A hat országos listát állító szervezet mindegyike előrukkolt választási programmal, közülük az egyik legterjedelmesebb és legszínesebb a Seres Mária-féle Civil Mozgalomé. A négy nagyobb egységbe, egységenként 12 fejezetbe szervezett iratról maga az alapító is azt nyilatkozta az Origónak, hogy "helyenként csapongó", "néhol pedig vicces". A közbiztonságról szóló részben például ilyeneket olvasni: "Két Kiss Ernő tábornok ég és föld. A földi 'piss ernő', aki az irodában harcolt a papírhalmokkal és önmagával, nemcsak a tábornoki címet, hanem még a neve használatát sem érdemli meg. Kivégzése előtt az 'égi' Kiss Ernő utolsó mondatai, mint ahogyan egész élete is, az ifjaknak szóltak: 'Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.'" A lazaságot persze a CM engedheti meg magának a leginkább, hiszen a választási matematika rút törvényei szerint semmi esélyük az 5 százalék elérésére. Kilenc területi listájuk van, ráadásul a fővárosi hiányzik közülük, vagyis legeslegjobb esetben is az állami támogatást biztosító 1 százalék meghaladása lehet a céljuk, amelyhez ezúton is sok sikert kívánunk.
A programfigyelő állampolgárt az már jóval nagyobb szomorúsággal töltheti el, hogy a győzelemre legesélyesebb
Fidesz
irománya nívójában alig múlja felül a CM-ét, és még csak nem is különösebben szórakoztató. Elegendő egyetlen példa ennek illusztrálására: a gazdasági válság közepette a kormányzásra készülő erő semmit nem állít leendő költségvetési politikájáról azon kívül, hogy úgy általában "stabil" büdzsé kell - amit, lássuk be, tényleg senki emberfia nem vitathat. A program leghoszszabb fejezete, a gazdaságpolitikai a jelen gyalulásán és a szép jövő felvillantásán túl egyetlen betűt sem pazarol a kitűzött célok megvalósítási módjára. Viszont újfent belefuthatunk a már unalomig ismert jelszavakba - tíz év alatt létrehozandó egymillió új munkahely, a hazai kis- és középvállalkozók preferálása a közbeszerzéseknél, az adminisztratív terhek csökkentése, a lakásállomány évi 10 százalékának a megújítása, az energiafüggetlenség megteremtése, és így tovább, és így tovább -, valamint az "adórendszer egyszerűsítése" formulába, de utóbbiról annak ellenére sem tudható meg ennél több, hogy a Fideszben deklaráltan is többféle elképzelés forog. Az is világos, hogy a sokat emlegetett gazdaságélénkítés egyik fontos eleme az építőipar mesterséges fölpumpálása lesz: kedvező hitelekkel, esetleges állami megrendelésekkel, az eladói oldal fölfűtésével (ami újabb államilag támogatott hitelkonstrukciókat vetít előre). Az viszont nagyon világos, hogy milyen állami forrásokból tervezik mindezt véghezvinni, s hogy e kiadások miként hatnak a költségvetésre. Bauer Tamáson és szerény közlönyünkön kívül sokan hajlamosak ugyanis elfeledni, hogy az állami büdzsén az első tekintélyes rést éppen a lakáshitelek állami dotálása ütötte 2001-től. Annak viszont kifejezetten örültünk, hogy immár a harmadik Fidesz-program biztosít bennünket arról, hogy kormányzásuk eredményeként szükség esetén a mentő 15 percen belül a helyszínre ér az ország bármely pontján.
"A lassú adagolás taktikájával él" a Fidesz, utaltunk korábban (lásd: Biztonsági játék, 2010. március 18.) arra, hogy ha némi spéttel is, de a párt elkezdte rugalmas elszakadását az ellenzéki felelőtlenség mámorában tett képtelen ígéreteitől. Ez azonban nem a programból, hanem a különféle nyilatkozatokból derül ki - miközben megszólalásaikban továbbra is jelen van a programjukra jellemző enyhe tanácstalanság. Amikor azt halljuk, hogy a kormány mindenekelőtt tényfeltárni akar, akkor azt nehéz másképpen értelmezni, mint úgy, hogy időt akarnak nyerni ahhoz, hogy végre eldöntsék, hogyan is kormányozzanak.
