Magyar Narancs: Mi történt 1944 októberében és novemberében a délvidéki magyarsággal?
A. Sajti Enikõ: A bevonuló irreguláris partizánegységek, a mögöttük érkezõ reguláris és belügyi csapatok ártatlan magyarok ezreit végezték ki és hurcolták munkatáborokba egyrészt bosszúból, másrészt büntetõ, megfélemlítõ célzattal, pusztán azért, mert a délvidéki magyar kisebbség visszakerült az anyaországhoz, tehát kollaboráció címén. A németeket kollektíven, a magyarokat mondhatni szelektíven büntették meg, de nem bántak kesztyûs kézzel a barikád másik oldalán álló szerbekkel sem. A gyõztes partizánok "jók" és "rosszak" közé ideológiai, politikai választóvonalat húztak, és mindenkit felelõsségre vontak, hogy, "miért nem ment az erdõbe". E kategórián belül aztán voltak "ellenségesebb ellenségek" is, különösen azok az országok és népek, amelyek részt vettek Jugoszlávia feldarabolásában. Tehát a magyarokat elsõsorban a revízió miatt büntették meg.
MN: Miben állt ez a büntetés, és milyen megtorlások történtek?
ASE: A Vajdaságban 1944 õszén hatalmi vákuum keletkezett. A német és magyar csapatok ekkor már elhagyták a térséget, de a jugoszláv reguláris egységek, valamint a szovjet csapatok még nem érkeztek meg a Délvidékre. Elõbb kisebb fegyveres csoportok szivárogtak be. "Benéztek" a falvakba, tanyákra. Ha ott magyarok éltek, akkor elvittek mondjuk tízet az erdõbe, és minden további nélkül legéppuskázták õket. A legtöbb helyen ez a hatalmi-közigazgatási ûr csak néhány napig vagy hétig tartott. A megtorlás második fázisában a belbiztonsági egységek, az OZNA (Népvédelmi Osztály) csapatai listák alapján szedték össze az embereket. Levéltári kutatásaim szerint az elsõ, magyarok elleni megtorlásról szóló híradás 1944 augusztusából való. Ekkor még úgy-ahogy mûködtek a Délvidéken a magyar hatalmi, közigazgatási szervek, a kiürítésre majd csak októberben kerül sor. Egy csáktornyai (Muraköz) asszony írta Bácskában élõ testvérének, hogy betörtek hozzájuk a partizánok, és elvitték a falu több mint hatvan módosabb férfiját. Összekötözték, kivitték és lelõtték õket a közeli erdõben. A kivégzésekrõl szóló elsõ, máig fennmaradt forrásunk tehát egy erõs tájszólással és helyesírási hibákkal megírt, drámai hangú magánlevél. Ez került el valamilyen módon Nagy Iván délvidéki országgyûlési kép-viselõhöz, aki egyébként késõbb a Szálasi-kormányban is szerepet vállalt. Végül a levél a Külügyminisztériumban landolt, ezért mondhatjuk, hogy a magyar kormánynak már 1944 augusztusától tudomása volt a magyarok elleni megtorlásokról.
MN: Hogyan kell elképzelni a bácskai megtorlás második, úgynevezett "szervezett" szakaszát?
ASE: A hadsereg és a belbiztonság egységei konkrét, név szerin-ti "bûnösöket" kerestek. A helyi szerb lakosság vezetésével már a magyar éra alatt gyûjtötték az adatokat, hogy a magyarok milyen magatartást tanúsítottak a helyi szerbekkel szemben. A neveket aztán eljuttatták egyrészt Londonba, másrészt a partizánokhoz. Mind a csetnikek, mind a partizánok biztosra vették, hogy ez a terület nem marad Magyarország része. A londoni jugoszláv kormányhoz például elküldték az 1942-es magyar razziában részt vevõk névsorát, és nem is csak a vezetõkét, hanem azokét is, akik ilyen vagy olyan módon segítették a katonai akciót. Az 1944. õszi magyar kivonulás után - szándékosan vagy sem, ma már eldönthetetlen - egyes községekben ott maradtak a nyilas párti listák. A nyilasoknak, mint ismeretes, radikális földprogramjuk volt, amellyel sikeresen agitáltak a föld nélküli magyarok között. A belépési nyilatkozatot sokan aláírták, de nem feltétlenül azért, mert egyetértettek a nyilas eszmékkel, hanem azért, mert hátha így földhöz jutnak. E listák alapján összefogdosták õket, köztük azokat is, akik például szállást adtak Szálasinak vagy toborzóinak. Itt "kis bûnösökrõl", de zömmel ártatlanokról van szó, a kettõ közötti határok nemegyszer össze is mosódtak.
