Amikor csak akarjátok

  • Tompa Andrea
  • 2018. február 28.

Civilekről írók

Tompa Andrea írása.

„Szegények mindig lesznek veletek”, olvasom (Máté 26,11). Olyan nem lesz, hogy minden történet jól végződjön, minden alkoholista kijózanodjon, minden árva gyermek szerető családra találjon, minden kutya és macska gazdát kapjon, valamennyi öreg ember és asszony meghallgatásra leljen, és senki se haljon meg egyedül. Nem lesz, sosem volt, nem tudtok olyan világokat mutatni, ahol ez már megtörtént. Mert a szegények mindig velünk lesznek, hogy valamit tanulhassunk tőlük. Rájuk tekintetve magunkra ismerjünk. Más megvilágításban Márk így mondja: „szegények mindenkor veletek lesznek, és amikor csak akarjátok, jót tehettek velök”. Amikor csak akarjátok?

És én is vagyok szegény.

A minap nekem jött egy autó, földre döntött, a járdára hulltam. Szerencsére balról jött és nem jobbról, hogy a fiamat sodorja el. Fiatal férfi vezette, kiszállt ijedten, én is ijedt voltam, még nem tudtam, hogy történt-e valami a testemmel, de láttam, hogy milyen pihe az ember, törékeny az élet. Az életem. Többször megkérdezte, tehet-e valamit. Nem, feleltem, mert már tudtam, hogy a baj nem nagy, velem legalábbis nem, majd a következő áldozatával, villant át rögtön. Vigyázzon nagyon, mert még megöl valakit, mondtam a fának dőlve. Még mindig álldogált, kérdezte, segíthet-e. Igen, mondtam hosszas csend után végül, vigyen be az iskolába, mert oda igyekeztünk.

Sietnie kell, válaszolta. Elsietett.

Dühös lettem, őszintén dühös, vagy inkább kétségbeesett, azóta is végtelenül szomorú, ha eszembe jut. Hogy ember!, ne siess, nem ez a dolgod most, hanem segíts. Sajnálom, hogy nem hívtam rá rendőrt, kellett volna, csak később ismertem fel, hogy ami itt részemről nagyvonalúság, az valójában felelőtlenség, hiszen lesz, lehet következő szerencsétlen, akire még kevésbé figyel. Kilátszott ennek a fiatal férfinak a kemény, zord szíve, aki mindig sietni akar, saját elfoglalt és önmagának elegendő középponttal, és ebben a nagy sietségben senki más nem látszik önmagán kívül, és csak siet és elüt és nem vesz észre és nincs ideje és nem ér rá és nem akar ráérni és nem akar.

Ha ráért volna elvinni az iskolába minket, miután leütött a lábamról a kocsijával, magától kellett volna elvennie valamit. A falatot a saját szájától megvonni: időt elsősorban, odafigyelést áldozni a másikra, de főleg időt, ami neki nagyon fontos. Ha nem fáj, ha nem erőfeszítés, ha nem hiányzik, amit adsz, akkor az semmi volt, odavetett 100 forintos, jó, 200, legyen 500, azzal még nem veszel el magadtól valamit, ami nagyon fontos, nem tettél semmi igazit, az egy semmi volt.

Nem adok pénzt magának, kellene mondanom a szegény iszákosnak, de elfogad egy kis élelmiszert? Van olyan válasz, hogy nem. Vagy hogy a kurva anyád. Oké. Hiszen én azt kérdeztem, elfogadja-e. Drága ember, hát hogy jutott ide? Hol alszik? Vannak gyerekei? Vidéki? Van idő erre a beszélgetésre?

Idő. Egy másik embernek adott pici idő a kevésből, a sietésből. Viszem egy kicsit az ő terhét én is, az ő szomorúságát. A tonnákból egy pihényit viszek, marad neki elég.

Mi néha gazdátlan állatokat viszünk haza. Gazdátlanokat, gazdásokat, akik elbóklásztak. Jön az ismert táncrend: állatorvos, oltás, gyógyítás, csipolvasás, aztán hirdetés, hirdetés, hirdetés, hirdetés, hirdetés, hirdetés, hirdetés, hirdetés, szállítás. Jaj de unom, amikor a férjem hazajön egy kismacskával a kirándulásról, aki az erdőszélen bóklászott! Ne már! Nem kell több kismacska. Tudom, mi vár ránk. Unom, meg kell törnöm magam, a rézmozsárban kell tördelnem magam, úgy bekeményedek, beszélnem kell a saját fejemmel, figyelj, most mi a fenét csináljunk ezzel a kismacskával? Nem tudod? Állatorvos, oltás, gyógyulás, elzárni a többiektől, etetés, simogatás, szocializálás és hirdetés, hirdetés, hirdetés, hirdetés. Régebben még sikerült tanítványokra is rásózni egy-kettőt, ma is megvannak. A macskák, boldogan.

Nemrég az AA-ban jártam, elkísértem valakit, némi (sok) munkával beszéltem rá, hogy ez az egyetlen út a józanodás felé. Bevallom, gyengéden szeretem az alkoholistákat, családi örökség, másutt megírtam. Ültem némán a kis, levegőtlen teremben, egy civil szervezetek számára fenntartott kerületi házban. Sűrű, felfoghatatlanul sűrű életek közt, remények és hatalmas elbukások közt. Van, aki itt úgy beszélget Istennel, mintha a legjobb pajtása volna. Semmi egyház, csak a vegytiszta Isten. Akihez mindig lehet fordulni, mert mindig van ideje, még egyszer sem mondta, hogy nem ér rá. Annyi megjárt, megszenvedett életigazságot mondanak egy óra alatt, hogy úgy érzem, egyetemi professzorok és Nobel-díjas írók közé kerültem. Egy aprócska doboz jár körbe, amihez mindenki hozzájárul, tényleg aprópénz van csak benne. Olcsó dzsúzra költik, meg műanyag pohárra. Arról beszélnek, dehogy beszélnek, áradoznak! szerelmet vallanak!, hogy mi mindent tanulnak egymástól, „mindent köszi”, nélkületek nem lehetne élnem sem, testvéreim. A végén meg kellett fogni egymás kezét, mint a templomban. „Gyere vissza”, hangzott a rituális kiáltás, boldogan. „Visszajössz?”, kérdezik aztán tőlem, új alkoholista társuktól, nem magyarázkodok, hogy én csak kísérő, meg izé, nem olyan utcán fetrengő, tíz-húsz éve folyamatosan vedelő, leépült, családját-munkáját elvesztett, frissen mosdottan is mindig bűzölgő, izomrendszerét elivott ember vagyok, akinek látványától is elfordulnak. „Ugye visszajössz, testvérem?”

____

A Civilekről írók projekt eredetileg a Facebookon indult, egészen pontosan itt.


Neked ajánljuk