A gép hamarosan a levegõbe emelkedik, elérjük az úgynevezett biztonságos utazómagasságot, amikor a kapitány jelentkezik, és kedélyesen tárgyias hangon közli: Moszkvában szélcsend van, a helyi idõ délelõtt 11 óra, a hõmérséklet mínusz 22 fok. Akkorára zsugorodom, mint Gregor, a késõbbi pápa Thomas Mann örökbecsû regényében, de a legkevésbé sem érzem kiválasztottnak magam. A leszállás elõtt a kapitány visszavesz némileg, immár csak 17 fokról szól a nóta. Utazásra Csehov frissen megjelent novelláskötetét csomagoltam; és most elgondolkodom: a három nõvér vajh mi a kvász miatt vágyott oly nagyon Moszkvába? Remélem, négy nap múlva megfogalmazhatom a feleletet.
Megérkezés
A seremetyevói csarnokban irtóztató sor fogad, negyvenperces várakozás után bejutok a birodalom fõvárosába, hogy aztán hamarosan mintegy tíz kilométer per óra sebességgel robogjunk a Magyar Kultúrház autóján a centrum felé. Alekszej a sofõr (áldassék a neve) valóban zseniálisan vezet, a gyér havazásban pióca szélességû helyeken tör elõre, ennek köszönhetõen mintegy ötven perc múlva már le is verhetjük a sarat cipõinkrõl. Az elsõ benyomás nem rossz; kiderül, ami itt tizenhét fok, az "hõérzetben" (Aigner Szilárd) a pesti mínusz 3-4-nek felel meg. Néhány percnyi ünnepélyes téblábolás, aztán irány a szállás, mely Gaszisz névre hallgat, és az akadémiai dolgozóknak ad elviselhetõ nyughelyet. A szálló, mint megtudom, a város szívében fekszik, azaz mintegy ötvenpercnyi autóútra a Vörös tértõl, amennyiben (önkényesen) ezt nevezzük Moszkva középpontjának. Kisebb zavar után (vajon hová merült el nyolc év orosztanulása?!) már a tenyeremben érzem a kulcsot, amikor kiderül, azt majd a gyezsurnája adja az emeleten. Hát még él ez a nemes patinájú intézmény? - kiáltok fel a liftben. Bizony él, és a jelek szerint halhatatlan. Maga a nõ nem oly rettenetes, mint Petri epétõl fröcsögõ Moszkva-versében ("vastaglábú trampli, barátságtalan, hülye picsa"), inkább kedves (egyébként is megfigyelhetõ, hogy itt mindenki barátságos); mindenesetre megkapó naivitással mutogatja kétszobás lakosztályom szerinte lenyûgözõ berendezését.
Kipakolás után vissza kellene jutnom a Magyar Kultúrházba. Ám egyelõre ez lehetetlen; két okból is. Egyrészt még hiányzik a regisztrácija, azaz a szállodai elhelyezésemet igazoló kartyinka. Nélküle pedig kíváncsi lábad az utcára ki ne tedd!; ha igazoltatnak, márpedig gyakran megteszik, rögvest az õrsön találod magad, feltéve, hogy nem kened meg a rendõrt néhány zöldhasúval. Jó pár cigit lenyomok, mire elkészül a kartyinka; látszólag gondos munka, de késõbb kiderül, hogy felületes, a portásnõ ugyanis téves dátumot ír be, ennek eredményeként aztán három nap múlva két rendõr kihallgat majd az izsevszki repülõtéren.
Egyszóval az elsõ akadály elhárult, ám itt a második: az izgatott telefonokból kiviláglik, hogy a számunkra küldött kocsi elakadt az állítólag csak hajnali három körül felszakadozó, folyamatos moszkvai dugóban, ezért Kiss Ilona, az igazgatónõ (áldassék a neve) azt javasolja, vágjunk neki magunk. Egy szibériai fordítóhölggyel indulok neki az egyszerû feladatnak: kiállsz az út szélére, felemeled a karod, és másodperceken belül megáll melletted egy autó, benne a vigyorgó magántaxis, hová parancsolják, emberek? Szkeptikus vagyok, ám a dolog oly tökéletesen mûködik, hogy puszta hezitálásunkat észlelve is fékez mellettünk egy kocsi. Háromszáz rubelben megegyezve nekiszaladunk az észbontó forgalomnak. Most végre meglátom a kivilágított Moszkvát, a látvány valószerûtlen, a város egészében mintha egy kétszer 6 sávos autópálya szélére épített Havanna-lakótelep és Las Vegas elegye volna, melyet földöntúli futamokkal élénkít a hét sztálini ház éjszaka kék-zöld-piros fényekkel megvilágított imperátori idiotizmusa; a külügyminisztérium, az Ukrajna szálló mellett száguldunk hajmeresztõ, 20 kilométeres sebességgel. A Magyar Kultúrházban aztán vigasztaló karok várnak: irány a KisMis nevû üzbég étterem. Már fél tíz, éhségemben az abált egeret is megenném (mint Tatjana Tolsztaja, áldassék a neve, magyarul a múlt héten megjelent, Kssz címû abszolút zseniális regényében a Robbanást túlélt moszkvaiak), ám a valóságos választék keletiesen mesés; hetyke sapkás fiatal lánykák kiszolgálása mellett esszük degeszre magunkat.