MN: Az elmúlt hatvan évben eltérõ számok jelentek meg arról, hogy 1944 õszén hány magyar esett áldozatául a bácskai megtorlásnak. Egyfajta számháború is kialakult az elmúlt idõszakban - a felsõ határ a 40 000 volt. Mi az, ami a kutatások alapján bizonyítható?
ASE: Ez egy gusztustalan számháború a szerb és magyar történészek között, a lényeg ugyanis nem ez. Persze ezzel együtt sem kerülhetõ meg, hogy állást foglaljunk az áldozatok számának kérdésében. Már csak azért sem, mivel iszonyatosan nagy a szóródás: egyesek ötezer, mások negyvenezer áldozatról beszélnek. Ez olyan nagy különbség, hogy itt valaki nem mond igazat. Legújabb könyvemben ezt a kérdést is megpróbáltam körbejárni. Az ötezres számról szerb források alapján egy Újvidéken élõ szerb történész, Aleksandar Kaszas ír. ' az általa megtalált OZNA-listák alapján állítja ezt, ez a szám tehát csak az OZNA által likvidált magyarokat tartalmazza. Ez fontos támpont, még akkor is, ha tudjuk: nem minden kivégzési lista maradt fenn, illetve nem készült minden kivégzésrõl lista. Kaszas kutatásai alapján tehát joggal állíthatjuk, hogy az OZNA bizonyítottan kivégzett 5 ezer magyart 1944/45-ben.
MN: És ez mennyi az áldozatok tényleges számához képest?
ASE: Ma még nem tudunk semmi biztosat errõl. Azt kellene megállapítanunk, hogy mennyire pontosak ezek a listák, kiknek a nevét nem tartalmazzák, illetve hol nem készültek a kivégzettekrõl névjegyzékek. Ez roppant nehéz feladat. Komoly helytörténeti kutatásokra volna szükség, amiket nemcsak a források eredendõ hiányosságai nehezítenek, de úgy tudom, még a legutóbbi idõkben is tûntek el iratok, továbbá a katonai közigazgatásra vonatkozó dokumentumok jó részét nemrég a vajdasági levéltárakból Belgrádba szállították.
MN: A lehetséges bácskai magyar áldozatok becslésében a másik véglet a negyvenezer. Mi lehet ennek a forrása, és van-e valóságtartalma?
ASE: A negyvenezer áldozat híre a korabeli szóbeszéd alapján - a határokon átjutva - került a köztudatba. A valóságosnál ez minden bizonnyal nagyobb szám. Megnéztem, hogyan, kiken keresztül terjedtek 1945-46-ban az ezzel kapcsolatos hírek. Prominens személyek, így Grõsz József érsek vagy Illyés Gyula naplóiban, kézirataiban találunk ilyen információkat. 'k a 20 és 40 ezer közötti számot - hangsúlyozom! - másoktól hallották. A legszisztematikusabban a katolikus egyház gyûjtötte az információkat a megtorlásról, és õk juttatták át kezdetben a legtöbb ezzel kapcsolatos hírt a határon. Egyházi körökben jelent meg elsõként ez a - délvidéki papok által - becsült szám, a negyvenezer. Érdemes megjegyezni: miközben a katolikus egyház fõpásztora drámai hangú, nyilvános levélben tiltakozott a felvidéki magyarok kitelepítése ellen, a délvidéki bosszúról hozzá eljuttatott feljegyzéseket elegendõnek tartotta minden kommentár nélkül elküldeni a Külügyminisztériumhoz. Egy másik kísérlet vajdasági magyar történészek és újságírók munkájához, elsõsorban a néhány éve elhunyt Mészáros Sándor kutatásaihoz köthetõ. ' kezdte el a korabeli anyakönyvek halotti bejegyzéseinek szisztematikus átnézését. A kivégzés tényét persze nem jegyezték be, de arról pontosan tudósítanak, hogy mikor következett be a halál, illetve mikor nyilvánították holttá az illetõt.