A magunk részéről változatlanul azt tartjuk a legvalószínűbbnek, hogy a Fidesz látványos görögtűzzel nyit (az előző kormány vélt vagy valós botrányainak hosszasan elnyúló tálalásával, a kormányzati struktúra átalakításával), mindeközben folytatja a Bajnai-kabinet szigorú költségvetési politikáját (bár ezt soha nem vallja majd be), az újraelosztás hangsúlyait áthelyezi (nagyjából az előző ciklusához hasonlóan), a nagy alrendszerek (egészségügy, oktatás, szociális rendszer) átalakításába azonban nem kezd bele, mivel semmiképpen sem akar a népszerűségét veszélyeztető (a versenyképesség szempontjából bármennyire is kívánatos) lépéseket megkockáztatni. Megelégszik tehát a jelenlegi szerkezet reparálásával, és abban bízik, hogy az így abszolválható enyhe gazdasági növekedést sosem látott, "a közgazdaság törvényeit is meghazudtoló" sikerként adhatja el majd a választóknak. Elkötelezett és kiterjedt médiabirodalmát elnézve ez simán össze is jöhet neki.
Az MSZP
ezúttal hamisítatlan szocialista programot hozott össze, amennyiben a mostani kampányban két programra való ígéretük is akad. Az elsőt még a miniszterelnök-jelölő kongresszus fogadta el december 12-én, a másikat a listavezetőjük mutatta be két hónappal később (lásd: Hosszú menetelés, Magyar Narancs, 2010. március 4.). A duplázás nyilván azzal áll összefüggésben, hogy Mesterházy Attila a kampány során folyamatosan bizonyítani próbálta: az "új jelöltnek", "új programja" van, ezért nem elégedett meg a párt "régi" vezetői által rá testált Új kiegyezést! címet viselő, alig tizenöt oldalas dokumentummal.
Az általa jegyzett, ám több szerző keze nyomát magán viselő Nemzeti modernizáció, összetartó közösség című irat a lehetetlenre vállalkozik: egyszerre szakítana az elmúlt két ciklus rossz gyakorlatával, hibás döntéseivel, másrészt jelezni kívánja, hogy a baloldal nem tér le a helyes útról, mert szerinte az elmúlt egy év sikerei megalapozzák az eljövendő kibontakozást.
Az MSZP várakozásai szerint 2010 és 2014 között a gazdaság évi 3-5 százalékkal bővül, ami kétezer milliárd forintnyi többletbevételhez juttatja a magyar államot. A dokumentum ezt az összeget osztja szét, ígéri oda a választópolgároknak. A szocialisták ezzel szeretnék begyógyítani a megszorítások okozta sebeket, és próbálják felrázni hagyományos szavazóikat, a nyugdíjasokat, illetve a bérből és fizetésből élőket. Míg a többi párt elsősorban a munkaadók terheit enyhítené, az MSZP inkább a munkavállalóknak kedvez. A párt a nemrég megemelt járulékokat négy év alatt négy százalékponttal szeretné csökkenteni (a dokumentum ezen a ponton tévesen fogalmaz, ugyanis hibásan százalékban méri a csökkentést). Ugyanakkor visszaadnák a melegétkeztetési utalvány, illetve a mindenkori minimálbér értékéig az üdülési csekk adómentességét is - ezeket szintén a Bajnai-kabinet nyirbálta meg.
Jövőre már elindítanák a hároméves nyugdíjkorrekciós programjukat, amely a mezőgazdasági járadékosokra és a korhatár alatti rokkantnyugdíjasokra is kiterjedne. Azt ígérik, évente megduplázzák a méltányossági nyugdíjkassza öszszegét, továbbá egyszeri 75 ezer forintos kegyeleti támogatást adnának az átlag alatti nyugdíjjal rendelkező özvegyeknek. Az MSZP ígérete szerint a következő négy bő esztendő véget vet a reálbércsökkenésnek is: a ciklus végére 12 százalékkal lesz majd több a dolgozók fizetése, miközben a foglalkoztatás évi egy százalékkal nőne. Bár a program leszögezi, vége a fedezet nélküli osztogatásnak, könnyen belátható, ha valóban felelősen kormányoznak, a válság elhúzódása esetén a fenti ígéreteket nem tudják majd maradéktalanul betartani. Márpedig a gazdasági elemzők év eleji optimizmusa alábbhagyott, az IMF is lassú kibontakozásra számít, nem kizárt a W alakú recesszió.
