A 2010-es országgyűlési választások ennek ellenére sem lesznek kevésbé izgalmasak, mint a korábbiak. Csupán a körülmények változtak - azok viszont alaposan. Hogy mást ne mondjunk, parlamenti búcsúra készül a rendszerváltó liberális párt, míg hajdani nagy ellenfele, az MDF szavazói lecserélésére. Az alábbiakban azonban nem rájuk, hanem az MSZP-re és a Fideszre koncentrálunk.
Az MSZP
A 2006-os választásokat fölényesen megnyerő kormányzó párt négyéves mandátuma végére ösz-szezuhant. Korábban milliós nagyságrendűnek vélt törzsközönsége a felére csökkent, míg másik fele jórészt a bizonytalanok táborát gyarapítja. Az elmúlt két választáson az inkább a szocialistákat választó mostani kiábrándultak pedig vagy ugyancsak a bizonytalanok létszámát növelik, vagy más pártokhoz csapódtak - elsősorban is a Fideszhez és az MDF-hez, valamint a Jobbikhoz. Egzakt tudásunk a feltételezett pártváltások miértjéről nincs; a korábbi adatok összevetéséből óvatosan annyit mondhatunk csupán, hogy a nagy- és közepes városok csalódott volt szocialista szavazói inkább az MDF és a Fidesz, míg a kistelepülésekéi inkább a Fidesz és a Jobbik felé tájékozódnak. Az e kijelentéseket megalapozó érvelések azonban meglehetősen ingatagok, még a legegyértelműbbnek tételezett észak-magyarországi Jobbik felé áramlást magyarázók is - éppen az EP-választástól távol maradók, illetve azon választásra jogosultak nagy száma miatt, akik a közvélemény-kutatók kérdéseire rendre a "nem tudom", "nem mondom meg" választ adják. Így hát maradnak a szociologizáló és a különféle politikai szempontú indoklások. Például az, hogy a Fidesz 2004. decemberi "balra át"-ja 2008 tavaszára, a "szociális népszavazásra" ért be, s ezért tudott mára jókorát kihasítani az addig inkább MSZP-szimpatizáns bizonytalankodók halmazából; vagy hogy a Jobbik átlagosnál is látványosabb előretörésének a halmozottan hátrányos helyzetű borsodi, hevesi, szabolcsi helységekben a cigánykérdés mellett az az oka, hogy a helyzetüket kilátástalannak tartó egykori MSZP-hívek radikalizálódtak. Ám ugyanezzel az erővel mondhatnánk azt is (ámbár egyelőre nem mondja senki), hogy mindezen okok a szocialista szavazókat inkább apátiába és passzivitásba, míg a radikálisabb megoldásokra alapból fogékonyabb fideszes jobbszél egy részét a Jobbik karjaiba lökték.
Végül is mellékes, hogy az MSZP-t mivel büntették egykori választói tavaly júniusban (otthon maradással, avagy átszavazással); a párt számára a fő kérdés az, hogy bővíthető-e áprilisig jelenlegi félmilliós közönsége. Különösen annak ismeretében vetődik föl ez élesen, hogy a Népszabadság minapi információi szerint a szocialisták ötven-egynéhány egyéni választókörzetben (evk.) reálisnak tartják a győzelmüket: mindenekelőtt Budapest, Miskolc, Szeged és környéke azon körzeteiben, ahol jelöltjeik 2006-ban (sőt már 2002-ben is) fölényes első fordulós diadalt arattak. 2006-ban az MSZP az ellenfelei által is elismert profi kampánnyal mozgósított - de akkor volt mire (és kire), továbbá a pártnak, ha persze kampányszínvonalon is, de mégiscsak volt valami képzete önmagáról és az országról. Hasonlónak azonban egyelőre semmi nyoma - arra ugyanis, hogy Orbán Viktor kétharmados győzelmét csak a szocialisták akadályozhatják meg, a jelen gazdasági-politikai helyzetben legfeljebb a nagyon elszánt antiorbánista szavazók rezonálnak, jelentősebb tömegek aligha mozdíthatók meg kizárólag evvel.