Reggel fejfájás nélkül ébredek, na ja, itt aztán tiszta a vodka! A metrón elõször szembesülök a híres földalatti kísérteties világával, a mozgólépcsõt szegélyezõ felmeredõ kandeláberek, akárha a pokol mélyére vezetõ utat világítanák meg, ebben a félhomályban, megalázott és megszomorított minden arc, miközben a tiszta márványból kirakott, tíz, operaházi méretû csillárral ékes folyosókon a munkásosztály (és a vele szövetséges parasztság) folyamatos gyõzelmét ábrázoló freskók valami ötdimenziós monumentalitásról adnak hírt.
Fordítók egymás közt. Aztán Lenin
A Magyar Kultúrházban rendezett összejövetelen elsõként a nagyszerû fordító, Vjacseszlav Szereda ragadja magához a szót, elmondja, hogy míg nemrég mindössze négyszázötven említést talált az orosz interneten, ma ötezernél is több cikk szól a magyar irodalomról - legkivált persze Kertész Nobel-díjának köszönhetõen. Áldassék a neve - de ezt már én teszem hozzá sokadszorra is, Tolsztaja regényének egy fordulatát parodizálva. Szilágyi Ákos tökéletes oroszsággal fejtegeti, hogy miket kellene a jövõben lefordítani (egy válogatás Tandoritól, aztán Füst Milántól A feleségem története), miközben hangsúlyozza: ez csak az õ magánbejáratú kánonja, ki-ki tegye hozzá a maga listáját. Elõbb fejben, aztán a büfében hangosan is hozzáteszem Gion Nándort (áldassék a neve); akcióm oly sikeres, hogy már délután visszahallom valakitõl az ötletemet.
De egyszer minden szeminárium véget ér; egy óra, gyerünk megtekinteni Moszkva nevezetességeit, irány a közeli Vörös tér. A hatalmas placcon a cár és feleségének hasonmása fogad, távolabb a tökrészeg, passzionátusan basszamegezõ ál-Lenint rakják rabomobilba a mindenütt jelen levõ milicisták. A Kreml meg a Vaszilij Blazsennij-székesegyház olyan, akár a képeken, óriási, lenyûgözõ - de szomorúan látom, ez a város mindörökre idegen marad számomra. Nem is teszek több kísérletet a meghódítására, a teret keretezõ GUM áruházban teázom-vodkázom; a roppant ravatalozóra emlékeztetõ csarnokokban alig lézengenek a vásárlók.
A másnap reggel a magyar napra virradó könyvvásáron a megszokott kép fogad: tömegek ostromolnak valami távoli célt. Moszkvában - a magántaxit kivéve - mindenért sorban kell állni, jegyért, ruhatárért, teáért. A magyar pavilonban persze lelkesítõen hat ez a tolongás; egyre-másra lépnek fel fiaink áldozatos fordítóikkal (Jurij Guszev, Jelena Malihina, Vjacseszlav Szereda, Tatjana Voronkina, áldassék a nevük). Hogy milyen eséllyel indulunk az irodalmi hármasugrásban, az most nem derülhet ki; ám annyi szent, hogy nagy az érdeklõdés. A büfében az egyik asztalnál egy egyetemista fiatalember Parti Nagy Lajos versének fordításával bajlódik; megpróbálok segíteni neki, de látom, még egy magyarnak is nehezére esne az utalásokkal telezsúfolt, roppant virtuóz szöveg megfejtése; a szemüveges ifjú törekvése mindamellett valóban megható. Felmegyek az emeletre; a szépen berendezett pavilonokban tolongó oroszok egyébként zsákszámra vásárolják a korántsem olcsó könyveket; a kultúrszomj azt a lelkesedést idézi, amellyel a magyar közönség a 60-as években lecsapott a nyugati irodalomra.
A magamét enyhítendõ átlátogatok a szomszédos új Tretyjakov-képtárba. Mellbevágó a húszas-harmincas évek avantgárdjának teremtõ ereje, a híresek mellett felfedezek egy számomra alig ismertet: Ljubov Popova képei tombolnak a zsenialitástól. A megfejthetetlen városban most hirtelen otthon érzem magam.
Az esti, nagyszabású és a vásár sikerét joggal ünneplõ fogadáson már ki-ki a további utakra készül, az írók egy csoportja Pétervárra tart az éjszakai vonattal, magam - újságíró kollégám, Stier Gábor, valamint Tóth Szilárd, az ottani egyetem magyar lektora társaságában - Izsevszkbe, Udmurthon fõvárosába repülök reggel. Lássuk a medvét.
