Választási évkezdet: MSZP, Fidesz - Kijáratot keresve

Belpol

A rendszerváltozás utáni hatodik országgyűlési választásra készülünk, de az első olyanra, amelynek már a kormányzati ciklus eleje óta ismert a győztese. Az uralkodó vélemény szerint csupán az a kérdés, hogy összejön-e a nyertesnek a végén az alkotmányozáshoz is elegendő kétharmados parlamenti többség.
A rendszerváltozás utáni hatodik országgyűlési választásra készülünk, de az első olyanra, amelynek már a kormányzati ciklus eleje óta ismert a győztese. Az uralkodó vélemény szerint csupán az a kérdés, hogy összejön-e a nyertesnek a végén az alkotmányozáshoz is elegendő kétharmados parlamenti többség.

A 2010-es országgyűlési választások ennek ellenére sem lesznek kevésbé izgalmasak, mint a korábbiak. Csupán a körülmények változtak - azok viszont alaposan. Hogy mást ne mondjunk, parlamenti búcsúra készül a rendszerváltó liberális párt, míg hajdani nagy ellenfele, az MDF szavazói lecserélésére. Az alábbiakban azonban nem rájuk, hanem az MSZP-re és a Fideszre koncentrálunk.

Az MSZP

A 2006-os választásokat fölényesen megnyerő kormányzó párt négyéves mandátuma végére ösz-szezuhant. Korábban milliós nagyságrendűnek vélt törzsközönsége a felére csökkent, míg másik fele jórészt a bizonytalanok táborát gyarapítja. Az elmúlt két választáson az inkább a szocialistákat választó mostani kiábrándultak pedig vagy ugyancsak a bizonytalanok létszámát növelik, vagy más pártokhoz csapódtak - elsősorban is a Fideszhez és az MDF-hez, valamint a Jobbikhoz. Egzakt tudásunk a feltételezett pártváltások miértjéről nincs; a korábbi adatok összevetéséből óvatosan annyit mondhatunk csupán, hogy a nagy- és közepes városok csalódott volt szocialista szavazói inkább az MDF és a Fidesz, míg a kistelepülésekéi inkább a Fidesz és a Jobbik felé tájékozódnak. Az e kijelentéseket megalapozó érvelések azonban meglehetősen ingatagok, még a legegyértelműbbnek tételezett észak-magyarországi Jobbik felé áramlást magyarázók is - éppen az EP-választástól távol maradók, illetve azon választásra jogosultak nagy száma miatt, akik a közvélemény-kutatók kérdéseire rendre a "nem tudom", "nem mondom meg" választ adják. Így hát maradnak a szociologizáló és a különféle politikai szempontú indoklások. Például az, hogy a Fidesz 2004. decemberi "balra át"-ja 2008 tavaszára, a "szociális népszavazásra" ért be, s ezért tudott mára jókorát kihasítani az addig inkább MSZP-szimpatizáns bizonytalankodók halmazából; vagy hogy a Jobbik átlagosnál is látványosabb előretörésének a halmozottan hátrányos helyzetű borsodi, hevesi, szabolcsi helységekben a cigánykérdés mellett az az oka, hogy a helyzetüket kilátástalannak tartó egykori MSZP-hívek radikalizálódtak. Ám ugyanezzel az erővel mondhatnánk azt is (ámbár egyelőre nem mondja senki), hogy mindezen okok a szocialista szavazókat inkább apátiába és passzivitásba, míg a radikálisabb megoldásokra alapból fogékonyabb fideszes jobbszél egy részét a Jobbik karjaiba lökték.

Végül is mellékes, hogy az MSZP-t mivel büntették egykori választói tavaly júniusban (otthon maradással, avagy átszavazással); a párt számára a fő kérdés az, hogy bővíthető-e áprilisig jelenlegi félmilliós közönsége. Különösen annak ismeretében vetődik föl ez élesen, hogy a Népszabadság minapi információi szerint a szocialisták ötven-egynéhány egyéni választókörzetben (evk.) reálisnak tartják a győzelmüket: mindenekelőtt Budapest, Miskolc, Szeged és környéke azon körzeteiben, ahol jelöltjeik 2006-ban (sőt már 2002-ben is) fölényes első fordulós diadalt arattak. 2006-ban az MSZP az ellenfelei által is elismert profi kampánnyal mozgósított - de akkor volt mire (és kire), továbbá a pártnak, ha persze kampányszínvonalon is, de mégiscsak volt valami képzete önmagáról és az országról. Hasonlónak azonban egyelőre semmi nyoma - arra ugyanis, hogy Orbán Viktor kétharmados győzelmét csak a szocialisták akadályozhatják meg, a jelen gazdasági-politikai helyzetben legfeljebb a nagyon elszánt antiorbánista szavazók rezonálnak, jelentősebb tömegek aligha mozdíthatók meg kizárólag evvel.

