Egy könyvkiadóban dolgozom Budapesten, a VIII. kerületben, a Dankó utcában, egy kocka alakú betonépületben. A Dankó utcának nincs jó híre, de én nagyon szeretem. Nekem ez a kocka a béke szigete. Bejövök reggel, bekapcsolom a számítógépet, megnézem, melyik könyvvel mit kell csinálni, hogy időben megjelenjen. Ha már bent vagyok, minden jó. Otthon is jó. De amíg beérek, addig nehéz: ha véletlenül belenézek a buszon az előttem ülő újságjába, vagy ha nem kapom el tekintetemet időben a nagy kék óriásplakátról. Mert akkor elönt a szégyen.
Szégyellem magamat, hogy nem beszélek. Pedig nem igaz, hogy ez diktatúra. Nem igaz, hogy nem mondhatnám el, ha valamit máshogy gondolok, mint a hatalom beszéde. A helyzet bonyolultabb: elmondhatom, csak éppen nem fogják hallani. Vagy azok hallják, akik úgyis ugyanígy tudják. Akik meg máshogy tudják, mást fognak hallani, vagy másmilyennek hallják, amit mondok.
Civilnek lenni: kívül maradni. A hatalom, amelyik nem magától különböző politikai erőkben látja ellenfeleit, hanem a civileket nevezi ki ellenségnek, az elnyomó. Ha azt mondják, hogy nincs honnan kívül maradni, ha úgy tesznek, hogy ne is legyen, akkor nincsen szabadság. Pontosabban akkor ez a kívül belülre kerül: ott kell hordozni, vagy ott kell megteremteni. Nekem ez a kívül belül lett a kockán. Ha kinézek az ablakon, látom, hogyan nyaldossa a sziget partját a tajték.
| ||
______
A Civilekről írók projekt eredetileg a Facebookon indult, egészen pontosan itt.