Ugyanakkor a dokumentum szerzői elhallgatják, hogy Magyarországnak a következő években folytatnia kell a költségvetési hiány lefaragását (a deficit és a konvergencia szavak fel sem lelhetők a szövegben, a Valutaalap mindössze egyszer). Tehát a fiskális szigor feladására nincs mód, különben 2014-ben sem lesz még eurónk - pedig az MSZP ezt ígéri. Ráadásul itt vannak a kórházak, az önkormányzatok, az állami vállalatok növekvő adósságállományai, amelyeket nemcsak a fideszes közgazdászok, de a Nemzeti Bank és a Költségvetési Tanács is problematikusnak ítél.
A válság 2008-as begyűrűzése óta az MSZP-ben egyre többen követelnek "baloldali fordulatot": a dokumentumba az ő kívánalmaik is bekerültek. Bár a multikat nem bántják - a szocialisták továbbra is támogatnák a nagy külföldi cégek magyarországi megtelepedését -, a bankárok és a pénzintézetek már nem ússzák meg ilyen könnyen. A párt kormányra kerülve megadóztatná a bankárprémiumokat, a pénzügyi ügyletekre, spekulációkra pedig különadót - Tobin-adót - vetne ki. Az MSZP határozottan a progresszív adózás mellett áll az egykulcsos adózással szemben: ha felhatalmazást kapnak a választóktól, 50 százalékos adókulccsal terhelnék az évi 15 milliónál többet kereső gazdagokat. Igaz, az elemzők szerint a hazai adószisztéma sajátosságai miatt nagyon kevés ember esik ebbe a kategóriába, így az új adókulcs önmagában aligha csökkentené a társadalmi különbségeket.
A gazdaságélénkítéssel foglalkozó fejezetek többek között ígérik a nyolcéves MSZP(-SZDSZ)-kormányzás alatti valóban jelentős autópálya-építés töretlen folytatását - megépülne az M3-as és az M4-es újabb szakasza, az M8-as és az M9-es pálya, továbbá felújítanának 500 kilométernyi másodrendű utat -, a közösségi közlekedés fejlesztéséről ellenben nincs érdemi mondanivalójuk. A Jobbikhoz hasonlóan kiásnák viszont a Duna- Tisza-csatornát: a közel háromszáz éves terv megvalósítása becslések szerint 150-200 milliárdba kerülne.
Az MSZP a többi országos listát állító párthoz hasonlóan 2011 után is fenntartaná a külföldieket és a jogi személyeket a földvásárlásból kizáró moratóriumot - igaz, ez nem a szocialistáktól vagy a hazai kormánytól, sokkal inkább Brüszszeltől és a többi 26 tagország jóakaratától függ. Ugyanakkor a vidéki, falusi lakosság számára faluszövetkezeteket alapítanának, és támogatnák a kis kapacitású, kézimunkát igénylő, legalább kiegészítő jövedelmet nyújtó helyi termékek előállítását. Távmunkával, az internet adta lehetőségek kihasználásával százezer új munkahelyet teremtenének.
Noha a mostani kampány egyik központi témája - részben a Jobbik rasszista fellépésének köszönhetően - a roma kisebbség integrációja, az MSZP összesen fél oldalt szentel a kérdésnek. 2014-ig száz cigánytelepet kívánnak felszámolni - miközben az elmúlt években szinte semmire nem jutottak -, továbbá kétszáz roma diplomást kívánnak felvenni az államigazgatásba, és ötszörösére akarják emelni a roma rendőrösztöndíjasok számát.
