Ahol tud, segít

  • Molnár T. Eszter
  • 2018. március 21.

Civilekről írók

Molnár T. Eszter írása.

Gyerekkoromban nem tudtam, mi a civil társadalom, viszont úttörő voltam és katolikus. Egy katolikus úttörő ahol tud, segít, mert szereti felebarátját, mint önmagát. Persze, magamtól valószínűleg Hahotát olvastam volna segítségnyújtás helyett, de ha anyám hívott, vele elmentem bárhová. Csütörtökönként például beteget látogattunk az egyik belvárosi kórház krónikus belgyógyászatán. Anyám orvos volt, de az elfekvőbe nem gyógyítani járt, ott csak megmosta az öregek haját, bekrémezte a lábukat, és rendbe rakta alattuk az ágyat. Ezalatt én mandarint pucoltam, és egyenként tettem a gerezdeket a nénik cserepesre száradt szájába. Egyikük-másikuk öntudatánál volt, velük beszélgettem.

Nem voltam szent, nem szerettem az elfekvőbe járni. Kellemetlen fertőtlenítőszag terjengett a folyosókon, a kórtermek bűzét pedig még a mandarin illata sem tudta elnyomni, mégis elkísértem anyámat, mert a nénik örültek, ha ott voltunk. Egyedül a tehetetlenség zavart, az, hogy olyan keveset tudunk segíteni. Ki beszél hozzájuk kedden, szerdán és pénteken? Ki itatja meg őket? Ki látogatja azokat, akik a többi kórteremben, másik osztályon vagy másik kórházban fekszenek? 
Azt csak sokára, több elvetélt világmegváltó tervvel később tanultam meg, hogy a nyomorúságnak arra a csücskére fókuszáljak, amelyik éppen az orrom előtt van. Szerencsés vagyok, ha azon tudok enyhíteni.

A gyerekeim egy német faluban nőttek fel. Ők már az óvodában megismerkedtek az önkéntes szolgálattal. A beszoktatás alatt melléjük állt egy pártfogó, egy idősebb gyerek, aki az első heteken, hónapokon végigkísérte őket, megmutatta nekik, hol a mosdó, segített az öltözködésben, és beszélgetett velük, amikor szomorúak voltak. Pár évvel később a lányaim maguk is pártfogók lettek, feladták a cipőt a háromévesekre, és büszkén terelgették őket az óvoda folyosóin.

Iskolás korukban minden hétre jutott egy szemétgyűjtő akció vagy süteményárusítás. Még mindig nem lettem szent, semmi kedvem nem volt esténként tortát sütni. Sokkal egyszerűbbnek tűnt betenni pár eurót egy borítékba, mint megvenni a hozzávalókat, elkészíteni a süteményt, becsomagolni, és bevinni az iskolába, hogy aztán a gyerekek eladhassák a piacon a saját szüleiknek. Aztán eszembe jutott az elfekvő, a nénik és a mandarinok. A jótékonysági vásárok bevételéből mosdó épült az indiai testvériskolában.

Később a nagyobbik lányom, aki különlegesen fejlett szociális érzékkel bír, meghívást kapott az iskola békítőbrigádjába. Miután elvégeztek egy féléves mediátori tanfolyamot, az ő feladatuk lett, hogy páros beosztásban felügyeljék a rendet az udvaron, és elsimítsák a többiek között felmerülő kisebb nézeteltéréseket. Ehrenamt, tiszteletbeli szolgálat, így nevezik németül az önkéntes munkát, és valóban, a békítők végtelenül büszkék voltak arra, hogy a brigád tagjai lehetnek.

A szervezett önkénteskedés észrevétlenül épült be a gyerekek viselkedésébe. Amikor pár évvel később több száz menekült érkezett a faluba, még a gimnázium igazgatóját is meglepte annak a tucatnyi arabul beszélő fiatalnak az elkötelezett hozzáállása, akik önkéntes tolmácsként segítették a tanárok és a frissen érkezett menekült diákok kommunikációját.

Gundelfingen egy nagyközség a Fekete-erdő szélén, Németország dél-nyugati csücskében. A tízezer lakosú település valószínűleg működésképtelen lenne a civilek nélkül. Ők tanítják németre a menekülteket, gyűjtenek ruhát, bútort és háztartási eszközöket a rászoruló családoknak, ők vezetik a sportegyesületeket, az önkéntes tűzoltóságot és a borászegyletet. A község főutcáját egy éve a menekültek és az őket segítők közös alkotása díszíti: a feketére festett, köztéri lámpások a régi haza elvesztését, a lámpatesteken ejtett lyukakon kiáradó színes fénypászmák az új reményt fejezik ki.

A társadalom a gyerekekben csírázik ki. Minél közelebbről megismerik a család mellett a közösséget és a közösségért végzett munka örömét, annál nyitottabb és civilebb társadalmat képesek felépíteni. És ez nem csak azért fontos, mert eljön az idő, amikor mi sem fogjuk tudni megpucolni magunknak a mandarint.

______

A Civilekről írók projekt eredetileg a Facebookon indult, egészen pontosan itt.

Figyelmébe ajánljuk