Ez biztos így van: és ezenkívül a határérték-túllépések a mérhetetlenül elavult technológiával, a hatóságok engedékenységével és a veszélyes hulladékban rejlő extraprofittal is kapcsolatban állnak.
A dioxinok az égetés során keletkező mérgező vegyületek, melyeket a legagresszívebben rákkeltő szennyező anyagok között tartanak számon. A dioxinok tartós fogyasztásának tünetei a testsúlycsökkenés, a máj és immunrendszer károsodása, a csecsemőmirigy-sorvadás, az A-vitamin kiürülése a szervezetből. A dioxinok megzavarják a sejtek osztódását, a férfiaknál súlyos genetikai és spermiumképző zavarokat okoznak. Egy grammnyi dioxintól egy kisebb élőlény azonnal elpusztul. Az embernél hatvanöt gramm a halálos dózis.
A regionális környezetvédelmi hatóság, az Észak-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség egy ízben már tavaly októberben is mérte a dioxinszennyezést a győri égetőműnél, de akkor csak tizenháromszoros túllépést regisztráltak. Most, február végén azonban nyeltek egy nagyot, és felfüggesztették a halogéntartalmú anyagok, mint például a garéi szennyezőtelepről származó hordók égetését. Az üzem tulajdonosa a tévében azon méltatlankodott, hogy a dioxin mérése nagyon kényes feladat, mivel nagyon kicsi koncentrációkat kell mérni, ezért egyátalán nem biztos, hogy ők átlépték a határértéket. Lehet, hogy csak a hatóság műszerei voltak rosszul kalibrálva, ami szerinte annál is inkább elképzelhető, mivel a győri tisztiorvosi szolgálat nem tapasztalta a dioxin egészségkárosító hatását a közeli városrészekben. Azaz az elmúlt napokban senki sem esett össze az utcán hazafelé menet, senki sem jelentkezett az orvosnál, hogy úgy érzi, sejtosztódása megzavarodott, miközben csecsemőmirigyében génmutációra lett figyelmes.
A környezetvédelmi hatóság mindenesetre elrendelte, hogy az égetőmű nyolc hónapon belül szereljen fel dioxinszűrőt: ilyennel ugyanis az üzem nem rendelkezett.
A garéi szajré
A győri veszélyeshulladék-égető korszerűtlen, kicsi kapacitású üzem a város határában. Nem hogy dioxinszűrője nincs, de még a legelemibb berendezésnek számító füstgázmosója sem működik tökéletesen, merthogy elavult az istenadta. Annak oka, hogy akkor miért került Európa egyik legveszélyesebb hulladékjából, a garéiból, pár száz tonna ebbe az égetőbe, egyszerű: a garéi hulladék ártalmatlanítását elnyerő egyik cég, a Palota Kft. a győri üzem tulajdonosa, s e kettős minőségében nyilván nem ugrott el az elől a megrendelés elől, amit saját maga dobott saját maga felé.
A tizenhatezer tonnányi garéi mérgező veszélyes hulladékot még a rendszerváltás előtt halmozta fel a Budapesti Vegyiművek. Megsemmisítésére azóta több pályázatot is kiírt a környezetvédelmi tárca. Először Baja Ferenc próbálkozott megnyugtató megoldást találni, mégpedig oly módon, hogy a beérkezett ötven ajánlatból, amelyek között több neves külföldi cég is szerepelt, a Betonút Rt. nevű vállalatot hozta ki győztesnek. A vállalkozást - ezt a mázlit! - éppen a szocialista párt egyik prominense, Baráth Etele irányította, aki hosszas gondolkodás után azt találta ki, hogy az első osztályú hulladékot betongyűrűkbe csomagolja, és jó mélyen elássa valahol Magyarországon. Valószínűleg azért az eddig jóformán ismeretlen betongyűrű-technológiára esett a választása, mert betonból - még egy mázli! - épp nem állt szarul a cég. A korszerű, minden politikai igényt kielégítő hulladékkezelési eljárásnak azonban a Baját felváltó Pepó Pál miniszter útját állta, és jogszerűtlenségekre hivatkozva új pályázatot írt ki.