Míg a második Gyurcsány-kabinet két év alatt akarta keresztülvinni az egészségügy gyökeres átszabását, és be akarta engedni a piacra a magánbiztosítókat, a szocialisták ma már úgy gondolják, hogy "az egészségügyi ellátás és finanszírozás átalakítása több évtizedes folyamat (...), ezért a radikális beavatkozások helyett a folyamatos, fenntartható fejlődés feltételeinek megteremtését" támogatják. Közben kísérletet tesznek az ápolók és az orvosok bizalmának megnyerésére is: nekik ötéves bérfelzárkóztatási programot ígérnek.
Bár az MSZP, a Fidesz, az MDF és a Jobbik ígérvényeit górcső alá vevő közgazdászcsapat a szocialistáknak adta a legrosszabb érdemjegyet, azt mindenki elismeri, hogy a párt fölülmúlta önmagát. Például az "ideiglenesen felfüggesztett" 13. havi nyugdíj újbóli bevezetését sem dobták be, noha leendő ellenzéki pártként simán megtehették volna.
A Jobbik
programja a nyugat-európai szélsőjobboldali pártok gyakorlatát követve szóbeli ígéreteinek jóval szalonképesebb verzióját tárja a nagyközönség elé írásban.
Míg Szegedi Csanád Jobbik-alelnök korábban az állami felügyelettel működtetett "cigánytenyészet" végét jövendölte, addig az írott szöveg szerint szó sincs a cigányság kollektív megbélyegzéséről. Míg a Jobbik egy korábbi alelnöke a cigánybűnözés genetikai gyökereit emlegette, addig írva már nem minden cigány bűnöző, sőt nincs szó genetikáról, csak "szociokulturális meghatározottságról". Míg Gaudi-Nagy Tamás, a párt igazságügyminiszter-jelöltje nemrég egy fórumon határmódosítást emlegetett, addig a pártprogram - bár állampolgárságot adna a határon túliaknak - nem említ revíziót. Míg Morvai Krisztina Magyarország gyarmatosításáról és metélt farkincákról hadovált, addig a pártprogram nem is említi a zsidóságot, csak az izraeli helyett az arab érdekek előtérbe helyezéséről ír. Habár a "cigánybűnözés felszámolása céljából" meg kell erősíteni a rendőrséget és felállítani a csendőrséget, ez mégsem ugyanaz, mint amikor jobbikos prominensek azzal fenyegetik a cigányokat, hogy jobb, ha saját "vezéreik" fékezik meg őket, "mert ha mi fékezzük meg őket, abban nem lesz köszönet".
Meglepő az is, hogy bár a párt egyik vezető témája a "cigánykérdés", a 88 oldalas program mindössze pár oldalt szentel ennek. A megállapítások a megszokott szélsőséges és uszító hangnem helyett semmitmondóan frázispufogtatóak; megoldásaik pedig a "mérjük fel végre a cigányság viszonyait" típusú ötletekben merülnek ki. A Jobbik az egyházakat is aktivizálná cigányügyben; ám az integráció-szegregáció, a gettók, a munkanélküliség konkrét kérdéseiről hallgat. Míg például rendvédelmi kérdésekben olyan apróságokra is kitér a program, hogy le kell cserélni a rendőrség gépjárműparkját, a pártnak legtöbb politikai tőkét biztosító cigányügyben innen-onnan (elsősorban baloldali és liberális közírók munkásságából) összeollózott szövegekből áll össze a program. Öt év vastag cigányozás után elég sovány azt olvasni, hogy a cigánybűnözés formái (szerintük: uzsorázás, késelés, tömegverekedés, színesfémtolvajlás) "speciális kezelést igényelnek".
Meglepőek a szociális javaslataik: családi adózás, harmadik gyerektől adókedvezmény, szociális támogatás rászorultsági alapon. Alighanem elkerülte a figyelmüket, hogy ezek egy része a Fidesz programjában is olvasható, más részét pedig az MSZP már meg is valósította.
