Most, hogy a hétfői Aranylabda-átadással végérvényesen befejeződött a 2013-as kutyaszépségverseny-szezon, talán nem árt, ha szentelünk néhány gondolatot ennek az egész év végi választósdinak. Jó alkalom kínálkozik, hiszen Cé Ronaldo győzelmét követően a hajzselétől kezdve a futógyorsaságon át a cselezőkészségig szóba kerül szinte minden – mintha a foci legalábbis egyéni sportág volna. Vagy az Aranylabda-választás volna a labdarúgás nevű játék valamelyik versenyszáma.
Ez persze rendben is van, hiszen hogyan másként lehetne indokolni azt, ha valaki, aki nem nyert semmit, megelőz valakit, aki megnyert mindent?
Ha kis vér lett volna Ronaldóban, vagy átlátta volna ezt az egészet legalább picikét, akkor azután, hogy kisfiával a karján átvette a trófeát, könnyei között nemcsak a szüleinek köszönte volna meg a segítséget, hanem csapattársainak is.
| ||
Akik miatt nem nyer semmit sem. Mármint semmi mást.
Hiszen hogyan másként fordulhatott volna elő, hogy a csodálatos Real Madrid a világ hivatalosan is legjobb játékosával talán, ha egy teremlabdarúgó-tornát nyert meg tavaly?
De ez mindegy is egyébként, mert nem ez volna a lényeg, az efféle választások sohasem a győztesekről, hanem mindig a vesztesekről szólnak. A győztest lehet indokolni ezzel-azzal, a vesztest már sokkal nehezebb.
Az efféle választások létét pedig gyakorlatilag lehetetlen.
Ribery jó példa erre. És nem azért, mert harmadik lett, hiszen még Messi is megelőzte, hanem azért, mert mégis mit tudott volna tenni, mit kellett volna tennie, hogy nyerjen? Mit tudott volna ennél jobban csinálni? Aki látott Franck Riberyről fotót az Aranylabda-gálán, az eredmény kihirdetését követően, az tudja, mire gondolok. Ha a lógó orr kifejezésnek az ő esetében nem volna alapból illetlen felhangja, akkor most ezt írnám, de így maradjunk annyiban, hogy meglehetősen szomorkás volt.
Aki látott ilyen képet, jó érzéssel nem gondolhatja, hogy ennek az egésznek van értelme. Hiszen ha létezik egy dolog, ami a világ valamennyi élsportolóját egybeforrasztja a búvárúszótól a labdarúgón át a sakknagymesterig, az nem más, mint hogy gyűlölnek veszíteni. Egy élsportoló, pláne egy világklasszis nem indul el egy versenyen, ahol nem nyerhet.
Pláne, ha a legjobb teljesítményével sem nyerhet.
Vagy, ha el is indul, azt saját elhatározásából teszi, ilyen-olyan taktikai megfontolásból, esetlegesen egy távolabbi jó szereplés reményében.
Az Aranylabda-szavazáson ilyen tudomásom szerint nem nagyon fordult még elő.
Nem csak taktikai megfontolás, nevezés se. Elindították, szavaztak róla, ez jött ki. Még azt se lehet mondani, hogy kóklerek és hozzá nem értő senkiháziak szavaztak volna, hiszen mindössze a voksok harmada érkezett újságíróktól. A mozambiki kapitány pedig nyilván elég tudást halmozott fel ahhoz, hogy mondjuk a harmadik helyre sorolja a franciát.
2012-ben nálunk, a mi kis kutyaszépségversenyünkön Pars Krisztián a negyedik helyen végzett. Egy olyan évben, amikor nemcsak olimpiai és Európa-bajnoki címet szerzett, hanem egy híján valamennyi versenyét megnyerte. Ő például mit tudott volna jobban csinálni?
Alig hiszem, hogy ha azon az esős június 5-én a festői Montreuil-sous-Bois-ban megveri Fajdeket, akkor ő lenne az év sportolója. És ha igen, akkor meg újra lehet fogalmazni ezt a mondatot úgy, hogy az alany valamelyik másik londoni bajnokunk.
Az ilyen szintű sportolók győzelemre születtek. Azért ilyen szintű sportolók, és nem mondjuk sportújságírók. Nincs azzal baj, hogy vannak versenyek, amiket egy kalapácsvető nem nyerhet meg, csak ha így van, akkor meg kell őket kérdezni, hogy akarnak-e indulni. És még az is lehet, hogy akarnak majd, hiszen már arra is büszkék, hogy nominálják őket egy díjra.
De az, hogy magukat hozzáértőnek gondoló – többnyire – dilettánsok szavazgatnak világsztárokról, nemritkán személyes szimpátiájuk alapján, majd öltönyfélét öltve magukat ünnepelik általuk...
Nos, az nagyon nincsen rendben.