A nyertes két, eddig még ismeretlen cég lett, a Geohidroterv Kft. és a Palota Kft., amelyek a zsíros üzlet birtokában ettől kezdve már G+P konzorciumként emlegették magukat. A pályázat értelmében a két cég kap a minisztériumtól 2,3 milliárd forintot, amiért idén december 10-ig meg kell szervezniük az összes garéi hulladék elszállítását és megsemmisítését.
Pepó Pál és a konzorcium agyvihart tartottak (egyes források szerint a turbulencia Pepó koponyája környékén negatív értéket mutatott ekkor), melynek során gondolataik Magyarország legkorszerűbb hulladékégetője, a dorogi felé kalandoztak.
Nem messze van ide Dorog
Vessünk tehát mi is egy pillantást a város hulladékégetője felé - annak dacára, hogy a garéi buliból végül, mint látni fogjuk, kimaradtak.
A dorogi üzem francia tulajdonosai mindent megtettek, hogy elnyerjék a szakma és a politikusok bizalmát, még egy százmillió forintos dioxinszűrőt is beszereztek, hogy feledtessék a korábbi években rendszeresen előforduló, ám mindig letagadott óriási dioxinszennyezéseiket.
Pepó Pálra egyébként hálásan gondolhatnak a dorogi hulladékégető tárgyalóiban, hiszen a miniszter hivatalba lépésének évében jelentős kedvezményekhez juttatta a céget, amikor az égetőből kikerülő salakot másodosztályúból harmadosztályúba sorolta. Ezzel kétmilliárd, plusz évente százhúszmillió forintot takarítottak meg a hulladékégetőnek, hiszen a kisebb veszélyességi fokozatba sorolt salakot a cég akár a város melletti lerakóba is lepakolhatja, nem kell a törvény előírásainak megfelelően nagy pénzekért elszállíttatni - mondjuk - az ország egyetlen veszélyeshulladék-lerakójába, Aszódra. A dorogi égetőnek eddig három saját salaklerakója volt (törvénytelenül építették mind a hármat), ám mivel mindegyik megtelt már, igen szerettek volna egy anyagilag megnyugtató megoldást találni. A város határától néhány száz méternyire épített medencékben most is több tízezer tonna hulladék bomlik, és azt is fogja tenni az idők végezetéig. (A salakról nem árt tudni, hogy ugyanúgy tartalmaz egészségre káros nehézfémeket, illetve dioxinokat, mint maga a veszélyes hulladék, amiből keletkezett, csak némileg kisebb koncentrációban. Ráadásul a szennyezőanyag-koncentráció az évek folyamán egyre nő a salakban. A vegyületeknek ez a kellemetlen természete közismert, a lerakók építésével egyet nem értő és azokat szabálytalannak ítélő Észak-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség is alátámasztotta ezt.)
Hol a hordó dróton forog
Ha jól belegondolunk, veszélyes hulladékokat elégetni nem igazán értelmes dolog, különösen nem olyan komoly lakossági és önkormányzati tiltakozások mellett, mint Dorogon. Legfeljebb anyagilag kifizetődő, de úgy nagyon. Az első osztályú veszélyes hulladék kilójáért 35 forintot kaphat az égető - ha valahogy megoldja a salak tárolását, mondjuk összehányja a hulladékégető üzem mellé, akkor busás hasznot zsebelhet be.