A szöveg persze eleget tesz a jobbikos közeg elvárásainak, de a párt számára fontos szimbolikus tartalmak nincsenek túlsúlyban. Bekerül az Alkotmányba a Szent Korona védelme, lesz szobra Horthy Miklósnak, Wass Albertnek, vagy Tormay Cecile-nek. Megvédik a családokat a "deviáns magatartásformáktól" - igaz, nem derül ki, hogyan (szerencsére).
Míg egyes részek elnagyoltak és ötlettelenek, van egy-két kifejezetten alapos fejezet is (rendvédelem, igazságügy). Meglepően visszafogottak a női jogokkal kapcsolatos mondatok; nem csodálkoznánk, ha az exfeminista Morvai Krisztina is átfutotta volna őket publikálás előtt. És persze jut bőven a populista blablából is: ökoszociális piacgazdaság, az eltékozolt nemzeti vagyon és az elherdált állami vállalatok visszaszerzése (hogyan?), a nemzet tartópillérei a dolgos magyar családok, adóteher- és járulékcsökkentés (miből?), nagyobb állami beavatkozás a gazdasági folyamatokba (meddig?), államadósság-politika radikális felülvizsgálata, bűnösök megnevezése.
A Jobbik az euroatlanti vonalat az ázsiai rokon népekre cserélné le: "kiemelten alapozunk a meglévő, általuk máig számon tartott rokonsági kötelékekre, közös civilizációs örökségünkre". Lesznek új munkahelyek is, sőt ez a párt is ígér további nagyszerű közmunka-programokat. A közmunka pedig azért fontos, mert segíti a vidék lakosságát "a hagyományos vidéki életmódhoz történő visszatérésben", bármit jelentsen is ez.
Igen gyengére sikeredett az oktatással kapcsolatos rész: a magyar társadalom "kollektív tudati-lelki" értelemben beteg, mert megbetegítette az elmúlt hatvan év oktatás-, kultúr- és médiapolitikája. "Ha pedig valakinek megmérgezik a lelkét, előbb-utóbb a teste is megbetegszik. Többek között ez az oka a magyar társadalom súlyos egészségügyi helyzetének" - okoskodnak a szerzők. A radikálisok már az óvodában elkezdenék a lelkek megmunkálását, hogy a gyerekek magukénak érezzék hazánk hagyományait, valamint testükben épen és fejletten álljanak készen "az általános iskola által közvetített eszmények elsajátítására".
Míg a felmérésék szerint a Jobbik bizonyosan országgyűlési szereplő lesz májustól, addig
az LMP
bejutása változatlanul necces, noha most sokkal nagyobb az esélye a sikerre, mint volt akár egy hónappal ezelőtt is. A fiatal szervezet programja kétarcú: a köztársasági berendezkedés híveiként alkotmányos elképzeléseik sokkal kiforrottabbak, mint az új öko- és egyéb eszméket tárgyazó romantikus gondolatfutamaik. A csaknem harmadfélszáz oldalon elővezetett elemzés- és javaslatcsokor befogadása ugyan erősen próbára teszi a tűrőképességet, de választási programjuk szakmailag részletesen alátámasztott, s ezért idővel számon is kérhető - a felelősség ilyetén vállalása pedig kétségkívül rokonszenves vonás.
Az új formáció megalakulása óta számtalanszor kijelentette, hogy a közjogi rendszer alapjainak feltúrását károsnak tartaná, ezért inkább néhány korrekcióra tesznek javaslatot. Ezek közül talán a legfontosabb a közhatalmi vezetők újraválaszthatóságának a megszüntetése - ez egyértelműen üdvözlendő, nem is lesz hát belőle semmi. A pártok közti verseny erősítéséért három százalékra vinnék le a parlamenti bejutási küszöböt, valamint eltörölnék a kopogtatócédulák gyűjtését. És természetesen átírnák a pártfinanszírozást az Eötvös Károly Intézet négy évvel ezelőtti javaslata alapján (az akkori tervezet kudarcáról lásd: A konstruktív semmi, Magyar Narancs, 2007. augusztus 23.). A korrupcióellenes hadjárat érintené a közbeszerzéseket, átírnák a titoktörvényt, és megnyitnák az előző rendszer állambiztonsági aktáit.