Bázisa szélesítésére az MSZP-nek egyetlen módja van: ha a bizonytalanok közé dezertált 2002- 2006-os támogatóik közül minél többet visszacsábít. Igen magas ugyanis a bizonytalanok vagy pártpreferenciájukról különböző megfontolások alapján nem nyilatkozók aránya - novemberben például a Századvég-Forsense szerint a választásra jogosultak valamivel több mint 50 százaléka közéjük volt sorolható. Egy másik őszi fölmérés (a Szonda-Ipsosé) pedig arra jutott, hogy a bizonytalan választók körében az MSZP a népszerűbb. (Négy éve például az utolsó pillanatig kiélezett küzdelmet is ők döntötték el - nem kis részben a Gyurcsány-Orbán-vita hatására - a kormányzó koalíció javára.) Csakhogy mindez legföljebb lehetőség az MSZP-nek; ha képtelen lesz megszólítani ezeket az embereket, a hajára kenheti a neki relatíve kedvező mutatókat.
Ezzel együtt is föltételezhető, hogy az MSZP jelenlegi - szavazni is hajlandó - tábora valamivel nagyobb a rendszeresen mértnél. Minimum nyolc éve világos, hogy a bizonytalankodó vagy a választ megtagadó megkérdezettek jó része nagyon is határozott pártpreferenciával rendelkezik. Az angolszász szakirodalom jó másfél évtizede foglalkozik e választói magatartással, az ún. rejtőzködéssel. Magyarországon először 2002-ben jelentek meg a színen nagy számban ilyen szavazók (akik tehát annak ellenére passzívnak mondják magukat a fölmérésekben, hogy pontosan tudják, kire akarnak voksolni a nagy napon), alapos fölfordulást okozva nemcsak az ünneplésre készülő Fideszben, de az első forduló eredményét jó 10 százalékkal elvétő közvélemény-kutató cégeknél is. Ez az attitűd elsősorban a kistelepülések választóit jellemzi; hiszen minél kisebb egy közösség - ahol mindenki mindent tud a másikról -, annál nagyobb a kockázata annak, hogy egy éles helyzetben vállalt politikai vélemény megbélyegezheti az illetőt. Annak, aki emlékszik még a 2002-es hangos jobboldali kampányra kokárdástul, aktivistástul, világos, hogy a rejtőzködő szavazók többsége miért baloldali szimpatizáns volt. Ha ez igaz lehetett 2002-ben, fokozottan érvényes lehet 2010-ben is például azoknál a szavazóknál, akik ezerféle meggondolás alapján változatlanul kitartanak az MSZP mellett, de álláspontjukat nem hangoztatják nyíltan a domináns közvélekedés ellenében.
Közhely, hogy a Fidesz szándékairól semmit nem tudni - tegyük gyorsan hozzá, hogy a szocialistákéiról sem. Például nem látni, hogyan is képzelik el felfuttatni támogatottságukat az elkövetkező három hónapban arra a szintre, hogy reálisan számolhassanak evk.-mandátumokkal is. A Bajnai-kormány megítélése összességében ugyan rossz, de tartósan javul; igaz, a változás mértéke enyhe, ráadásul annak következtében, hogy a kormányfő a kezdetektől világossá tette különállását a pártpolitikáktól, az MSZP e mégoly sovány népszerűség-növekedésből sem profitál túl sokat.
A Fidesz
Egy hétfői MTI-interjúban Kubatov Gábor pártigazgató kijelentette, hogy a Fidesz mind a 176 egyéni választókörzetben győzni szeretne. A dolgok jelenlegi állása szerint ez nem elképzelhetetlen, és nem csak a kedvező közvélemény-kutatási adatok meg az elsöprő időközi és EP-választási eredmények miatt. Hanem mindenekelőtt azért, mert a lehetséges konkurencia - elsősorban az MSZP, másodsorban a Jobbik - számottevő szövetséges nélkül vág neki az áprilisi fordulóknak. A 176 evk. túlnyomó részében csak e három párt jelöltjei rúghatnak labdába a második körben; és mivel elképzelhetetlen, hogy az MSZP vagy a Jobbik egymás javára visszalépjen, a mostanság legnagyobb támogatottságú Fidesznek nincs különösebb oka az izgalomra. Sőt: a nagy baloldali (és liberális) tömb összeomlása és szétforgácsolódása miatt várhatóan a körzetek minimum felében nem is kell második fordulót tartani, mert a fideszes jelölt az első körben megszerzi a szavazatok több mint felét - már ha a részvétel legalább 60-65 százalék körül alakul, ami azért országgyűlési választásoknál erősen valószínűsíthető.