Kalasnyikov földjén
Maga a köztársaság nem elsõsorban az udmurtokkal (más néven votjákok) tartott nyelvrokonságunkról híres, hanem arról, hogy itt gyártották és gyártják ma is a világ egyik leghatékonyabb kaszaboló kézifegyverét. Ám elõbb áldozzunk a rokonság oltárán, a magyar szakosoknak elõadást tartok az egyetemen a kortárs magyar irodalomról. Az egyetemi hallgatók összlétszáma 26 ezer (!), ebbõl mintegy ötvenen (ha jól látom, csupa lány) kíváncsiak arra, miként próbálom a centrumba emelni Tandori Dezsõ mûvészetét. A finnugor tanszéken aztán meglátom az elsõ orosz szamovárt, nagy élvezettel csapolom a "zavarkára" a forró vizet. Este Stier kollégám meglátogatja az Udmurt Állami Színház Diótörõ elõadását; én elõbb megtekintem a színház falánál elhelyezett dicsõségtáblát, késõbb remekül megvacsorázom, aztán leesett állal bóklászom az egyik éjjel-nappal nyitva tartó közértben; megfigyelhetõ, hogy Oroszországban senki sem alszik. A polcok roskadoznak a kiváló francia boroktól, amott meg csodás füstölt halak kínálják magukat; mindez az Urál lábánál, ki gondolná?! Az utcán sétálni varázslatos, gyémántporra emlékeztetõ hó szitál, elbûvölve baktatok ágyam felé. Aztán takaró alá bújva elmerülök Csehov novelláiban. Néhány óra béke.
Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov a gyötrõdés, az útkeresés nehéz évei után fejlesztette ki 1947-ben rendszeresített gépfegyverét. "A haza védelmében alkottam ezt a fegyvert", áll angolul is a tablón ars poeticája a nemrég megült 85. születésnapjára épített és természetesen róla elnevezett múzeumban. Kandinszkij, Malevics, Popova, Rodcsenko és a többiek korábban megcsodált mûvészete elmehet kapálni e tárlat rendkívüli álomszerûsége mellett. Az egyik tárlóban díszes fegyver, ám a karabély egy üres, aranyozott képkeretbe foglalva van fellógatva - Marcel Duchamp legvakmerõbb ready made-jeit veri kenterbe ez a kép. De csak átrohanunk a termeken, sietnünk kell, hamarosan indul repülõgépünk vissza az alig megismert Moszkvába. A beszálláskor aztán félrevonnak és kihallgatnak, a moszkvai portás-gyezsurnaja téves regisztrációja miatt aláíratnak velem egy sûrûn gépelt, kétoldalas vallomást, melybõl egyetlen szót sem értek. Csak formalitás, nyugtat meg a tiszt. Így aztán már meg is van a vasárnap délelõtti programom Moszkvában, mintegy négy óra alatt sikerül a magyar követségen helyesen regisztráltatnom magam. A várost továbbra sem ismerhetem meg.
Vasárnap délután már búcsú, ezúttal egyedül - megint az immár törzshelyemmé vált KisMisben. Az üde üzbég lánykák mosolyában fürödve emelem utolsó vodkáspoharam a számomra befogadhatatlan városra: Éljél, virágozzál, a három nõvérrel együtt - legközelebb tán többet megértek gigászi valódból!
Bán Zoltán András
Non/Fiction
A Moszkvában immár hatodszor megrendezett Non/Fiction elnevezésû könyvvásár díszvendége ezúttal Magyarország volt. Az alkalomra tizenöt kötet jelent meg, a kortárs irodalomból Bodor Ádám (Sinistra körzet), Esterházy Péter (Kis Magyar Pornográfia), Kertész Imre (Sorstalanság), Nádas Péter (Egy családregény vége) mûvei. Ezzel egyidejûleg beindult a Bibliotheca Hungarica sorozat, mely legkivált esszéket ad közre, ezúttal Bibó István, Hamvas Béla, Illyés Gyula, Kertész Imre, Nádas Péter írásait. Kiállították Nádas Péter fotóit is. A vásár egyik legkelendõbb darabja Bart István Oroszoknak - magyarokról címû kulturális szótára volt. Bemutatták a Jevgenyij Popov és Kukorelly Endre budapesti irodalmi sétáiról készült filmet is, a Moszkvában játszódó ikerfilm forgatása már elkezdõdött.
A december 2-án megrendezett magyar nap (fellépett Bodor Ádám, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Szilágyi Ákos, Zilahy Péter, míg Esterházy kötetét az egyik legismertebb mai orosz író, Viktor Jerofejev mutatta be) sikeresen zárult, szinte egyetlen kötet sem maradt a polcokon. A rádió, televízió és az írott sajtó kiemelt eseményként kezelte a magyar premiert. "A magyar irodalom visszatért az orosz könyvvilágba", jellemezte Szergej Bicskov, a vásár vezérigazgatója a helyzetet. "Díszvendégként Magyarország a könyvvásár eddigi történetének legvonzóbb, legsokszínûbb pavilonját mutatta be."
Noha a magyarból fordított kötetek eddig általában legfeljebb 1000-1500 példányban keltek el, a kiállítás és aztán a februárban nyíló magyar évad tehát a legszebb reményekre jogosít.
