Elemista koromban, a 80-as évek legcudarabb telein, amikor mindenki azzal viccelődött, hogy már megint műhó esett, miután a hógolyók órákig egyben maradtak a radiátoron, a padtársam családja az egész osztályt síelni vitte egy közeli dombra – majd’ minden délután. Mozogtunk, tehát nem fáztunk, aztán mire hazaértünk és elvették már a villanyt, a gázt meg a vizet – volt, hogy egyszerre mindet, máskor kíméletesebben, egyiket a másik után –, anyám a csorgóról hozott és melegen tartott vízzel lecsutakolt, majd ágyba dugott. Hálásak voltunk. Mi is, a szülők is, hogy nem a sötét, hideg lakásban múlik az évszak – örömtelenül. Az utolsó télen beállt a mínusz harminc, az istennek se ment följebb. Negyedikesek voltunk, tavaszodott, a hógolyók még mindig nem engedtek ki a radiátoron. Az egyik ilyen kora tavaszi napon az osztálytársam szülei karamboloztak. Kicsúsztak, és elcsapta őket egy kamion valamelyik göröngyös halálkanyarban. A balesetben mindenki szörnyethalt, kivéve Matyit, az osztálytársamat. Őt valahonnan az árokból szedték össze, mert kirepült. Az első néhány hónapban az életéért imádkoztunk, már ha lehetett volna imádkozni akkortájt. Naponta bejártunk hozzá a kórházba, az anyukák felváltva főztek egy-egy pluszadag levest, azt pépesítették, mi meg néztük a csöveket, néztük, ahogy fogy a pép, és vártuk, hogy Matyi ránk nyissa a szemét. Szerettük volna, ha épp a mi anyánk főztjétől, a mi jelenlétünkben. Aztán egy napon telefonáltak az intenzívről, hogy Matyi magához tért, átszállították a neuropszichiátria gyermekosztályára. Onnantól kezdve felváltva tanítottuk őt. Előbb beszélni és járni, aztán olvasni, összeadni. Azt akartuk, hogy velünk kezdje az ötödiket. Nem volt ebben semmilyen kényszer. Senki nem mondta, hogy a vasárnapi ebédet követően, esetleg azt megelőzően Matyi mellett a helyünk. A faliújságra, a pionírgyűlések és pártversek mellé kitettünk egy beosztást. Mindenki ahhoz tartotta magát. Matyi felépült ötödikre, s bár már nem volt olyan jó matekos, mint az előző években, leérettségizett, megnősült, gyerekei lettek, dolgozik.
Eltelt azóta harmincvalahány év. 2015 nyarán, amikor a menekülteket segítő aktivizmus kapcsán addig sose tapasztalt méreteket öltött Magyarországon a szolidaritási hullám, a Keleti pályaudvarnál megismerkedtünk két fiatallal. A lány tizennyolc volt, a családjától csecsemőkorában elválasztva, a fiú tizenhat, apja Kanadában, nemrég halt meg az édesanyja, még őrzött valamennyit az otthon emlékéből, épp ezért kevésbé vadóc. Mindketten a miskolci gyiviből jöttek Budapestre, mert a fiút kezdte beszippantani az intézményben elharapódzó drog. A lány tudta, mivel jár mindez, kimenekítette őt. Budapestre jöttek azzal, hogy itt majd szerencsével járnak. Utcáról lakásba, esetleg munkába és iskolába kerülnek. Majd lesz valahogy, csak drog ne legyen. Az elszántságuk sokunkat lenyűgözött. Kaptak is mindjárt hálózsákot, szigetfesztiválról kiszuperált sátrat, hogy ott, a Keletiben meghúzzák magukat. Amikor megindult a menet a Keletitől, 2015. szeptember 4-én, már nekik sem lehetett maradásuk. Lépni kellett, segíteni. Bejuttatni őket az ellátórendszerbe: a lányt, aki nagykorú volt, utógondozásba, a fiút gyermekotthonba. Lehetőleg egy helyre, hiszen ők ketten elválaszthatatlanok. Az egyik nevelőotthon nagy sokára vállalta őket. Külön laktak, egy kert választotta el egymástól a két gyereket, de legalább egy intézményen belül maradhattak. Eltelt néhány hónap, eljöttek hozzánk pogácsát sütni, karácsonyi vacsorára, ajándékba saját rajzot kaptunk, nem is akármilyent. A fiú szépen haladt az iskolával – mindenkit ámulatba ejtett a helyesírása meg a központozása, utóbbi strukturált gondolkodásról árulkodott –, magyarán: úgy tűnt, sínen van minden, még focizni is felveszik a Fradihoz. Tavaszodott, amikor hívtak az otthonból, hogy vagy a lánynak vagy a fiúnak mennie kell. Miért? Miért? Rohantunk fel a hegyre. A nevelők egyre csak azt hajtogatták, hogy kettejüknek együtt itt nincs helyük. Hetet-havat összehordtak, kikerülték a kérdéseket. Végül a gyerekektől tudtuk meg, mi történt. Egy bentlakó kikezdett a lánnyal, a pasija megvédte, balhé lett. Jó, akkor keresni kell egy másik utógondozót. Találtunk. Egy város választotta el őket egymástól, nem bírták a távolságot, egymás közelsége volt az egyetlen erő. Egy ideig ingáztak a két intézmény között, aztán jöttek a lopott éjszakák az erdőszélen, egy-egy üres omladékban, pályaudvaron. Rajtunk kívül senki nem járt utána a dolognak, az ellátórendszer kiadta a körözést. Másfél év alatt túléltek az utcán két telet, támadásokat, elszedtek tőlük hálózsákot, kabátot, sokadik mobilt. Végül lecsukták őket. A lány börtönbe, a fiú javítóintézetbe került. Szívszaggató levelek, láthatások embertelen körülmények között. Néhány hete, hirtelen felbuzdulásból, kiengedték őket. Bele a télbe. Feltételesen. A börtönlét előhozta az egymással szembeni vádakat. Most már nincsenek együtt, szakítottak. A lány menhelyen van, a fiú gyermekotthonban. Egyiküket telefonon tartja szemmel a hatóság, amit viszont nem adtak neki, a másikat nyomkövetőn. A nyomkövetőt elvileg minden éjszaka fel kell tölteni. Fekszik az ember, lábán a nyomkövető, rácsatlakozik a hálózatra. A fiú nyomkövetője háromóránként lemerül, úgyhogy ő háromóránként csatlakozik.
Ez eddig két külön történet. Egy hideg, sötét világban a gyerekek. A másikban szintén egy sötét, hideg világ. Szintén gyerekek. Nagyon kéne ide egy harmadik történet.
| ||
_________
Az írókat viszonylag nagy figyelem övezi, kíváncsiak a véleményükre, megnyilvánulásaik gyakran komoly visszhangra találnak a médiában – miközben a civil szervezetek képviselői és az általuk elvégzett munka majdhogynem láthatatlan. Ezért jött létre a Civilekről írók oldal, ahol magyar írók, költők teszik közzé személyes élményeiket, történeteiket, gondolataikat a civil társadalommal, a civilség fogalmával kapcsolatban. A Civilekről írók projekt eredetileg a Facebookon indult, egészen pontosan itt.