Az alkotmányozó parlamenti többséghez 258 mandátum kell; és ha az MSZP tavaszig nem virít valamit, ha az MDF nem erősödik meg látványosan, ha a Jobbik mára elérte növekedésének határát, valamint ha nem kerül be több párt (például az LMP), a Fidesz összeszedhet ennyi képviselői helyet. A 176 egyéni mandátum mellett a területi listákról maximum 152 hely szerezhető; e lehetséges 328-ból kellene összehozni minimum 255 körüli mennyiséget, ami nehéz, de nem irreális feladat. Tarolás esetén az országos kompenzációs lista 58 mandátumából is jut néhány - tíznél egészen biztos kevesebb - a pártnak (ezek döntő többségén a vesztesek osztozkodnak). Kétségtelen, az előbbi felsorolás sok feltétellel és a jelenlegi tág népszerűségi ollóval számol (éppen ezért a mai tippünk: fölényes siker, de a kétharmados többségűnél valamivel kisebb Fidesz-frakció); és persze azzal, hogy Orbán Viktor nem hibázik a kampányban. A párt mindenesetre semmit nem kíván a véletlenre bízni, s a kiszivárgott hírek szerint minimálkampánnyal kalkulál.
Amennyire biztosra vehető a Fidesz győzelme, annyira nem tudható semmi sem arról, hogy mihez kezdenek felhatalmazásukkal. Az előző Orbán-éra és a nyolcévnyi ellenzéki tevékenység alapján lehetnek ugyan föltevéseink, de valójában alig valamit tud bárki - tapasztalataink szerint ideértve akár fideszes tisztségviselőket is - arról, miként lát Orbán Viktor kormányfő munkához revánsvágya elkerülhetetlennek látszó kielégítése után, illetve a nyári sportszezon (a májusi A csoportos jégkorong- és a júniusi foci-világbajnokság) befejeztével. Hiába ismerünk kvázi pártprogramként bemutatott szövegeket, ha legfelsőbb szintű kinyilatkoztatások teszik zárójelbe őket vagy egyes elemeiket. (A legismertebb példa a párt gazdasági szakemberei által kívánatosnak tartott ingatlanadó elvetése.)
Ha a jövőbeni kormányzásról Orbán Viktoron kívül legföljebb Kövér László tud is csupán valamit (vagy még ők sem), a tér, amit a Fidesz-kormány bejátszhat, mindannyiunk számára ismert. Ráadásul e teret többek között Orbán Viktor alakította, mégpedig botor és önkorlátozó módon: miközben az elmúlt nyolc évben az MSZP-kormányt igyekezett sarokba szorítani, megfeledkezett arról, hogy a pálya közös, s annak szűkítésével nemcsak az ellenfél, de ő sem jár jól.
Ennek a köz- és önveszélyes stratégiának néhány ellentmondásos taktikai eleme jól ismert. Két látványos példa, mindkettő a kudarcos 2004. decemberi kétigenes népszavazáshoz köthető. Amikor rövid távú hatalomtechnikai megfontolásból (megtörni a friss miniszterelnök, Gyurcsány lendületét) Orbán fölkarolta az egyébként mélyen lenézett Magyarok Világszövetsége (MVSZ) kezdeményezését a határon túli magyaroknak alanyi jogon megadandó állampolgárságért, nemcsak pártja korábbi, kormányon követett gyakorlatával ment szembe, hanem előre látható lavinát is elindított. Ennek tehetetlenségi súlya azóta arra tereli a Fideszt, hogy kormányra kerülve beváltsa azt, amit egy tisztázatlan hátterű és szándékú, a magyar választópolgároknak semmiért sem felelős szervezet ígért nem magyarországi állampolgároknak.
