Állítólag Jack Nicholson egyszer valakire azt mondta: nem tudom úgy dicsérni, hogy az ne legyen sértés. Azért mondom, hogy állítólag, mert a Tv Paprikán hallottam egy szakácstól nemrégiben – aki éppen egy másik szakács főztjét dicsérte –, és nem vagyok róla meggyőződve, hogy a híres idézetek gyűjtéséhez a legautentikusabb forrás pont ez a csatorna lenne. Már csak azért sem, mert ismerek olyan embert, aki efféle műsorokat fordít, és ez az ismeretség, ha lehet, még inkább megerősíti a kételyeimet. Szóval maradjunk annyiban, hogy egy szakács a Tv Paprikán kollégája főztjét dicsérve azt mondta, hogy nem tudja annyira dicsérni az ételt, hogy az ne legyen sértés. Merthogy – így gondolom – az annyira jó volt, hogy arra már nincsenek szavak.
Hogy e nekem igencsak kedves idézetnek a hallatán rögvest Ted Ligety óriás műlesiklása jutott eszembe, az nyugodtan nevezhető szakmai ártalomnak. Bár ebben az esetben erősebb szavak használata is jogos lenne. Mert azért mégiscsak apró volna az átfedés mondjuk egy bœuf bourguignon és az óriás műlesiklás között. Hacsak nem Jack Nicholson.
Vagy a tökéletesség, és az azért már komoly. Bár nyilván vannak sokan, akik vitatják, hogy lehet egy sportteljesítmény tökéletes, sőt továbbmegyek, biztos akadnak olyanok is, akik azt is vitatják, hogy jelenthet-e egy sportteljesítmény esztétikai élményt. Szerintem viszont Ted Ligety pillanatnyilag (hozzáteszem: lassan három éve) úgy síel óriás műlesiklásban, ahogyan mondjuk Munch festett. Vagy épp Matisse, mert annyira vadnak, mint Munch, mégsem mondanám.
| ||
Nagy szavakat kedvelő kollégáim biztosan azt írták volna, hogy Ligety a sízés Mozatja, esetleg Paganinije, de ez nem volna igaz: Ted Ligety pusztán az óriás műlesiklás Mozartja és csak a 195 centiméteres sílécek Paganinije. De ez nem kevés.
Az óriás műlesiklás minden sízés alfája és ómegája. Aki az óriást tudja, az tud síelni. A többiek között akadnak bátrak, fürgék, erősek, nagyszerű lesiklók, pompás műlesiklók, de mindig mindenki azt tekintette a legnagyobbnak a szakmában, aki elvitte a Riesenslalomot.
A nézőket, a kocasízőket persze mindig inkább a lesiklás vonzotta, az, hogy mégis hogyan lehet 160-nal csűrni lefelé Wengenben két szál lécen, vagy hogyan lehet egyáltalán túlélni Kitzbühelt, a Streifet. Talán mert ott tapinthatóbb volt a halál, de legalábbis gyakoribb, esetleg mert úgy hitték, hogy az távolabb esik attól, amit ők tudnak. Pedig ez az utóbbi biztosan nem igaz, hiszen lefelé, jóformán egyenesen mindenki tud menni, amíg el nem esik, viszont egy igazi óriás műlesikláshoz komoly tudás kell.
Néhány évvel ezelőtt, amikor lehetett még igazi carving léceket használni ebben a szakágban, akkor talán picit könnyebb volt, de tavaly, amikor a nemzetközi szövetség megemelte a lécek minimális hosszát 185 centiről 195 centiméterre, minden olyan lett, mint 15 évvel ezelőtt volt.
Akadnak páran, vagy inkább akad valaki, aki tud úgy síelni egy szinte egyenes léccel, mintha az legalábbis carving, piskóta formájú volna, és vannak a többiek, akik követik a messzeségből. A kilencvenes évek végén Michael von Grünigen volt ilyen, aki úgy síelt, hogy olyat csak rajzolni lehetett, és most, hogy megint csak hosszú léceket lehet használni, Ted Ligety lépett az örökébe.
A tavalyi szezon kezdete óta valamennyi versenyen a dobogón állt, nyert egy világbajnoki címet (meg még másik kettőt, de az a történetünk szempontjából irreleváns), vasárnap Beaver Creekben zsinórban negyedik győzelmét aratta a Világkupában, amire a kilencvenes évek eleje és Alberto Tomba óta nem volt példa. Van, hogy egy-két másodperccel veri a mezőnyt egy olyan sportágban, ahol a holtverseny sem ritka, és általában századok döntenek a helyezésekről. Mármint a mögötte lévő helyezésekről.
Tegnap úgy nyert majd másfél másodperccel, hogy az első futam után már több mint egy másodperccel vezetett, és a másodikban csak arra figyelt, hogy biztosan ne hibázzon. Amikor arra figyel, hogy ne hibázzon, akkor megy úgy, mint a többiek. Amikor nincs a láb a gázon.