Bázisa szélesítésére az MSZP-nek egyetlen módja van: ha a bizonytalanok közé dezertált 2002- 2006-os támogatóik közül minél többet visszacsábít. Igen magas ugyanis a bizonytalanok vagy pártpreferenciájukról különböző megfontolások alapján nem nyilatkozók aránya - novemberben például a Századvég-Forsense szerint a választásra jogosultak valamivel több mint 50 százaléka közéjük volt sorolható. Egy másik őszi fölmérés (a Szonda-Ipsosé) pedig arra jutott, hogy a bizonytalan választók körében az MSZP a népszerűbb. (Négy éve például az utolsó pillanatig kiélezett küzdelmet is ők döntötték el - nem kis részben a Gyurcsány-Orbán-vita hatására - a kormányzó koalíció javára.) Csakhogy mindez legföljebb lehetőség az MSZP-nek; ha képtelen lesz megszólítani ezeket az embereket, a hajára kenheti a neki relatíve kedvező mutatókat.

Ezzel együtt is föltételezhető, hogy az MSZP jelenlegi - szavazni is hajlandó - tábora valamivel nagyobb a rendszeresen mértnél. Minimum nyolc éve világos, hogy a bizonytalankodó vagy a választ megtagadó megkérdezettek jó része nagyon is határozott pártpreferenciával rendelkezik. Az angolszász szakirodalom jó másfél évtizede foglalkozik e választói magatartással, az ún. rejtőzködéssel. Magyarországon először 2002-ben jelentek meg a színen nagy számban ilyen szavazók (akik tehát annak ellenére passzívnak mondják magukat a fölmérésekben, hogy pontosan tudják, kire akarnak voksolni a nagy napon), alapos fölfordulást okozva nemcsak az ünneplésre készülő Fideszben, de az első forduló eredményét jó 10 százalékkal elvétő közvélemény-kutató cégeknél is. Ez az attitűd elsősorban a kistelepülések választóit jellemzi; hiszen minél kisebb egy közösség - ahol mindenki mindent tud a másikról -, annál nagyobb a kockázata annak, hogy egy éles helyzetben vállalt politikai vélemény megbélyegezheti az illetőt. Annak, aki emlékszik még a 2002-es hangos jobboldali kampányra kokárdástul, aktivistástul, világos, hogy a rejtőzködő szavazók többsége miért baloldali szimpatizáns volt. Ha ez igaz lehetett 2002-ben, fokozottan érvényes lehet 2010-ben is például azoknál a szavazóknál, akik ezerféle meggondolás alapján változatlanul kitartanak az MSZP mellett, de álláspontjukat nem hangoztatják nyíltan a domináns közvélekedés ellenében.

Közhely, hogy a Fidesz szándékairól semmit nem tudni - tegyük gyorsan hozzá, hogy a szocialistákéiról sem. Például nem látni, hogyan is képzelik el felfuttatni támogatottságukat az elkövetkező három hónapban arra a szintre, hogy reálisan számolhassanak evk.-mandátumokkal is. A Bajnai-kormány megítélése összességében ugyan rossz, de tartósan javul; igaz, a változás mértéke enyhe, ráadásul annak következtében, hogy a kormányfő a kezdetektől világossá tette különállását a pártpolitikáktól, az MSZP e mégoly sovány népszerűség-növekedésből sem profitál túl sokat.

