A júniusi fiaskó ugyanis enyhén szólva nem erõsítette a szocialisták tárgyalási pozícióit, melyekbõl nekifutottak a jövõ évi költségvetésrõl szóló nyári tárgyalásoknak. Az európai parlamenti választáson jól szereplõ SZDSZ vezetõi viszont egyelõre nem kívánnak engedni az egyébként is adóstopot hirdetõ párt fõ célkitûzésébõl, az adócsökkentésbõl. A július elsõ felében lezajlott és a koalíció szakadásával való kölcsönös fenyegetõzésben kulmináló adok-kapok viszont inkább hatott szócsatának, mint tényleges kötélhúzásnak. A belsõ hatalmi harcokkal elfoglalt MSZP-ben az õszi tisztújítás elõtt feltehetõen senki nem fogja vállalni egy valódi koalíciós szakítópróba politikai felelõsségét, ezért a párt 48 százalékos személyijövedelemadó (szja)-kulcs elképzelése, mellyel a tervek szerint jövõre a hatmillió forint feletti jövedelmeket adóztatnák meg, kivitelezhetetlennek tûnik.
A kormánypártok közt elvi egyetértés van arról, hogy fel kell számolni azt a furcsa helyzetet, miszerint az átlagjövedelmûek a legmagasabb (38 százalékos) adósávba tartoznak - az elképzelések azonban homlokegyenest különbözõek. A szocialisták a jelenlegi másfélrõl maximum kétmillió forintra emelnék a középsõ szja-sáv tetejét, továbbá - mint láttuk - negyedik, a hasonlóan magas nyugat-európai jövedelemadó-kulcsokkal indokolt sáv bevezetésével javítanák az átlagjövedelmûek komfortérzetét. A szabaddemokraták ezzel szemben az szja középsõ, jelenleg 26 százalékos kulcsát 24-re csökkentenék, és 2,5 millió forintnál húznák meg a sáv felsõ határát.
Az alkupozíciókat bonyolítja az SZDSZ másik szja-indítványa: az önkéntesen választható 30 - vagy újabban 32 - százalékos, a kedvezményekrõl való lemondással járó, de cserébe egyszerûsített személyi jövedelemadóról (esza) szóló javaslat ugyanis feltehetõen nem járna érzékelhetõ bevételkieséssel. Az esza elsõsorban a bruttó tízmillió forint feletti jövedelmûeknek jelentene vonzó alternatívát. Bár az õ adóterheik csökkennének, a pártban úgy kalkulálnak, hogy ezt ellensúlyozná a jövedelemeltitkolás mértékének várható visszaesése és az olcsóbb adóadminisztrációból fakadó költségmegtakarítás. Az egyenleget javíthatná az is, hogy az alacsonyabb jövedelmûek közül sokan talán még azon az áron is szívesen megszabadulnának a hagyományos, bonyolult adóbevallási procedúrától, ha cserébe kicsit több adót kéne befizetniük. Az esza tehát (az evához hasonlóan) leginkább pszichológiai eszköz az adófizetõk egy jól körülhatárolható csoportja kényeztetéséhez - viszont nehéz ellene fiskális érveket felhozni.
A pártok adótervei mögött különbözõ társadalompolitikai célkitûzések körvonalazódnak: a néppárti aspirációkat mára vállaltan feladó liberálisok aránytalannak tekintik, hogy az szja-bevételek mintegy fele a legmagasabb jövedelmûek adóbefizetéseibõl származik, és ezt a helyzetet orvosolnák a fenti módon. Az SZDSZ emellett a sávszélesítéssel és a kulcs csökkentésével a középjövedelmûeknek is kedvezne. A szocialisták megsarcolnák a legtöbbet keresõket, a sávszélesítési javaslatuk viszont csak egy szûkebb kör adóterheit csökkentené. Az MSZP indítványozta az árfolyamnyereség-adó újbóli bevezetését is, ám mivel arról, illetve a kamatadóról az SZDSZ hallani sem akar (elhibázott gazdaságpolitikai lépésnek tartanák), a bér- és a tõkejövedelmek adóterheinek szinkronizálásával kapcsolatos dilemma a koalíció egyik legérdekesebb belsõ elvi vitájává alakulhat.
Nincs nézetkülönbség viszont a két párt között az egészségügyi hozzájárulás tervezett csökkentésérõl és arról sem, hogy a vállalkozások jövõre a helyi iparûzési adójuk 50 százalékát írhassák le a jelenlegi 25 helyett a társasági adójukból. Az adócsökkentési javaslatok a liberálisok számításai szerint mintegy százmilliárdos költségvetési bevételkiesést okoznak, amit javarészt ellensúlyozna a gazdaság 3,5 százalékosra várt növekedésébõl adódó pluszbevétel. A pártvezetõk múlt heti sajtótájékoztatóján a kiadáscsökkentések kapcsán Lendvai Ildikó utalt a közigazgatásban várható elbocsátásokra, ami a túlhizlalt államapparátus ismeretében indokoltnak tûnik - feltéve, hogy ésszerûen hajtják végre.
A koalíciós viták és közlemények nem sok szót pazaroltak a koalíció legnagyobb mulasztására, a nagy állami elosztórendszerek elmaradt reformjaira. Nehéz például elfogadni, hogy a nyilvánvaló össztársadalmi érdek ellenére egy szûk szakmai csoport és az ellenzék demagóg antikapitalista érvei megakadályozhatják az egészségügy sürgetõ privatizációját, vagy hogy nincs lehetõség a ráutaltsági alapú szociálpolitika kialakítására, a középosztálynál a bevételkiesést kompenzáló adókedvezmények bevezetésével összekötve. Az, hogy az adóvitában milyen kompromisszum születik, ma még nem tudható: a pártközi adóegyeztetésekért felelõs munkacsoportok vezetõi, a szocialista Katona Béla és a szabaddemokrata Gaál Gyula jelenleg a szabadságukat töltik, így egyelõre nincs hír érdemi fejleményekrõl.
Miklósi Gábor