A programok alapján furcsa módon az LMP az egyetlen párt, amelyik megértette, hogy a képzetlenek, megváltozott munkaképességűek, romák tartós munkanélküliségén miért kell és hogyan lehet változtatni. A szerteágazó reformlépések sorából kiemelhetjük, hogy a cél érdekében a minimálbér befagyasztását és a szakképzettek garantált bérminimumának megszüntetését is le merték írni. Javasoljuk, hogy a következő kormány tagjaitól az LMP-program idevágó fejezeteit kérdezzék majd ki. Szintúgy nem lehet vita tárgya a közoktatás totális átalakítását taglaló javaslatcsomag, amely nem mellesleg a néhai Oktatási Kerekasztal eredményeit használja fel. Hiányoljuk viszont, hogy arról a felsőoktatásról, amelyre a rendszerváltás óta a fejlesztési pénzek többségét elköltöttük, és amely ennek ellenére a fasorban sincs (még régiós szinten sem), az LMP-nek semmi mondanivalója nincs.
Központi elem természetesen az ún. zöld fordulat. A kisebb államban nem hisznek, ezért a személyi jövedelemadó csökkentését - a környezetterheléssel arányos - zöldadóval ellensúlyoznák. Az iparűzési adót az ingatlan értékétől függő kommunális (magyarul ingatlan)adóra cserélnék. Az energetikában a megújuló energiaforrásokat kell preferálni, és az árak helyett az energiahatékonyság növelését támogatni. E felfogásban értelemszerűen a vidéki társadalom segítése is főszerepet kap: a közszolgáltatások elérhetőségétől a családi gazdálkodók támogatásáig nagyon sok a tennivaló. Ráadásul a hipermarketekben kapható áruk sokszor messziről jönnek, tehát terhelik a környezetet, ezért "bizonyos boltméret felett adminisztratív eszközökkel kötelezni kell az áruházakat a helyi termékek magas arányú szerepeltetésére a polcokon". A nemes célok felvázolásánál a hatékonyság és a mocskos anyagiak már nem kerülnek szóba. Hasonló kettősség jellemzi a lakhatási kérdések tárgyalását. Nehéz azzal vitatkozni, hogy a középosztály lakásvásárlása helyett inkább a rászorulók lakbérét és rezsijét kellene az államnak támogatnia, nem beszélve a bérlakásépítésről. Azt már nem ilyen könnyű megemészteni, hogy az LMP a lakáshitelüket pontosan törlesztőkkel fizettetné meg a takarójuknál tovább nyújtózók kamatait, mondván, ez "társadalmasítja a hitelfelvétel kockázatát". A nyugdíjrendszernél éppen fordítva: eszükbe sem jut osztogatni. Sőt, az egyéni számlás rendszert pártolják, és a magánpénztárak rendes biztosítóvá alakulását is támogatják.
A mai állapot szerint nehéz rendszert találni abban, hogy az LMP mikor tartja fontosnak a piaci versenyt, és hol van szükség az állam tulajdonosi szerepvállalására. Például a nyugdíjbiztosításban jó, ha van, de az egészségbiztosításban, sőt még az egészségügyi ellátásban is kerülendő. A vasút- és buszközlekedésben még tán az unióval is vitatkozna a piacosítás előnyein, míg az árampiacon a monopolista MVM versenytorzító szerepét korholja. A mezőgazdaságban kerülné a versenyt (hogy miért, nem világos), a pártok piacán erősítené. Az ellentmondásokban nem igazít el az ökoszempont sem. Ezzel együtt azonban az LMP választási programja így is kenterbe veri a mezőny nagy részét.
Hogy az LMP-dokumentum nem a teljes mezőnyt utasítja maga mögé, annak az az oka, hogy a Bokros Lajos agendájából kinőtt
MDF-program
ugyancsak olyan összeállítás, amely komolyan veszi önmagát és a választót. Nyilván senkit nem lep meg, hogy a párt a gazdasági-társadalmi kérdések legtöbbjében piaci megoldásokat szorgalmaz. Mivel minden elképzelhető jó a vállalkozók "eredményes, hatékony, versenyképes, tisztességes piaci tevékenységétől" függ, az állam dolga is az ő sikeres működésük elősegítése. Ehhez először is össze kell mennie az államnak, vagyis az újraelosztás mértékét 8-10 százalékkal csökkenteni kell. Ez persze nem járhat együtt az államháztartási hiány növelésével, azaz csökkenteni kell a közkiadásokat, ami viszont nem eredményezheti a közszolgáltatások romlását: és el is jutottunk a már minden óvodás által is jól ismert "reformok kritikus tömegéhez".