A Fidesz

Egy hétfői MTI-interjúban Kubatov Gábor pártigazgató kijelentette, hogy a Fidesz mind a 176 egyéni választókörzetben győzni szeretne. A dolgok jelenlegi állása szerint ez nem elképzelhetetlen, és nem csak a kedvező közvélemény-kutatási adatok meg az elsöprő időközi és EP-választási eredmények miatt. Hanem mindenekelőtt azért, mert a lehetséges konkurencia - elsősorban az MSZP, másodsorban a Jobbik - számottevő szövetséges nélkül vág neki az áprilisi fordulóknak. A 176 evk. túlnyomó részében csak e három párt jelöltjei rúghatnak labdába a második körben; és mivel elképzelhetetlen, hogy az MSZP vagy a Jobbik egymás javára visszalépjen, a mostanság legnagyobb támogatottságú Fidesznek nincs különösebb oka az izgalomra. Sőt: a nagy baloldali (és liberális) tömb összeomlása és szétforgácsolódása miatt várhatóan a körzetek minimum felében nem is kell második fordulót tartani, mert a fideszes jelölt az első körben megszerzi a szavazatok több mint felét - már ha a részvétel legalább 60-65 százalék körül alakul, ami azért országgyűlési választásoknál erősen valószínűsíthető.

Az alkotmányozó parlamenti többséghez 258 mandátum kell; és ha az MSZP tavaszig nem virít valamit, ha az MDF nem erősödik meg látványosan, ha a Jobbik mára elérte növekedésének határát, valamint ha nem kerül be több párt (például az LMP), a Fidesz összeszedhet ennyi képviselői helyet. A 176 egyéni mandátum mellett a területi listákról maximum 152 hely szerezhető; e lehetséges 328-ból kellene összehozni minimum 255 körüli mennyiséget, ami nehéz, de nem irreális feladat. Tarolás esetén az országos kompenzációs lista 58 mandátumából is jut néhány - tíznél egészen biztos kevesebb - a pártnak (ezek döntő többségén a vesztesek osztozkodnak). Kétségtelen, az előbbi felsorolás sok feltétellel és a jelenlegi tág népszerűségi ollóval számol (éppen ezért a mai tippünk: fölényes siker, de a kétharmados többségűnél valamivel kisebb Fidesz-frakció); és persze azzal, hogy Orbán Viktor nem hibázik a kampányban. A párt mindenesetre semmit nem kíván a véletlenre bízni, s a kiszivárgott hírek szerint minimálkampánnyal kalkulál.

Amennyire biztosra vehető a Fidesz győzelme, annyira nem tudható semmi sem arról, hogy mihez kezdenek felhatalmazásukkal. Az előző Orbán-éra és a nyolcévnyi ellenzéki tevékenység alapján lehetnek ugyan föltevéseink, de valójában alig valamit tud bárki - tapasztalataink szerint ideértve akár fideszes tisztségviselőket is - arról, miként lát Orbán Viktor kormányfő munkához revánsvágya elkerülhetetlennek látszó kielégítése után, illetve a nyári sportszezon (a májusi A csoportos jégkorong- és a júniusi foci-világbajnokság) befejeztével. Hiába ismerünk kvázi pártprogramként bemutatott szövegeket, ha legfelsőbb szintű kinyilatkoztatások teszik zárójelbe őket vagy egyes elemeiket. (A legismertebb példa a párt gazdasági szakemberei által kívánatosnak tartott ingatlanadó elvetése.)

Ha a jövőbeni kormányzásról Orbán Viktoron kívül legföljebb Kövér László tud is csupán valamit (vagy még ők sem), a tér, amit a Fidesz-kormány bejátszhat, mindannyiunk számára ismert. Ráadásul e teret többek között Orbán Viktor alakította, mégpedig botor és önkorlátozó módon: miközben az elmúlt nyolc évben az MSZP-kormányt igyekezett sarokba szorítani, megfeledkezett arról, hogy a pálya közös, s annak szűkítésével nemcsak az ellenfél, de ő sem jár jól.

Ennek a köz- és önveszélyes stratégiának néhány ellentmondásos taktikai eleme jól ismert. Két látványos példa, mindkettő a kudarcos 2004. decemberi kétigenes népszavazáshoz köthető. Amikor rövid távú hatalomtechnikai megfontolásból (megtörni a friss miniszterelnök, Gyurcsány lendületét) Orbán fölkarolta az egyébként mélyen lenézett Magyarok Világszövetsége (MVSZ) kezdeményezését a határon túli magyaroknak alanyi jogon megadandó állampolgárságért, nemcsak pártja korábbi, kormányon követett gyakorlatával ment szembe, hanem előre látható lavinát is elindított. Ennek tehetetlenségi súlya azóta arra tereli a Fideszt, hogy kormányra kerülve beváltsa azt, amit egy tisztázatlan hátterű és szándékú, a magyar választópolgároknak semmiért sem felelős szervezet ígért nem magyarországi állampolgároknak.

