Mit akarhat Đoković Boris Beckertől?

  • Szabó Gábor
  • 2013. december 28.

C-közép

Đoković szerződtethetett volna egy edzőt is

Talán valamikor a US Open után lehettünk, amikor egy szerb kollégám, aki saját bevallása szerint – igen közeli barátságban áll a Đoković famíliával, azt mesélte, hogy a szülők elég rendesen ki vannak bukva Novak barátnőjére, Jelena Risticre, sőt egyértelműen őt okolják Đoković mérsékeltebb sikereiért. Túl sok a fény, a pompa – mondják, ami elvonja a figyelmet a játékról. Egyszer egy filmpremier Cannes-ban, másszor egy jótékonysági rendezvény, mondjuk New Yorkban, legyen mi csillogjon, illetve legyen vörös szőnyeg. Tekintve, hogy Novak azokban a napokban jegyezte el Jelenát, nem nagyon láttam a probléma gyors megoldásának lehetőségét, sőt, hogy őszinte legyek, önmagát a problémát se nagyon. Így inkább utóbbira építettem válaszom.

Azt nem említettem, hogy a „tenisz”-apukáknál talán csak a „műkorcsolyázó”-anyukák szörnyebbek, és hogy Đoković papa szerintem még közöttük is vitathatatlan championnak számít. (Elég legyen talán annyi, hogy egy alkalommal még maga Roger Federer is kénytelen volt kiszólni és csöndre inteni őt, pedig ha valaki, akkor a svájci nem igazán szokott kommunikálni meccs közben a nézőkkel. Pláne nem az ellenfél papájával.)

Szóval én inkább azt próbáltam kibogozni, hogy mégis miféle mérsékeltebb sikerekről beszélnek, hiszen az, hogy valakinél mondjuk Rafael Nadal jobb egy évben, az azért benne van a pakliban. Novak nyert egy Grand Slamet, játszott két döntőt és kezében volt a Nadal elleni Roland Garros-elődöntő is, csak egy lecsapás után beleesett a hálóba, melynek következtében bukta a pontot, majd a szerváját, végül a meccset is.

Ilyen ebben a sportágban előfordul. Mérsékelt sikerekről ilyen évben beszélni nem illendő, pláne akkor, ha nemcsak Nadal, hanem Federer és Murray is pályán van.

Novak azután elkezdett nyerni, onnantól kezdve már ki sem kapott többet, én pedig egyre délcegebben húztam ki magam. Nekem volt igazam. Pedig a saját bevallásom szerint sem ápolok semmiféle viszonyt a Đoković famíliával.

És így is éreztem egészen az elmúlt hét végéig. Még azt sem gondolom, hogy akkor bizonytalanodtam el picit, amikor bejelentette, hogy a jövő évben Boris Becker csatlakozik a csapatukhoz vezetőedzőként. Novak edzője ugyan 2006 óta Marian Vajda, és a közvélekedés szerint neki köszönheti azt, hogy egy tehetséges, ámde fizikálisan sebezhető teniszezőből az lett, aki, mégis időről időre feltűnt mellette néhány szaktanácsadó. Hol Tod Martin, hol Wojtek Fibak, mikor ki. Első lendülettel csak legyintettem, ez is majd tart egy darabig, aztán néhány hónap múltán megy majd minden a maga útján.

false


Aztán utánaolvasva a kérdésnek, elbizonytalanodtam. Kiderült ugyanis, hogy a sportszakmai indokot senki sem érti. Azt, hogy mégis mit akar Novak Đoković Boris Beckertől? Az egy dolog, hogy a sajtóközlemény szerint Vajda több időt szeretett volna a családjával tölteni és csak évi pár tornát vállalt, de ettől még Đoković szerződtethetett volna akár egy edzőt is. A világ mértékadó lapjainak szakújságírói ma két dologban értenek egyet, és itt kanyarodunk vissza Jelena Ristichez, szerb kollégámhoz, és ahhoz, hogy kettőnk közül mégis kinek van igaza.

Az egyik, hogy Becker leigazolása lutri, hiszen sosem dolgozott korábban edzőként. Visszavonulása óta legközvetlenebb kapcsolata az volt a játékkal, hogy az elmúlt években kommentátorként dolgozott a BBC-nél és a Skynál. A másik, hogy Becker leigazolásának egyetlen lehetséges magyarázata, hogy Novak azt a figyelemdeficitet – már ha létezik ilyen szó – próbálja pótolni, mely most már lassan három éve gyötri. Tudniillik, hiába nyeri halomra magát, népszerűségben, rá irányuló médiafigyelemben Roger Federer és Rafael Nadal nyomába se ér.

Más kérdés, hogy az eredmény ebből a szempontból is legalábbis kérdéses. Hiszen bár Becker meghatározó játékos volt a maga idejében, sőt a németországi teniszboom kirobbantója, aki olyanokat fertőzött meg tenisszel a nyolcvanas évek végén, akik addig nem igazán foglalkoztak a sportággal. Csak hát azok az emberek manapság úgy negyvenesztendősek, és már rég letették a voksukat valamelyik oldalon.

Mármint vagy Federer, vagy Nadal oldalán. Ráadásul, alighanem mindkét tábor számára a másik a második választás, ha esetleg az ő kedvencük épp nem játszik vagy már kiesett, esetleg majd visszavonul. Đoković e tekintetben örökre harmadik marad, ha tetszik neki, ha nem.

Akár fricskának is tekinthetnénk, pedig nem az, hogy Federer bejelentette, hogy az Australian Opentől Becker talán legnagyobb ellenfele, Stefan Edberg csatlakozik majd a stábjához. Edberg volt Federer példaképe, karácsony előtt már készültek együtt egy hetet, és mivel ősszel szakított Paul Annacone-nal, így edző nélkül volt. Nagyjából mindenki sejtette, hogy ez lesz a dolog vége. És bár Edberg sem volt soha edző, sőt saját bevallása szerint senki más kedvéért nem is lett volna az, a svájci döntése mellett teljesen világos teniszszakmai magyarázat sejlik fel. Edberg volt ugyanis talán az utolsó olyan teniszező, aki egy konzekvens szerva-röpte játékkal, annak minden előnyével és hátrányával, igazán messze jutott. (Jó, persze, ott volt Rafter és Ivanišević is – de ők azért nem teljesen ugyanaz a szint.)

Rogernek pedig így pályafutása vége felé kocogva, feltehetően egyre inkább efféle tanácsokra van szüksége.

Valahogy le kéne rövidíteni azokat a labdameneteket.

Nem úgy, mint Novak Đokovićnak.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.