MN: S ha sok 25 és 37 év közötti férfi halt meg 1944 késõ õszén, az azért feltûnõÉ
ASE: Igen, mert bár nem merték beírni, hogy miért halt meg, valami mégis sejthetõ. Sajnos itt is sok a hibalehetõség, mert nem lehet minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy az illetõ természetes halállal vagy erõszakos úton halt meg. Ezért nem biztos, hogy valaha is meg tudjuk mondani az áldozatok számát, a megközelítõen pontos adatok feltárására azonban van remény.
MN: Az 1941 tavaszán Jugoszláviába bevonuló német és magyar csapatok néhol összetûzésbe kerültek a szerb csetnikekkel. Mindezt ún. tisztogató akciók követték 1941 nyarán, majd a partizánok ellen 1942 januárjában hajtottak végre razziát. Van-e ok-okozati összefüggés ezen események és az 1944 végi bácskai vérbosszú között?
ASE: Az 1944-es részben valóban válaszbosszú. Hogy a dél-bácskai és az újvidéki razzia milyen súllyal esett latba, nehéz megmondani. De a két eseményt nem lehet tel-jesen összecsúsztatni. Az 1944-es, magyarok elleni vérengzés okai véleményem szerint ennél komplikáltabbak. Ma Szerbiában sokan, köztük számos történész is, szeretnék úgy láttatni, hogy ha nincs 1942, akkor nincs 1944 sem. A razzia tehát mintegy felmentést ad az 1944-es magyarellenes megtorlások bûne alól. Az elmúlt hatvan esztendõben mind hivatalosan, mind szakmailag sajátos metamorfózison ment keresztül, hogy mi is történt 1944 õszén. Az új partizán elit elõször teljes amnéziára kötelezte a magyarokat, egy árva szót sem lehetett ejteni a történtekrõl; ha mégis, akkor szerintük akiket kivégeztek, azok mind egy szálig megérdemelték a büntetésüket, mert háborús bûnösök voltak. A szerbek tehát nem követtek el bûnöket, minden tettüket a színtiszta antifasizmus vezérelte. Végül úgy 15 évvel ezelõtt az ottani magyarok áttörték a hallgatás falát, s ebben elévülhetetlen érdeme volt az újvidéki Matuska Márton publicisztikai munkásságának. Ekkor álltak elõ a szerbek azzal a variációval, hogy "ha ti nem csináltátok volna 1942-ben, akkor mi sem két évvel késõbb".
MN: Mi történt 1942 januárjában Dél-Bácskában és Újvidéken? S volt-e emiatt magyar önvizsgálat?
ASE: Magyar részrõl a szembenézés már 1946-ban megkezdõdött. A Szabad Nép ekkor vetette fel, hogy jó lenne még a békeszerzõdés elõtt újrajátszani a razziáért felelõs magas rangú tisztek, csendõrök, rendõrök elleni 1943-as pert, amit még Horthy rendelt el. Felmerült az is, hogy kiadják az akkori per anyagát. Többen úgy gondolták: hadd tudja meg a világ, hogy Magyarország szembe mert és mer nézni a történtekkel, s ez nem jönne rosszul a béketárgyalások elõtt. Az ötletbõl nem lett ugyan semmi, de talán kevesen tudják, hogy az 1942-es razziában való részvételért még a hatvanas-hetvenes években is ítéltek el kisebb súlyú résztvevõket. A magyar történetírás ún. deheroizáló korszakában, a hatvanas évek elején kezdõdött meg a kérdés kutatása, történeti feldolgozása. Ezt erõsítette fel Cseres Tibor Hideg napok címû regénye és a belõle készült Kovács András-film. Ezek nem túl hízelgõ képet mutattak föl a magyar társadalomnak, mert tudatosították: a magyar hadsereg a háború alatt nemcsak súlyos veszteségeket szenvedett a Don mellett, hanem a Délvidéken bûnöket is elköve-tett. Magam a Kossuth Kiadónál a nyolcvanas évek második felében megjelent Délvidék címû munkámban azt próbáltam vázolni, hogy a magyar kormány milyen