Ezüst, arany, patina – New York és a Merkelek

  • Szabó Gábor
  • 2013. november 4.

C-közép

Tegnapelőtt különleges, mondhatnám rendhagyó maratonit futottak New Yorkban. Nem azért, mert 42 esztendő után a tavalyit nem tudták megrendezni a Sandy hurrikán miatt.

Minden sportágnak megvan a maga kiemelt versenye; nem olimpiai, nem világ- vagy Európa-bajnokság, de ha megnyeri valaki, többet ér el, mintha csak nyerne valamit. Olyan is van, hogy ez a győzelem néha többet ér, mintha valaki vb-t vagy Eb-t nyerne. Az olimpia nyilván határeset, de  alighanem minden teniszező azt választaná, hogy wimbledoni bajnok szeretne lenni, mintsem hogy olimpiai bajnok.

Persze, ha választhatna.

Alpesi síben például Kitzbühelben nyerni bőven felér egy világbajnoksággal. Hogy messzire ne menjünk, a nemrégiben visszavonult Dider Cuche mindössze – és itt most szándékosan nem raktam egy idézőjelet, hiszen egy svájci sízőről van szó –, szóval mindössze egy világbajnoki címet szerzett, de mégis a legnagyobb bajnokok között tartja nyilván mindenki, pusztán azért, mert egyedülálló módon öt alkalommal is megnyerte a Hahnenkammrennent. Illetve az ottani lesiklást, ami eredetileg nem a Hahnenkammrennen van, de ebbe most ilyen mélyen ne menjünk bele.

false

 

A lényeg, hogy New York a maratoni futóknak jelenti ugyanezt, alighanem. Annak ellenére, hogy az elmúlt két évtizedben egyre-másra nőttek ki az irgalmatlan méretű városi maratonik, nemritkán 30-40 ezer célba érkezővel. És annak ellenére is, hogy manapság a világ leggyorsabb maratoniját többnyire Berlinben futják, illetve, hogy a tavaszi londoni verseny már nagyobb költségvetésű és ezért általában erősebb mezőnyű – jövőre például Londonban debütál a távon Mo Farah, aki tavaly az olimpián és idén a világbajnokságon is megnyerte a nem csak az 5, de a 10 ezer métert is. Továbbá bizonyára ott lesz majd az a Wilson Kipsang is, aki nemrégiben Berlinben megdöntötte a világrekordot, immáron a 2 óra 3 percet közelítve, valamint az a Geoffrey Mutai is, aki két éve Bostonban a világ valaha mért leggyorsabb maratoniját futotta (ami azért nem lehet világcsúcs, mert többek között a pálya lejtése ott nagyobb a megengedettnél). És aki pont most vasárnap védte meg címét New Yorkban, s pont a fent felsoroltak miatt aligha cserélné el e győzelmét, mondjuk a tavaszira. Hiába érne többet az a londoni elsőség, pusztán szakmai szempontból. Már persze ha a szakmaiság főbb ismérveinek csupán egy mezőny erősségét, a győztes időt vagy mondjuk a legjobb öt idejének átlagát tekintjük. A patinát valahogy nem könnyű e közé sorolni, pedig nagyon nem ártana, hiszen ha azt vizsgáljuk, mitől több Wimbledon a US Opennél vagy Kitzbühel Val D’Isernél, vagy New York Londonnál, akkor elég nehéz ezt a jelzőt megkerülni. Még akkor is, ha például szignifikáns különbség gyakran nincs is a versenyek kora között, de hát a patina sem pusztán csak a kort jelenti. Sőt, talán akkor kerülünk igazán közel a megoldáshoz, ha oda lyukadunk ki, hogy az igazán nagy versenyek annyival többek kortársaiknál, amennyitől a régi patinássá válik. A tejszínhabos epertől, a győztesek nevére keresztelt gondoláktól, a Central Park-i befutóktól. Valahogy ezeken a versenyeken picit több minden szól a hagyományokról, a múltról, noha ugyanúgy lépést tartanak a technika vívmányaival, mint bárhol máshol a világon.

Tegnapelőtt mégis különleges, mondhatnám rendhagyó maratonit futottak New Yorkban. Nem azért, mert 42 esztendő után a tavalyit nem tudták megrendezni a Sandy hurrikán miatt, hanem azért, mert idén tavasszal egy szörnyű merénylet árnyékolta be a bostoni versenyt, ami egyébiránt a világ legrégebbi maratoni futóversenye.

Az volt a szervezők és a rendőrség feladata, hogy biztosítson egy olyan versenyt, ahol majdnem 50 ezren futnak, és ahol több mint kétmillióan szurkolnak egy 42 kilométer hosszú út két oldalán. Mission: Impossible első ránézésre… Meg harmadikra is.

A New York-iak mindenesetre arra jutottak, hogy egy futó sem vihetett be egy liternél több folyadékot a rajtterületre, senki sem futhatott hátizsákkal és maszkban (manapság már sokan visznek magukkal frissítőt, külön erre a célra tervezett hátizsákban). Minden táskát átvizsgáltak, a nézők nem mehettek a pálya közelébe, ha egy retikülnél nagyobb valami volt náluk, s négy (4!) futóra jutott egy rendező, de bevetettek még 2000 rejtett kamerát is a már meglévő 6000 mellé.

Így sikerült.

Mármint publikusan így sikerült, hiszen a mezőnyben volt négy Merkel nevű is.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.