Ha elégetünk tíz tonna veszélyes hulladékot, például gyógyszergyárakból kikerült, vegyszerektől csöpögő hulladékot, akkor abból jó esetben keletkezik öt tonna salak és öt tonna füst. Ám ha az égetőbe kerülő hulladék olyannyira mérgező, mint például a garéi, akkor olyan sok szennyező anyagot közömbösítő adalékanyagot kell az égetéskor hozzáadni, hogy a keletkező salak mennyisége nem sokkal marad el a beadagolttól, és az eredmény a csak némileg veszélytelenebb salak lesz. Amivel csak újabb gondok vannak, hiszen nagy pénzekért el kell helyezni valahol. Hacsak nem segít a Környezetvédelmi Minisztérium és a környezetvédelmi hatóság avval, hogy visszaminősíti a salakot alacsonyabb veszélyességi osztályba. Így már elég jó üzlet az égetés: a harmadosztályú salakot ugyanis, elkülönítve ugyan, de le lehet rakni a lakossági szeméttelepre. Ingyen.
Igaz, a dorogi hulladékégető-mű gyakorlatilag eddig is lakossági területen tárolta salakját. Lerakóik törvénytelenül, a város határában, egy karsztvízbázis tetejére épültek. Ez a föld alatti karsztvízrendszer egészen Budáig elér, többek között ebből táplálkoznak a budai hőforrások is. Vizsgálatok tanúsága szerint a karsztvizet ugyan még nem mérgezték meg a dorogi veszélyes salaktonnák, ám a helyi talajvizet már igen: a Johann Béla Országos Közegészségügyi Intézet felmérése szerint a dorogi talajvízben klórozott oldószerek, aromás szénhidrogének és dioxinok találhatók. A dorogiaknak van némi fogalmuk arról, hol élnek, ezért ritkán oltják szomjukat fúrt kutakból; ám konyhakertjüket annál szívesebben öntözik ebből a vízből. Az Országos Közegészségügyi Intézet 1972 óta nyomon követi a környékbeli gyerekek megbetegedéseit, és arra jutott, hogy a kilencvenes években riasztóan megugrott a krónikus hörghurutban és tüdőasztmában szenvedő gyerekek száma. Jelenleg arányuk az országos átlag négyszerese. Pedig a környékbeli ipar és bányászat a kilencvenes években gyakorlatilag teljesen leépült, igaz, 1990-ben megkezdte működését a hulladékégető-mű.
A dorogi égetőmű tulajdonosai legutóbb egy újabb salaklerakó tervezésébe fogtak. Most három futballpályányi területen, Dorog beterületén, a lakóházaktól 480 méternyire, a főúttól 25 méterre szeretnének egy újabbat ásni. Kérelmük már az Észak-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőségen van: a döntés néhány héten belül várható.
Exportszemét
A dorogi hulladékégetőt érő támadások miatt a "megsemmisítési terv" úgy módosult, hogy a tizenhatezer tonna mérgező garéi hulladékot inkább Németországba, az egykori NDK területén fekvő Merseburg közelébe, egy korszerű égetőműbe viszik. Arrafelé már csak a plazmatechnológiát engedélyezik: az égető egyik oldalán beadagolt veszélyes hulladékból lényegesen kisebb tömegű, üvegszerű tömbök keletkeznek, amelyekben idővel nem dúsul a szennyezőanyag-koncentráció, merthogy vegyileg nagyon stabil képződmények: akár évezredekig is megmaradnak felbomlás nélkül. Így néz ki tehát a korszerű veszélyeshulladék-kezelés.
Nálunk egyelőre a tendergyőztes hulladékcég a világszerte számon tartott garéi hulladék hordóit saját győri égetőcskéjében "kezeli". Nem számít, hogy a győri égető színvonalán Nyugaton talán sohasem működhetett hasonló üzem. A győri hulladékégető tulajdonosa azonban széttárja kezét, és a közbeszerzési törvényre hivatkozik, amely kimondja, hogy a tendergyőztes a kötelezettség tizenöt százalékának sorsáról maga dönthet. ´ pedig így döntött, és kész.
Mindenesetre kíváncsian várjuk, mit fognak szólni a németországi környezetvédők, amikor hónapokon keresztül folyamatosan érkeznek hozzájuk Magyarországról a kiemelten mérgező hulladékot szállító kamionkonvojok.
Kovács Róbert