külpolitikai üzenetet próbált tulajdonítani a razziának. Ugyanis Ribbentrop német külügyminiszter és Keitel német tábornok akkortájt kérte további magyar csapatok küldését a keleti frontra, s ennek elkerülése érdekében a magyar kormány "mûbalhét" kreált a Délvidéken. Írtam arról is, milyen szerepe volt ebben a katonai elhárításnak, a razzia megrendezésével hogyan próbálták meg elhitetni a németekkel, hogy a partizánakciók miatt itthon is szükség van a magyar csapatokra. A túldimenzionált partizánveszélyrõl csak annyit: a valóságban néhány tucat partizánról volt szó, arról nem is beszélve, hogy a földrajzi körülmények sem kedveztek egy erõs partizánmozgalomnak: kukoricásban nem lehet partizánháborút vívni. Ribbentrop és Keitel az akciótól nem is hatódott meg különösebben. Végül nem a délvidéki partizánvadász razzia eredményeként mérsékelték a keleti frontra küldendõ magyar csapattestek számát, hanem amiatt, hogy a magyar állam engedélyezte a Waffen-SS magyarországi toborzóakcióját a hazai németek körében. A razzia tehát eredeti külpolitikai funkcióját nem tudta betölteni, ellenkezõleg, súlyos bel- és külpolitikai árat kellett érte fizetni. A kormány nem tudta kontroll alatt tartani az eseményeket, a szellem kiszabadult a palackból. Késõbb maga Szombathelyi Ferenc vezérkari fõnök is megdöbbent, hogy mit mûveltek a magyar csapatok a Délvidéken, végül Horthy 1943-ban külpolitikai okok miatt elrendelte a fõbûnösök felelõsségre vonását. Ugyancsak ebben az évben megkezdõdött a szerbek anyagi kártalanítása is (a zsidóké nem).
MN: Mi váltotta ki az 1942. januári újvidéki pogromot?
ASE: A jelen lévõ magyar parancsnokokban és katonákban meglévõ szerb- és zsidóellenesség, hogy itt az alkalom a leszámolásra. Mindenki tudta, hogy az okként felhozott érv - miszerint Újvidékre is "beszivárogtak" a partizánok - hazugság.
MN: A Dél-Bácskában végrehajtott magyar razziának és az újvidéki pogromnak hány áldozata volt?
ASE: Ezt meglehetõsen pontosan tudjuk. Korabeli magyar adatok szerint 3340 fõ, míg a jugoszláv, illetve a szerbiai történetírás szerint 3818-an váltak a razzia áldozatává. Ez esetben tehát szó sincs olyan nagy eltérésrõl, mint a magyar áldozatok számában.
MN: Ami 1941-42 fordulóján és ami 1944 késõ õszén történt a Délvidéken, az egy háborús helyzet miatti tragikus kisiklás a magyar és a szerb nemzet közös történetében, vagy a több száz éves együttélésbõl következõ szomorú fejezet?
ASE: Mindig nagyon óvatosan fogadok olyan dolgokat, hogy mi következik a történelembõl. Tény, hogy 1848-ban is fegyveres összecsapássá fajult közös történelmünk, de nem lennék történész, ha a történelemnek csak ezt az oldalát látnám. Sosem felejtem el, hogy a délvidéki magyarok történetérõl írt nagydoktori disszertációm védésén az elnöklõ Ormos Mária - megdöbbenésemre - a szerintem lehetõ legizgalmasabb kérdést tette fel: mindezek ellenére mi az oka a magyar-szerb szimpátiának? Mert tényleg nem igaz az, hogy közös históriánk csak a bosszúk és ellenbosszúk sorozata. Gondoljunk a törökellenes összefogás példáira. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a Balkán történelmébõl nem hiányzik annak az éthosza sem, hogy igazságosan, nemzeti és rokonsági kapcsolataimhoz hûen cselekszem akkor, ha megbosszulom a családomat, népemet ért sérelmet, igazságtalanságot. Ez az éthosz a magyar történelembe nem épült be.
