Lecsúszópénz – Fehér és kevésbé fehér sportok

  • Szabó Gábor
  • 2014. január 7.

C-közép

Dúl a téli sportok szezonja, a tévé tele több tízezres közönség előtt zajló síversenyekkel, a pályák széle tele reklámokkal – de ki viszi haza az ebből befolyó tudományos mennyiségű pénzeket?

Néhány héttel ezelőtt, amikor Miklós Edit – a magyar alpesisí-sport történetének legnagyobb sikerét aratva – a 12. helyen végzett a Val D’Isere-i lesiklóversenyen, nem keresett egy árva fillért sem.

Babos Timi, aki a múlt héten – mindössze 8 elveszített játékot követően – betegség miatt feladni volt kénytelen az ukrán Kichenok elleni teniszmérkőzését Kínában, bő fél óra alatt 3200 dollárt kasszírozott.

Távol álljon tőlem, hogy összevessem a két eredményt, a két teljesítményt vagy akár a két sportolót magát. Egyáltalán nem gondolom, hogy amit Timi keresett, az sok volna, annál is inkább, mert egyfelől adó előtti összegről beszélünk, másfelől pedig el is kellett valahogy jutni Shenzhenbe, onnan tovább is kell repülni valahogy Ausztráliába. Ezen kívül is akadnak költségek bőven, olyanok, mint például szállás a következő verseny kezdetéig, esetleg húrozás, ráadásul a játékosok többnyire maguk fizetik edzőiket, azok kiadásait, és a többi és a többi. Tehát az sem biztos, hogy ez a kis év eleji kirándulás haszonnal zárul majd.

Ez az írás nem ilyesmiről szeretne szólni. De még csak nem is arról, hogy miféle szakmai értéke van egy 12. helynek a lesikló-világkupában, milyen más eredménnyel egyenértékű, ha értékesebb eredmény, mint egy győzelem mondjuk a kajak-kenu Európa-bajnokságon.

Ez az írás arról akar szólni, hogy mégis hogy a jó égben fordulhat az elő, hogy az alpesisí-világkupában egy lesiklóverseny 12. helyezettje nem kap egy fillért se.

Hiszen mégiscsak egy vérprofi sportról, és annak talán legnézettebb, legnagyobb érdeklődést vonzó szakágáról volna szó. (Mellékszál ugyan, de beszédes: Val D’Isere-ben még Tiger Woods is ott volt, megbénítva jelenlétével a francia kisvárost. Tiger a barátnőjéért, Lindsey Vonnért szorított, igaz, mérsékelt sikerrel.)

Teniszsport

Messziről kell indulni, ha talán nem is olyan messziről, hogy mi is maga a lesiklás. Hogy ez az alpesi sí leggyorsabb, legveszélyesebb szakága, ahol nem ritkák az igen súlyos sérülések, sőt néha halálos balesetek is előfordulnak. Már csak azért sem kell innen indulni, mert ez a mi történetünk szempontjából alighanem irreleváns, vagy csak annyiban számít, hogy pont ezekért a dolgokért (veszély, sebesség, halál) kíváncsiak rá annyian.

Indulnunk normális esetben onnan kéne, hogy mégis mi határozza meg egy sportesemény pénzdíjainak nagyságát. Már persze akkor, ha az kizárólag közgazdasági alapokon szerveződik, és nem sejkek hódolnak passziójuknak vagy nem maffiózók próbálják tisztára mosni pénzüket.

Normál esetben egy tenisztorna, egy síverseny vagy akár egy profi labdarúgó-bajnokság generál egyfajta – nem is kicsi – bevételt. Ez leginkább jegyeladásból, televíziós jogdíjakból és szponzorok pénzéből adódik össze, de akadnak egyéb bevételi források is.

Meg persze költségek, hiszen a rendezőknek többnyire jogdíjat kell fizetniük a sportági szövetségnek, hogy egyáltalán világkupa/WTA/ATP versenyt tarthassanak, amellett, hogy állják a versenyzők pénzdíjait, illetve a rendezés költségeit. A képlet ezzel együtt sem túl bonyolult: akadnak bevételek, akárkinél is csapódjanak le, és akadnak kiadások, akárkik is állják. Továbbá akadnak a versenyzők, akiknek a versengése lehetővé teszi, hogy bármiről is beszélgessünk.