Jobbikos árnyak
A Fidesz ma már a Jobbik miatt sem szabadulhat az állampolgárság-hisztériától, hiszen a szélsőjobb érzelmű szavazókért folytatott harcban nem vetülhet Orbánra annak a gyanúja, hogy ő kevésbé rendes, netán kevésbé magyar magyar ember lenne Vona Gábornál. Márpedig a remélt társadalmi konszolidációt és normalizálódást hosszú évekre visszavetheti, ha végül a Fidesz végigviszi 2004-ben elkezdett őrületét; ennek belátásához elegendő elképzelni egy olyan magyarországi választási kampányt, amelyben a határon túli magyarok szavazataiért is küzdenének a nemes felek. (Az egész kérdésfeltevés alapképtelenségéről - a nemzethez tartozás és az állampolgárság összezagyválásáról - sokszor szóltunk e hasábokon.)
Orbán Viktor a 2004-es népszavazási kudarcból végül azt a következtetést szűrte le, hogy a nemzeti lózungok önmagukban nem elégségesek a sikerhez; ezért a korábbinál markánsabban fordult a szociális populizmus felé, amivel rövid távon látványos sikereket ért el - 2008 tavaszán, a számára elsöprő győzelmet hozott referendummal lényegében megdöntötte a kormánykoalíciót. Ám a tandíj, a valódi biztosítotti viszony és általában az öngondoskodás polgári hagyományának merev és észérvek nélküli elutasításával egyszersmind korlátokat is állított a saját jövendő kormányzásának, többek között az oktatás- és az egészségügy strukturális átalakítását elengedhetetlennek tartó gazdasági szakembereinek. Orbán Viktor mai példátlan támogatottsága egy évekig sulykolt illúzión alapul: az áldozatok nélkül megteremthető jóléti állam illúzióján, amelynek létrehozása az emberek egyetértésén, a kellő akaraton és a becsületes szándékon múlik mindössze, és ahol az állam úgy növeli minden réteg érdekében a kiadásait, hogy közben csökkenti az elvonásokat.
Orbán azonban van annyira elszánt és merész politikus, hogy miniszterelnökként az ellenzéki felelőtlenség állapotában tett kijelentései ellenében cselekedjék - ne vitassuk el tőle ennek a lehetőségét sem, hiszen abba, hogy "semmit nem tudunk a szándékairól", éppenséggel belefér a racionalitás is. Az ellenzéki Orbán szelleme azonban ekkor is kísérteni fog.
A Fidesz ugyanis példát mutatott arra, miként kell lejáratni és ellehetetleníteni a gyűlölt ellenséget mindazzal együtt, amit az képviselni akar - függetlenül e politika tartalmától vagy részértékeitől. Egy ilyesfajta gyűlölet- és hecckampány szükségképpen egyszerű hívószavakkal operál (hazaáruló, bankárlelkű, tolvaj stb.), s közben bonyolult, rendkívül összetett gazdasági, közigazgatási, kormányzati mechanizmusokat csupaszít könnyen emészthető lózungokká (lásd: "a kormány nem kórházreformot akar, hanem csak a kórházépületeket, hogy ellophassa őket"; "az idegen szívű kormánynak semmit sem számít a magyar hagyomány, az ezeréves megyerendszer" stb.) - és ha az MSZP nem folytatná is ellenzékben a Fidesz gyakorlatát (amire ne vegyünk mérget), a fideszes metódus továbbvitelére még mindig ott lesz a Jobbik.
Az elmúlt években rosszul megválasztott ellenzéki stratégia jövőbeni buktatóit legföljebb valószínűsíthetjük - a szélsőjobboldal és általában a jobboldali politikai térfél hibás kezelésének a következményeit viszont már most is nyögi a Fidesz.
