Arról, hogy hol kezdődik, ha kezdődik

szerző
Nagygéci Kovács József
publikálva
2018. febr. 14., 16:25
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nagygéci Kovács József írása.

„A jócselekedet nem azért van, mert kell, hanem azért kell, mert van.”
(Halasi Zoltán)

A civilségre nincsenek pontos definícióim, egyáltalán az sem biztos, hogy megadható ezzel a szóval az, amit én tapasztalok évről évre, és amiben benne lehetek magam is. Az viszont látható, hogy ha meg lehet határozni a civilség, a másokért (és ezzel a közösségekért) végzett belső késztetésből fakadó tevékenykedés kezdetét, akkor érdemes a gyerekekkel kezdeni. Én pedagógus vagyok, nem is nézhetem másképp. És mivel lelkész is vagyok, meggyőződéssel vallom, hogy velük még lehet, velük még érdemes, mert reménnyel teli foglalkozni. Bevonni őket, megmutatni, érdekeltté tenni, kérdéseket adni és elfogadni, közösen válaszokat találni. Látva a mai magyar közéletet, két irány látszik: keseregve a Facebookra önteni epét, jajongást, vagy megpróbálni, kicsiben, de elkezdeni törődni. Én utóbbit gondolom jobbnak, valahogy úgy, ahogy Gyurica úr Sántha Ötödik pecsétjében. Ő az a cinikus órásmester, aki a legkevésbé sem tűnik szeretetre méltónak, viszont otthon – a második világháború idején, a nyilas uralom alatt játszódik a történet – titkos menhelyet működtet, a saját gyerekei és szüleiket vesztett kisgyermekek találnak nála otthonra. Ikonikus kép: miután Gyurica hazatér a kocsmából, ahol elméleti kérdéseivel az őrületbe kergette barátait, és azok minimum azt állapították meg róla, hogy őrült, illetve bolond, előbb ellenőrzi a gyerekek füzeteit, aztán helyet készít a legújabb árvának, majd munkája végeztével leül, és elkezd krumplit pucolni, hogy legyen mit enniük a gyerekeknek. Ez a krumplipucolás az én szakmám. Én innen nézem és látom évtized óta, hogy hol lehet, lehetne elkezdeni például a civil nevelést.

Akármelyik iskolában is dolgoztam az elmúlt években, mindegyikben sikerült megszervezni, hogy adventkor legyen egy olyan projekt, amelyben rászorulók számára gyűjtünk adományokat. Fontos volt, hogy 1. a gyűjtésnek legyen konkrét célja, 2. ne az összeg, az ajándékok nagysága legyen hangsúlyos, és 3. amennyire lehet, személyes találkozás kísérje a jótékonykodást.

Az első pont azért fontos, mert a diákok érzékenyítése ott kezdődik, hogy felkeltjük a figyelmüket. Kiemeljük egy kicsit őket a mindennapi programjaik közül, ahol – különösen a középiskolások – a legfontosabb „ellenségükkel” küzdenek: saját magukkal. Jó megmutatni nekik, hogy vannak mások is, hogy az elfogadás, a befogadás milyen nagy ajándék, ha kölcsönös. Ha van konkrét cél, akkor azt az érzékeny kamaszlélek elfogadja. Mert amennyire kegyetlen minden kamasz, önmagával és a másikkal, különösen a felnőttekkel, annyira érzékeny és annyira nagyvonalú is tud lenni. Nem kell már ölben vinni a célba, de meg kell mutatni neki a lehetséges célokat. „Perzselő szomjat” és „korgó éhet kelteni a jóra”, ahogy Weöres írja. Sok éve már, hogy advent idején a kárpátaljai Nagydobronyban lévő Irgalmas Samaritánus Árvaház lakói számára gyűjtünk azokkal a diákokkal, szülőkkel, tanárokkal, akikkel épp egy helyen dolgozom. A megfigyelésem tapasztalata az, hogy a diákok, ha értelmes, jó célt látnak, képesek magukat és egymást is meggyőzni annak fontosságáról, akkor is, ha nekik ebből semmilyen – a szó hétköznapi értelmében vett – hasznuk sem lesz. (A felnőttek más világ, de ezt fentebb már jeleztem.)

A másik a tevékenység, ebben az esetben a gyűjtés felosztása. Azt tapasztalom évek óta, hogy egy-egy ilyen akció legszebb része, amikor a diákok rájönnek, hogy az ő egyszerű vagy épp szerény összegű hozzájárulásaik hogyan adódnak össze. Ez segít lerombolni bennük azt a hamis – és a politika által előszeretettel sugalmazott – tévhitet, hogy az ő tevékenységük (munkájuk, szavazatuk, véleményük stb.) keveset, épp ezért semmit se ér.