Két éve, amikor Federerék odaálltak a Grand Slam-tornák szervezői elé, és nagyobb pénzdíjakat kértek a verseny korábbi szakaszában búcsúzók számára, igazuk volt. Mert kétségtelen, hogy remekül hangzik, hogy a közelgő Australian Openen Akárkiova 27 ezer (ausztrál) dollárért búcsúzik majd háromnegyed óra alatt az első körben, a verseny összdíjazása pedig meghaladja a 30 milliót, de azt mégis tudni kell, hogy ez az összeg – mármint a 30 misi, amit visszaosztanak – nem éri el a bevétel 35 százalékát sem. És ha innen nézzük, a protestálás legalábbis jogos, és pláne jogos volt akkor, amikor ez az összeg még a 30 százalékot sem érte el. De a teniszezőknél legalább vannak tárgyalások. Persze csábító a kérdés, hogy mi történik a fennmaradó nem csekély haszonnal, itt azért viszonylag megnyugtató választ lehet adni. Ha a világon minden csak annyira lenne transzparens, mint az ausztrál, a francia, a brit és az amerikai teniszszövetségek gazdálkodása, nem sok gondunk akadna.

Sísport

De ugyanezen mondat alanyaként azért a Nemzetközi Sí Szövetséggel nehezen tudom pillanatnyilag elképzelni.

Felügyelik a biatlon kivételével az összes télisportot, melyet valamiféle talpon űznek, éppen ezért a hatalmas televíziós jogdíjbevétel mellett nem elhanyagolható bevételt szednek össze már a versenyek szervezőitől is. A pontos számok ismerete nélkül, inkább csak érzésre jelezve a dimenziót: a tévédíjakból majdnem annyi bevételük lehet évente, mint mondjuk a Roland Garros szervezőinek.

De ha csak feleannyi, akkor is irdatlan összegekről beszélünk. Valamit persze szétosztanak a tagságnak, a nemzeti szövetségeknek, annak arányában, hogy azok hány versenyzővel képviseltetik magukat a különböző világbajnokságokon, de ezt nyugodtan nevezhetjük bohócpénznek. Szegényebb – mondjuk a magyar – szövetségeknek ez a pénz arra elég, hogy mondjuk egy (azaz: egy) versenyzőt így-úgy felkészítsenek. S az csak az egyik kérdés, hogy mi lesz a maradékkal, azzal a rengeteg pénzzel. Hová tűnik, miféle alapítványokba, támogatják-e belőle mondjuk az etióp alpesisí-sportot vagy az üzbég sífutókat? A másik kérdés úgy hangzik, hogy mi szól az ellen, hogy olyan szerződéseket írassanak alá a versenyszervezőkkel, melyek kötelezik őket a tisztességes pénzdíjak fizetésére, és mondjuk az első 30 helyezett díjazására. Továbbá mi szól az ellen, hogy a versenyzők felemeljék a szavukat e rendszer ellen? Hiszen Aksel Lund Svindal, aki eddig a szezonban a legtöbb pénzt kereste a férfiaknál, 188 ezer dollárt síelt össze. 10 versenyen. Szinte centre pontosan annyit, mint amennyit Rafael Nadal a múlt heti dohai tornagyőzelméért kapott. Úgy, hogy Dohában 250-es ATP-tornát rendeznek, melynél kisebb torna nincs, és Rafa mindössze ötször lépett pályára.

Asszem, kár volna cifrázni, itt valami nagyon nem kóser.

Figyelmébe ajánljuk

Legendák egymás közt

  • - turcsányi -

Az alapító atyák Franciaországban viselt dolgainak meglehetős keletje van vásznon és képernyőn. Gondoljunk csak a John Adams pályáját feldolgozó HBO-sorozatra, vagy éppenséggel a magáért beszélő Jefferson Párizsban című moziműre, a derék Nick Nolte játékával (és James Ivory rendezésében).