Jobbikos árnyak

A Fidesz ma már a Jobbik miatt sem szabadulhat az állampolgárság-hisztériától, hiszen a szélsőjobb érzelmű szavazókért folytatott harcban nem vetülhet Orbánra annak a gyanúja, hogy ő kevésbé rendes, netán kevésbé magyar magyar ember lenne Vona Gábornál. Márpedig a remélt társadalmi konszolidációt és normalizálódást hosszú évekre visszavetheti, ha végül a Fidesz végigviszi 2004-ben elkezdett őrületét; ennek belátásához elegendő elképzelni egy olyan magyarországi választási kampányt, amelyben a határon túli magyarok szavazataiért is küzdenének a nemes felek. (Az egész kérdésfeltevés alapképtelenségéről - a nemzethez tartozás és az állampolgárság összezagyválásáról - sokszor szóltunk e hasábokon.)

Orbán Viktor a 2004-es népszavazási kudarcból végül azt a következtetést szűrte le, hogy a nemzeti lózungok önmagukban nem elégségesek a sikerhez; ezért a korábbinál markánsabban fordult a szociális populizmus felé, amivel rövid távon látványos sikereket ért el - 2008 tavaszán, a számára elsöprő győzelmet hozott referendummal lényegében megdöntötte a kormánykoalíciót. Ám a tandíj, a valódi biztosítotti viszony és általában az öngondoskodás polgári hagyományának merev és észérvek nélküli elutasításával egyszersmind korlátokat is állított a saját jövendő kormányzásának, többek között az oktatás- és az egészségügy strukturális átalakítását elengedhetetlennek tartó gazdasági szakembereinek. Orbán Viktor mai példátlan támogatottsága egy évekig sulykolt illúzión alapul: az áldozatok nélkül megteremthető jóléti állam illúzióján, amelynek létrehozása az emberek egyetértésén, a kellő akaraton és a becsületes szándékon múlik mindössze, és ahol az állam úgy növeli minden réteg érdekében a kiadásait, hogy közben csökkenti az elvonásokat.

Orbán azonban van annyira elszánt és merész politikus, hogy miniszterelnökként az ellenzéki felelőtlenség állapotában tett kijelentései ellenében cselekedjék - ne vitassuk el tőle ennek a lehetőségét sem, hiszen abba, hogy "semmit nem tudunk a szándékairól", éppenséggel belefér a racionalitás is. Az ellenzéki Orbán szelleme azonban ekkor is kísérteni fog.

A Fidesz ugyanis példát mutatott arra, miként kell lejáratni és ellehetetleníteni a gyűlölt ellenséget mindazzal együtt, amit az képviselni akar - függetlenül e politika tartalmától vagy részértékeitől. Egy ilyesfajta gyűlölet- és hecckampány szükségképpen egyszerű hívószavakkal operál (hazaáruló, bankárlelkű, tolvaj stb.), s közben bonyolult, rendkívül összetett gazdasági, közigazgatási, kormányzati mechanizmusokat csupaszít könnyen emészthető lózungokká (lásd: "a kormány nem kórházreformot akar, hanem csak a kórházépületeket, hogy ellophassa őket"; "az idegen szívű kormánynak semmit sem számít a magyar hagyomány, az ezeréves megyerendszer" stb.) - és ha az MSZP nem folytatná is ellenzékben a Fidesz gyakorlatát (amire ne vegyünk mérget), a fideszes metódus továbbvitelére még mindig ott lesz a Jobbik.

Az elmúlt években rosszul megválasztott ellenzéki stratégia jövőbeni buktatóit legföljebb valószínűsíthetjük - a szélsőjobboldal és általában a jobboldali politikai térfél hibás kezelésének a következményeit viszont már most is nyögi a Fidesz.