A gyűjtések általában több programon keresztül zajlanak: egy adventi vásárba készített és ott eladott portéka utáni bevétel éppúgy a gyűjtés része, mint egy Mikulás-partin a tombolabevétel, vagy éppen az osztálypénzből átadott kis rész, vagy – egyházi iskolákban dolgoztam többnyire – egy áhítat perselypénze.

Ez azt üzeni a másokkal törődést épp elkezdő gyereknek, hogy a te hozzájárulásod nem kicsi, nem kevés és nagyon is létező, sőt, éppen elég, mert te adtad, tőled jön, szívből, célra. Ha ez beivódik a tudatukba, a civilség, úgy hiszem, elkezdődött. Ez egyébként alapvetően bibliai tanítás, a jól ismert „özvegyasszony két fillére” történet, amiben Jézus azt állítja, hogy a gazdag adakozóknál, akik a fölöslegükből adnak, az egy-két fillért adakozó asszony többet ad, mert ő mindenét odaadja. Ez a mindenét, ez az „ami tőlem telik”, se több, se kevesebb, éppen elég, tehát: minden.

A harmadik a személyesség, ami nem csak manapság és nem csak a kamaszoknál valósítható meg nehezen. Pedig a célok és a felhasznált eszközök mellett fontos, hogy legyen visszajelzés, akármi is az ügy.

A dobronyi árvaházba minden évben diákok és tanárok csoportjával vittük/visszük az ajándékokat, egy egész hétvégét szánva az útra, a találkozásokra, az együttlétre. Az utazók aztán élményekkel telve – mindig igaz, hogy a végén úgy érzik, nem is ők ajándékoztak, hanem ők kaptak ajándékot, és ez jól van így – hazatérnek és beszámolnak. Visszajeleznek. És a megvalósult projekt így lesz kerek: volt cél, volt szándék, akarat, munka és lett eredmény.

És a kicsinyhitűség tilos. Pedig volna miért. Mert megajándékozni az év egy hétvégéjén 60-70 árvát, ha ahhoz viszonyítjuk, hogy egy évben 365 nap van: kevésnek tűnik. A 60-70 árva is összehasonlíthatatlanul kevesebb, mint amennyi nehéz sorsú gyermek van Magyarországon, a Kárpát-medencében, a világon. Ám a civilség itt is elkezdődik: amit tehettem, megtettem. És ez nem kevés, lásd fentebb a magyarázatot. Ahogy Tandori írja: „Azt mondják, mindig / rajtunk is múlik minden. / Rajtam ne múljon.”

Én így látom a civilség kezdetét. Persze, illő lenne beszámolni eredményekről is. Sokat-sokat tudnék sorolni: az azóta már öregdiákokról, akik évről évre bejelentkeznek, hogy idén is jönnének, gyűjtenének, utaznának, és jönnek, gyűjtenek, utaznak. Tudnék azokról a csillogó szemekről, akik ajándékot adtak és kaptak (és fordítva). Arról, hogy hogyan ünnepel együtt anyaországi és kárpátaljai magyar diák és hogyan énekel (szívszorítóan) az ajándékokat megköszönve a helyi cigány gyülekezet ifjúsága. Ám az eredmény, ha van, ezeken belül van. Abban, hogy mindez megtörténhetett és megtörténik újra és újra. Omnia vincit amor. És ez annak is tapasztalat, aki nagy kezdőbetűvel ismeri a szeretetet és annak is, aki nem. Annak is, aki a megtapasztalt kegyelemért hálát adva próbál jót tenni és annak is, aki nem.

Végezetül egy egészen friss történet, kiegészítésül. Hallottam, továbbadom. Történt egyszer, hogy egy intézményben, ahol éveken át jótékonysági program keretében gyűjtöttek és minden évben egy meghatározott adakozást tűztek ki célul, változás történt. Az összegyűlt bevételt nem juttatták el senkinek, hanem úgy döntött, aki erről dönthetett, hogy helyben marad, azaz az összegyűlt pénzből az adakozók kapnak ajándékot. Amikor ez kiderült, az adakozók egy része felháborodva úgy döntött, nem fogadják el az ajándékot, hiszen azt nem azért gyűjtötték, hogy nekik legyen, hanem azért, hogy másoknak. Senki más nem tette szóvá az intézkedés furcsaságát, csak ők, így téve tanúbizonyságot a bennük lévő komoly kurázsiról. Bennük van minden remény. Talán mondanom sem kell: diákok voltak. Gyerekek, akikben megnőtt az értelem.

Hát, így kezdődik, valahogy így, azt hiszem.

A szerző ref. lelkész, pedagógus.

false

 

Fotó: MTI

________

A Civilekről írók projekt eredetileg a Facebookon indult, egészen pontosan itt.

szerző
Nagygéci Kovács József
publikálva
2018. febr. 14., 16:25
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Civilekről írók

A következő három hónapban ezen az oldalon magyar írók és költők civilekkel kapcsolatos szövegei jelennek meg.

Szerző adatlapja