Ahol tud, segít

  • Molnár T. Eszter
  • 2018. március 21.

Civilekről írók

Molnár T. Eszter írása.

Gyerekkoromban nem tudtam, mi a civil társadalom, viszont úttörő voltam és katolikus. Egy katolikus úttörő ahol tud, segít, mert szereti felebarátját, mint önmagát. Persze, magamtól valószínűleg Hahotát olvastam volna segítségnyújtás helyett, de ha anyám hívott, vele elmentem bárhová. Csütörtökönként például beteget látogattunk az egyik belvárosi kórház krónikus belgyógyászatán. Anyám orvos volt, de az elfekvőbe nem gyógyítani járt, ott csak megmosta az öregek haját, bekrémezte a lábukat, és rendbe rakta alattuk az ágyat. Ezalatt én mandarint pucoltam, és egyenként tettem a gerezdeket a nénik cserepesre száradt szájába. Egyikük-másikuk öntudatánál volt, velük beszélgettem.

Nem voltam szent, nem szerettem az elfekvőbe járni. Kellemetlen fertőtlenítőszag terjengett a folyosókon, a kórtermek bűzét pedig még a mandarin illata sem tudta elnyomni, mégis elkísértem anyámat, mert a nénik örültek, ha ott voltunk. Egyedül a tehetetlenség zavart, az, hogy olyan keveset tudunk segíteni. Ki beszél hozzájuk kedden, szerdán és pénteken? Ki itatja meg őket? Ki látogatja azokat, akik a többi kórteremben, másik osztályon vagy másik kórházban fekszenek? 
Azt csak sokára, több elvetélt világmegváltó tervvel később tanultam meg, hogy a nyomorúságnak arra a csücskére fókuszáljak, amelyik éppen az orrom előtt van. Szerencsés vagyok, ha azon tudok enyhíteni.

A gyerekeim egy német faluban nőttek fel. Ők már az óvodában megismerkedtek az önkéntes szolgálattal. A beszoktatás alatt melléjük állt egy pártfogó, egy idősebb gyerek, aki az első heteken, hónapokon végigkísérte őket, megmutatta nekik, hol a mosdó, segített az öltözködésben, és beszélgetett velük, amikor szomorúak voltak. Pár évvel később a lányaim maguk is pártfogók lettek, feladták a cipőt a háromévesekre, és büszkén terelgették őket az óvoda folyosóin.

Iskolás korukban minden hétre jutott egy szemétgyűjtő akció vagy süteményárusítás. Még mindig nem lettem szent, semmi kedvem nem volt esténként tortát sütni. Sokkal egyszerűbbnek tűnt betenni pár eurót egy borítékba, mint megvenni a hozzávalókat, elkészíteni a süteményt, becsomagolni, és bevinni az iskolába, hogy aztán a gyerekek eladhassák a piacon a saját szüleiknek. Aztán eszembe jutott az elfekvő, a nénik és a mandarinok. A jótékonysági vásárok bevételéből mosdó épült az indiai testvériskolában.

Később a nagyobbik lányom, aki különlegesen fejlett szociális érzékkel bír, meghívást kapott az iskola békítőbrigádjába. Miután elvégeztek egy féléves mediátori tanfolyamot, az ő feladatuk lett, hogy páros beosztásban felügyeljék a rendet az udvaron, és elsimítsák a többiek között felmerülő kisebb nézeteltéréseket. Ehrenamt, tiszteletbeli szolgálat, így nevezik németül az önkéntes munkát, és valóban, a békítők végtelenül büszkék voltak arra, hogy a brigád tagjai lehetnek.

A szervezett önkénteskedés észrevétlenül épült be a gyerekek viselkedésébe. Amikor pár évvel később több száz menekült érkezett a faluba, még a gimnázium igazgatóját is meglepte annak a tucatnyi arabul beszélő fiatalnak az elkötelezett hozzáállása, akik önkéntes tolmácsként segítették a tanárok és a frissen érkezett menekült diákok kommunikációját.

Gundelfingen egy nagyközség a Fekete-erdő szélén, Németország dél-nyugati csücskében. A tízezer lakosú település valószínűleg működésképtelen lenne a civilek nélkül. Ők tanítják németre a menekülteket, gyűjtenek ruhát, bútort és háztartási eszközöket a rászoruló családoknak, ők vezetik a sportegyesületeket, az önkéntes tűzoltóságot és a borászegyletet. A község főutcáját egy éve a menekültek és az őket segítők közös alkotása díszíti: a feketére festett, köztéri lámpások a régi haza elvesztését, a lámpatesteken ejtett lyukakon kiáradó színes fénypászmák az új reményt fejezik ki.

A társadalom a gyerekekben csírázik ki. Minél közelebbről megismerik a család mellett a közösséget és a közösségért végzett munka örömét, annál nyitottabb és civilebb társadalmat képesek felépíteni. És ez nem csak azért fontos, mert eljön az idő, amikor mi sem fogjuk tudni megpucolni magunknak a mandarint.

______

A Civilekről írók projekt eredetileg a Facebookon indult, egészen pontosan itt.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.