Az MDF az ország pestisét, az alacsony foglalkoztatási rátát legalább tíz százalékkal kívánná feltornázni. Unikális módon nem az állam munkahely-teremtési feladatáról beszél, tekintve, hogy foglalkoztatni a vállalkozások tudnak. Ehhez nekik a foglalkoztatási költségek csökkentésére (magyarán az öszszemenő államból következő adócsökkentésre) és a "munkaerő minőségének javítására" van szükségük. Itt lép be a reformdömping első eleme, az oktatási rendszer megújítása. Iskola-összevonás, az intézmények teljesítménymérése, egész napos iskola, kisebb létszámú, de jobban felkészült tanári kar (kirúgással és a képzés javításával). A felsőoktatási intézmények felét-kétharmadát be kell zárni, a rászorultak kivételével tandíjat kellene fizetni.
Az adócsökkentés ellentételezését az MDF (Bokros) adóalap-szélesítéssel párosítaná, így a minimálbér is kapna egy tízszázalékos terhet - de előtte felbruttósítanák. Jó nagy, helyben maradó ingatlanadót vetnének ki, amely a vállalkozások iparűzési adóját is kiváltaná. Viszont nemcsak lakásokra vonatkozna, hanem mindenre: gyárépületekre, benzinkutakra, termőföldre is. Az áfa felső kulcsát levinnék, hogy ne a szomszéd országokban vásároljunk, az alsó kulcsot ellenben felemelnék, elkerülendő a bevételcsökkenést. A népszerűség hajhászásával távolról sem vádolható bokrosiáda a nemes célok érdekében a nyugdíjasoktól is szedne egészségügyi hozzájárulást, amely változtatással bizony "együtt kell élni". Az egészségügyben versengő magánbiztosítók jönnének létre, de nem az állami helyett, hanem mellett, és a magánpénztárak bonyolíthatnák a kiegészítő biztosításokat. A magánszolgáltatóknak is több lehetőséget kell adni. A pénzügyi egyensúly elérése miatt értelemszerűen a svéd modellt favorizálják a nyugdíjrendszerben.
Az önkormányzati reform részeként a mostani tizedére szorítanák le a helyhatóságok számát. A képzetlenek foglalkoztatásáról sok mindent nem tudunk meg, nyilván tanuljanak - addig sajnos a minimálbér megemelése csak ronthat a helyzetükön. Szociális kérdésekben egyébként sem erős a program, de azt megtudjuk, hogy a szociális kártya helyes neve "szolidáris kártya", továbbá csak szesz és cigi vásárlására nem volna használható.
A program kapitalista elhajlásait a terv néhány ponton azért igyekszik árnyalni. A hazai kis- és középvállalkozásokat például előnyben kellene részesíteni a közbeszerzéseknél. Itt már nem merül fel a versenytorzítás, elég, hogy "ez az elv nem EU-ellenes". Sőt, még a régi MDF ízeiből is maradt mutatóban néhány passzusnyi. Nem hinnénk például, hogy az Európai Parlamentben a szlovák nyelvtörvény ellen szlovákul felszólaló Bokrostól származik, hogy akár a törvény eszközével is "meg kell állítani azt a folyamatot, amely a magyar nyelv példátlan mértékű, riasztó romlásához vezet". Mindenesetre az MDF választási programja alapján úgy tűnhet, hogy a világ egyszerű, mint a rajzolt sajt. A program a feladatát tehát messzemenőkig betölti, és legalább az alapösszefüggésekben nem ködösít. Ez kétségtelenül erénye a dokumentumnak - hiszen a többiek még idáig sem jutottak el.