MN: Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában címû könyvében egészen elképesztõ és brutális kivégzési módszerekkel találkozni a karóba húzástól az összekötött lábú emberekig, akiket csónakban a jegesen zajló Dunába engedtek, majd elsüllyesztettek. Mi igaz ezekbõl?
ASE: Szombathelyi Ferenc vezérkari fõnök karóba húzása legen-da, a többi azonban megtörtént. A már említett csáktornyai asszony levelében olvashatjuk: "(É) dalolni kellett nekik, és ütötték, szurkálták, fejbe lövöldözték õket, és a bozótban összekötve benne hagyták, még pedig éltek, akkor meg úgy fulladtak megÉ"
MN: Az 1944 késõ õszi bácskai mészárlásokról tudott-e a legfelsõ hadvezetés, élén Titóval?
ASE: Tudott. Az 1942-es dél-bácskai razziát elszenvedõ szerbek nevében hivatalos küldöttség járt Titónál. Nincs írásos nyoma, de visszaemlékezések alapján tudjuk, hogy szóban engedélyt kaptak Titótól a kiûzetésre és a bosszúra a Sajkás-vidéken. Az OZNA államvédelmi osztagai pedig parancsot teljesítettek. Tito egyre vigyázott: a megtorlás ne okozzon belpolitikai problémákat, és ne csorbítsa az új Jugoszlávia rendkívül magas külpolitikai presztízsét. Így egy idõ után a megtorlásoknak is konszolidált, jogi kereteket adtak. A bûnösök felelõsségre vonása egyébként mindmáig nem történt meg.
MN: Az II. világháborút lezáró 1946-os párizsi béketárgyalásokon a magyar küldöttség miért nem vetette fel a bácskai vérengzéseket?
ASE: Nemcsak itt nem vetette fel, hanem másutt sem. A Szövetséges Ellenõrzõ Bizottságnál sem, pedig megtehették volna. Magyarországnak lelkiismeret-furdalása volt Újvidék miatt, másrészt külpolitikailag érdeke volt a hallgatás. A csehszlovákiai magyarok kitelepítésének ügyében például számítottak Tito segítségére, s talán ez az elhallgatás is szerepet játszott abban, hogy Tito végül is nem vetette fel a baranyai háromszög el-csatolásának kérdését, amelyet hosszú ideig tudatosan lebegtetett. Talán az is közrejátszott ebben, hogy Budapesten józanul felmérték: a "vesztes magyar fasisztáknak" nem lehet igazuk a gyõztes koalícióhoz tartozó Jugoszláviával szemben.
MN: A bácskai vérengzés hatvanadik évfordulóján hol tart a történészszakma és a közvélemény a történtek feldolgozásával?
ASE: A történelemtudomány eredményeit szerte a világban nehezen fogadja be a közvélemény. Nincs ez másként nálunk sem, de Szerbiában sem. A magyar történetírás, beleértve a vajdasági magyar történetírást is, sokat tett és tesz az események feltárásában, amihez a határon túl nemegyszer személyes bátorság is kellett. S Matuska Márton és Mészáros Sándor nevét ebben a vonatkozásban is meg kell említenünk. Munkásságuk révén a vajdasági magyarok mára visszaszerezték az emlékezés jogát. Az alapmûvek tehát már megszülettek határon innen és túl, csak el kellene olvasni õket. És persze nem ártana közülük néhányat szerbre is lefordítani. A szerbiai történetírás, ha nehezen is, de szintén megtette az elsõ lépéseket a magyarellenes vérengzések feltárásában. Sajnos még ma sem számít kivételnek az olyan szerb történész, aki nem hajlandó kilépni a korábbi rezsim által sulykolt "magyar fasiszták - igazságosztó partizánok" dichotómiából. Vannak persze biztató jelek is. A Vajdasági Tartományi Parlament és a Vajdasági Tudományos Akadémia pár évvel ezelõtt létrehozott egy bizottságot a Vajdaság második világháborús veszteségeinek feltárására. Ennek részeként kutatásokat folytattak a magyar áldozatok feltárása érdekében is. Már eddig is komoly munkát végeztek, és az eredményeik remélhetõleg hamarosan kötetben is megjelennek.
Bod Tamás