Az "egy a tábor, egy a zászló" politikáját 2009 júniusában a Jobbik 428 ezer szavazója végképp talonba helyezte. A teljes jobboldal lefedése kudarcot vallott, mégpedig ott, ahol ezt az agytröszt a legkevésbé várta: a szélen. Az egységes antikommunista párt létrehozásáért folytatott harcot a Fidesz addig az MDF-fel vívta; s bár 2004-ben és 2006-ban sem sikerült kiiktatni Dávid Ibolyát, az MDF eredménye egyszer sem volt annyira meggyőző, hogy Orbánék számára egyértelműen bizonyította volna saját koncepciójuk helytelenségét. A volt MIÉP-ből a polgári körökön keresztül érkezett és Csurka István zsidóellenes dörgedelmein szocializálódott radikális támogatók - akiknek a jelenlétét Orbán elengedhetetlennek tartotta az MSZP legyőzéséhez - táboron belül tartására elegendőnek bizonyultak a menetrendszerű "együttmozdulások" és bankározások-komcsizások. Csakhogy közben - a Fidesz segítségével és bátorításával is - megerősödött egy, a Csurkáéhoz képest agresszívabb, mozgékonyabb és találékonyabb szélsőjobboldali közeg, amely életkora, szubkulturális tájékozottsága és mindenekelőtt a cigánytéma napirendre emelése okán a szélsőjobboldali érzelmű törzsközönségnél szélesebb, a hajdani miépes bázisnál jóval fiatalabb átlagkorú csoportokat szólított meg eredménnyel - mégpedig a Fidesz kárára is. E kihívásra a pártnak máig nincs érvényes válasza, noha a tavalyi kábaság múlóban: amikor például Kövér László a két "szélsőség", az MSZP és a Jobbik közé pozicionálja az eljövendő kormánypártot, akkor ebből az új szituációból próbálja kihozni a maximumot. Innen nézve a Jobbik megerősödése nemcsak nyűg, hanem kedvező fejlemény is a Fidesznek; lehetőség szavazóbázisa frissítésére oly módon, hogy középre húzódva elengedje a szélről azokat az örök elégedetlenkedőket, akikkel egy kormánypártnak mindig meggyűlik a baja.

Mindent összevetve a 2010-es választások kulcskérdése nem az, hogy lesz-e kétharmada vagy sem a Fidesznek, hanem az, hogy mit tervez a hatalomban: pusztán berendezkedni kíván ciklusokra, avagy vállalja a valódi kormányzást is. (Melyen persze nem az a látszattevékenység értendő, amely a volt kormánypártok, az "ellenséges" sajtó és a kritikus nyilvánosság permanens szekálásában és fenyegetésében meg az intézmények fideszesítésében merül ki.)

Sci-fi

A hatalomvezérelt igazgatás nem járna azonnali gazdasági öszszeomlással, mi több, a reformok ad acta tételével paradox módon átmenetileg lecsillapodhat a közhangulat. A jelenlegi rendszer végül is fenntartható jövedelem- és forrásátcsoportosítással, a nagy és pazarló ellátórendszerek napi működése némi kozmetikázással biztosítható - csak éppen a továbblépés esélyét cserélné az ország vegetálásra. Egy ilyesfajta kockázatkerülő irányítás tűnik a legvalószínűbbnek.

De legyünk derűlátóak és jóhiszeműek: végül is nem szükségszerű, hogy az érdemi, konfliktusvállaló kormányzás Orbán Viktor viharos népszerűségvesztésével járjon (mint azt például egy éve Herényi Károly is jósolta a Narancsban - lásd: "Hamarosan két trauma éri a társadalmat", 2009. január. 29.). Tény, hogy Orbán az ellenzéki felelőtlenség évei alatt jó előre lekötözte saját kezét, ám a társadalom, benne az elkötelezett Fidesz-hívekkel 2006 óta másról sem hall, mint a jelenlegi helyzet tarthatatlanságáról és a mélyreható gazdasági-politikai változások elkerülhetetlenségéről. Gyurcsány sosem volt olyan erős a pártjában, mint Orbán a sajátjáéban - végül ebbe bukott bele. Orbán Viktor - jobb induló helyzetét kiaknázva, és elődje ballépéseiből okulva - akár fel is veheti a modernizációs kísérlet fonalát. Optimizmusunk legyen teljes, és végezetül ne zárjuk ki azt sem, hogy a miniszterelnök lényeglátó szakmai tanácsai világbajnoki döntőhöz segítik a magyar futballválogatottat 2014-ben.

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Nagyabonyi Emese újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Kende Tamás írása az uniós magyar vétók margójára.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.

Nagykapu

Aj Vej-vej következetesen és mindenáron, minden megnyilatkozásával, ideértve a műalkotásait is, az emberi szabadságról, mint alapvető jogról beszél. Nála nincs kiskapu és mellékzönge: az üzenet a kezdetek óta ugyanaz. A kifejezési formák változtak, azok is szervesen egymásból építkezve.