A GOAT egy betűszó, annyit tesz, greatest of all time, vagyis minden idők legjobbja. Amióta létezik net és vannak fórumok, ahol némiképp könnyebben találhatnak egymásra a szurkolók, talán többet használják ezt a kifejezést, mint annak előtte. Annál is inkább, mert bár a vita mindig is létezett, régebben viszonylag nehezebben találkozott, mondjuk, két profi bokszrajongó, hogy megvitassák, ki is volt a valaha legnagyobb nagyközépsúlyú. És ha egymásra is találtak, akkor többnyire beszélgettek, ilyenformán a betűszó kialakulásának sem volt épp létjogosultsága.
Manapság már van. És mivel a net azért alapvetően nemzetközi, és a sportrajongók is egyre inkább nemzetközi szinten rajonganak, a GOAT szó szépen lassan, jó néhány szubkultúrában megjelent.
GOAT-ként beszélnek Roger Federerről úgy a svéd, mint az albán teniszrajongók, meg természetesen a magyarok is, már azok persze, akik úgy gondolják, hogy ő volna minden idők legnagyobb teniszezője. Én magam úgy gondoltam, amikor tavaly behúzta 17. Grand Slam-győzelmét is Wimbledonban, hogy a legnagyobbságra vonatkozó kérdéseket nem kell többet a valaha volt legnagyobb tudású teniszező fordulattal megkerülnöm.
| ||
Pedig a GOAT-ság nem múlhat pusztán csak az eredményeken. A sport több annál, mint hogy éppen ki mennyit nyert, már csak azért is, mert az sem elhanyagolható, hogy kik ellen nyert valaki annyit.
A minap például múlt heti főhősünkről, Ted Ligetyről kezdődött vita, hogy vajon akkor most ő volna-e minden idők legnagyobb óriás műlesiklója. Ott leginkább Ingemar Stenmarkot és Michael Von Grünigent hozták fel vetélytársként, esetleg még Alberto Tombát. Az eredménysorokban azonban igen jelentős különbségek voltak láthatók, már első ránézésre is. Stenmark a 70-es és 80-as évek legnagyobbja, van 86 Világkupa-győzelme, ebből 46 óriás műlesiklásban. Volt, hogy 22 versenyből 21-et megnyert, akadt 15-ös győzelmi sorozata is, ráadásul úgy, hogy 15 győzelmét 14 különböző hegyen aratta. Megismételhetetlen számok. Ligetyvel kapcsolatban négy (!) egymást követő győzelemnél és tíz egymást követő dobogós helyezésnél került szóba a legnagyobbság, tegyük gyorsan hozzá, nem teljesen alaptalanul. Hiszen Stenmark idejében egyfelől a szabályok is mások voltak (az első futam legjobbja 15. volt a másodikban, nem pedig 30.), másfelől a mezőny mélysége sem volt a maihoz mérhető. Praktikusan nem tudtak ilyen sokan jól síelni.
Ellenben pusztán az, hogy manapság több a jobb, nem tűnik elégséges indoknak ahhoz, hogy olyan sízőt válasszunk, aki mondjuk nem nyert olimpiát az adott szakágban (Ligety és Von Grünigen). Szóval nem egyszerű.
Hogy visszakanyarodjunk Federer GOAT-ságához, az ő esetében ellenérvként azt szokták sokan felhozni, hogy akkor, amikor úgy igazán eluralta a teniszvilágot, nem nagyon volt ellenfele. Hiszen míg a kilencvenes években együtt játszott Sampras, Agassi, egy darabig Becker és Edberg, addig Federernek ilyen szintű ellenfelei nem akadtak. Ennek némiképp ellentmond, hogy első négy Grand Slam-döntőjéből hármat Szafin, Hewitt, illetve Roddick ellen nyert meg, akik maguk is sokszoros bajnokok lennének, ha ő éppen nem volna. Az már érdekesebb, bár kevesebbet hangoztatott érv, hogy Rogernek annyiban feltétlen könnyebb dolga volt, hogy a négy nagy torna borítása sokkal kevésbé különbözött egymástól, mint mondjuk Sampras idejében.
De hát ez ugyanúgy része egy sportág természetes fejlődésének, mint ahogyan a változó edzésmódszerek, vagy az egyre jobb teniszütők. Valakik kigondolták – igen okosan –, hogy a nagy-nagy teniszboomot követően a tenisz életben tartásához az ikonok elengedhetetlenek. Az iparág csak így fejlődhet tovább. Ikonok meg többnyire a nagy bajnokokból lesznek. Így aztán elkezdték a salakot gyorsítani, a kemény pálya festékébe picit több homokot kevertek, hogy lassabb legyen a játék, a füvet pedig meghagyták picit nagyobbnak, mint korábban, hogy ott se csak egy adogatásból álljon a labdamenet. Így lehetett Federer 17-szeres Grand Slam-győztes, míg a korábbi rekord 14 volt (Sampras), bő egy évtizeddel korábban pedig még csak 12. És így jöhetett létre a Nadal–Đoković–Murray–Federer négyes, és így lett egyre nehezebb minden idők legjobbjáról beszélni.
Hiszen mégis hogyan lehet összevetni őket akár mondjuk Laverrel, aki ugye kétszer is megcsinálta a Grand Slamet, viszont még bőven faütővel nyomta, és tényleg kevesebb volt az olyan ellenfél, aki képes volt legyőzni őt. Ellenben, ha rákeresünk a YouTube-on, akkor meglátjuk, hogy a játéka még ma is attraktív, és ha a szerva-röpte játék nem halt volna ki teljesen, akár még eredményesnek is volna mondható. Ámde kihalt, és nem véletlenül halt ki. A mai ütőkkel, labdákkal, a mai pályákon nem igazán lehet vele eredményes a legnagyobb adogató sem. Ergo, ha az akkori Laver felmenne, mondjuk, Murray ellen, akkor simán kikapna, már ha azt a meccset ma rendeznénk és mai ütőkkel játszanák, mai pályákon. (Fordított esetben gyanítható, hogy Murray már a fehér labda látványától is zavarba jönne, és akkor a faütőről még nem is beszéltünk.)
Az egyetlen valós – bár ugyanígy megválaszolhatatlan – kérdés éppen ezért úgy hangzik, hogy mire vinnék a múlt nagy bajnokai a jelenlegi körülmények között, ha együtt nőttek volna fel a jelen nagy bajnokaival. Mert azt gondolni, hogy az Aranycsapat akkori játékával legyőzné az elmúlt 20 év akármelyik magyar válogatottját, butaság. Merthogy a maiak már ugyanígy egy másik sportágat űznek, mint Murray és Laver.
A kérdést tehát úgy lehet feltenni, hogy Puskás vajon Puskás lenne-e ma is, Albert vajon Albert lenne-e.
És a válasz többnyire igen, ha csak az egyént, a személyes tehetséget nézzük, és elvonatkoztatunk, mondjuk, az elfogyasztott kisfröccsök mennyiségétől, vagy attól, hogy egykor lehetett valaki jó teniszező akkor is, ha csak kitartó volt, ámde lassú.
A kérdésnek csak így van értelme. Úgy, hogy ki minden idők legnagyobbja, nem nagyon.
Mert GOAT-ok nincsenek.