Az "egy a tábor, egy a zászló" politikáját 2009 júniusában a Jobbik 428 ezer szavazója végképp talonba helyezte. A teljes jobboldal lefedése kudarcot vallott, mégpedig ott, ahol ezt az agytröszt a legkevésbé várta: a szélen. Az egységes antikommunista párt létrehozásáért folytatott harcot a Fidesz addig az MDF-fel vívta; s bár 2004-ben és 2006-ban sem sikerült kiiktatni Dávid Ibolyát, az MDF eredménye egyszer sem volt annyira meggyőző, hogy Orbánék számára egyértelműen bizonyította volna saját koncepciójuk helytelenségét. A volt MIÉP-ből a polgári körökön keresztül érkezett és Csurka István zsidóellenes dörgedelmein szocializálódott radikális támogatók - akiknek a jelenlétét Orbán elengedhetetlennek tartotta az MSZP legyőzéséhez - táboron belül tartására elegendőnek bizonyultak a menetrendszerű "együttmozdulások" és bankározások-komcsizások. Csakhogy közben - a Fidesz segítségével és bátorításával is - megerősödött egy, a Csurkáéhoz képest agresszívabb, mozgékonyabb és találékonyabb szélsőjobboldali közeg, amely életkora, szubkulturális tájékozottsága és mindenekelőtt a cigánytéma napirendre emelése okán a szélsőjobboldali érzelmű törzsközönségnél szélesebb, a hajdani miépes bázisnál jóval fiatalabb átlagkorú csoportokat szólított meg eredménnyel - mégpedig a Fidesz kárára is. E kihívásra a pártnak máig nincs érvényes válasza, noha a tavalyi kábaság múlóban: amikor például Kövér László a két "szélsőség", az MSZP és a Jobbik közé pozicionálja az eljövendő kormánypártot, akkor ebből az új szituációból próbálja kihozni a maximumot. Innen nézve a Jobbik megerősödése nemcsak nyűg, hanem kedvező fejlemény is a Fidesznek; lehetőség szavazóbázisa frissítésére oly módon, hogy középre húzódva elengedje a szélről azokat az örök elégedetlenkedőket, akikkel egy kormánypártnak mindig meggyűlik a baja.
Mindent összevetve a 2010-es választások kulcskérdése nem az, hogy lesz-e kétharmada vagy sem a Fidesznek, hanem az, hogy mit tervez a hatalomban: pusztán berendezkedni kíván ciklusokra, avagy vállalja a valódi kormányzást is. (Melyen persze nem az a látszattevékenység értendő, amely a volt kormánypártok, az "ellenséges" sajtó és a kritikus nyilvánosság permanens szekálásában és fenyegetésében meg az intézmények fideszesítésében merül ki.)
Sci-fi
A hatalomvezérelt igazgatás nem járna azonnali gazdasági öszszeomlással, mi több, a reformok ad acta tételével paradox módon átmenetileg lecsillapodhat a közhangulat. A jelenlegi rendszer végül is fenntartható jövedelem- és forrásátcsoportosítással, a nagy és pazarló ellátórendszerek napi működése némi kozmetikázással biztosítható - csak éppen a továbblépés esélyét cserélné az ország vegetálásra. Egy ilyesfajta kockázatkerülő irányítás tűnik a legvalószínűbbnek.
De legyünk derűlátóak és jóhiszeműek: végül is nem szükségszerű, hogy az érdemi, konfliktusvállaló kormányzás Orbán Viktor viharos népszerűségvesztésével járjon (mint azt például egy éve Herényi Károly is jósolta a Narancsban - lásd: "Hamarosan két trauma éri a társadalmat", 2009. január. 29.). Tény, hogy Orbán az ellenzéki felelőtlenség évei alatt jó előre lekötözte saját kezét, ám a társadalom, benne az elkötelezett Fidesz-hívekkel 2006 óta másról sem hall, mint a jelenlegi helyzet tarthatatlanságáról és a mélyreható gazdasági-politikai változások elkerülhetetlenségéről. Gyurcsány sosem volt olyan erős a pártjában, mint Orbán a sajátjáéban - végül ebbe bukott bele. Orbán Viktor - jobb induló helyzetét kiaknázva, és elődje ballépéseiből okulva - akár fel is veheti a modernizációs kísérlet fonalát. Optimizmusunk legyen teljes, és végezetül ne zárjuk ki azt sem, hogy a miniszterelnök lényeglátó szakmai tanácsai világbajnoki döntőhöz segítik a magyar futballválogatottat 2014-ben.
