Ezek, bazmeg, mindig fölbontanak valamit. Fölbontják, kicserélnek egy kék vagy piros kábelt, vagy a kéket a pirossal, aztán úgy marad a luk hetekig. Mész mondjuk a Nyugati téren, nekem reflexből Marx, később lesz Nyugati, kicsi spéttel, ahogy rájavítok. Megyek a Deák felé, a járdán megint ott van az árok keresztbe, fölötte kicsi híd, palló, korláttal, mellette áll egy ember, hivatalos, fekete nadrág, ún. vakítóan fehér ing, nyakkendő, áll, cigizik, néz a szemembe, ahogy jövök, és azt mondja, vigyázzon. Vigyázzak, de mire, vigyázzak általában, a hangja tárgyilagos, azt veszik le a zsigerek, hogy nem fenyegető, hanem éppen figyelmeztet valamire. Van egy luk a deszkán, mondja, és tényleg, ahogy közeledek, látszik, tényleg van rajta egy luk, ha mondjuk, iszonyatosan elálmodoznék járás közben, ahogy egyébként szoktam, pont bele lehetne fél lábbal masírozni, és akkorát esni, mint, tisztesség ne essék szólván, a télikabát. Télijózsi, jön elő valahonnan ez a naftalinos szó. Megköszönöm, hogy figyelmeztetett, lépek át a luk fölött, és jön fölfele a keserű epe, hogy nem igaz, hogy ilyen nincs, tényleg, ilyen egy kibaszott országot, hogy nem az van, hogy betömik az árkot, vagy ha azt nem, akkor hibátlan pallót tesznek oda, vagy legalább, ha kilukad, kicserélik a lukas pallót luktalanra, hanem, hogy ideáll a faszi, ideállították a felbontók, óránként nyolcszázért, szóljon mindenkinek, aki arra jár. És cigizik közben, ez is mennyire proli. Ezt, hogy mindenkinek szól, azért lecsekkolom. Megállok pár méterrel odébb, tényleg nem én voltam az ellenállhatatlanul rokonszenves, érettségizett munkaerő, hibátlanul látja el a dolgát, megfelelő ember kényes feladatra. Hetven körüli nő, cekkerrel, vigyázzon. Vigyázzon a lakli kamasz, a hülyegyerek a hátizsákkal, a kalapos nő, vigyázzon mindenki. Lakik bennem egy ilyen izgága faszkalap, az ilyenkor nem bír nem odamenni, és a lehető legnagyobb hülyeséget csinálni, a hivatalos felület elérhető, amúgy az egészben teljesen ártatlan elemének megmondja, hogy mekkora baromság, amit csinál, amit csinálnak, amit a vállalat csinál, erre általában mentegetőzés jön, hogy ők csak a dolgukat végzik, mire a faszkalap előáll a reprezentációs teóriájával, hogy mindenki, aki egy intézmény alkalmazottjaként az ún. lakossággal szembesül, tetszik neki, avagy sem, a nagy egészet, a céget képviseli, tehát igenis, hogy számon kérhető rajta, amit amúgy az egészen kéne. Szép, kerek mondatok, ilyenkor agyban lejátszom az egészet, mit mondok, mire ő, mire én, mire ő, mire aztán én, erre ő megsemmisül, és aztán jöhet a győztes elvonulás, fanfárok satöbbi. Akkor ezzel meg is volnánk előre, már csak át kell tenni a virtuálisból a 3D-be, ellököm magam a villanyoszloptól, indulok a csávó felé. Pont végzett a cigivel, eltapossa. A közelben ott van egy taxiállomás, arrafelé indul. Nyilván vége a munkaidőnek, és túl lehet fizetve, taxival megy a Gellértbe vagy a lóversenyre. De nem, a sofőrülésre száll be, a kormány mögé, egyszemélyes civil társadalom.
| ||
___
Az írókat viszonylag nagy figyelem övezi, nyilatkoznak, kíváncsiak a véleményükre, megnyilvánulásaik gyakran komoly visszhangra találnak a médiában – miközben a civil szervezetek képviselői és az általuk elvégzett munka majdhogynem láthatatlan. A magunk eszközeivel szeretnénk tenni azért, hogy felhívjuk rájuk a figyelmet. Ezért jött létre a Civilekről írók oldal, ahol magyar írók, költők teszik közzé személyes élményeiket, történeteiket, gondolataikat a civil társadalommal, a civilség fogalmával kapcsolatban. A Civilekről írók projekt eredetileg a Facebookon indult, egészen pontosan itt.
