Hetedik osztályos voltam, amikor az iskolai folyosón váratlanul megütötte a fülemet egy megjegyzés.
Nem fordultam hátra, de éreztem, tudtam, hogy rólam van szó. Felismertem a szakállas tanár hangját, és meglepett az odabökött mondatból felcsapó megvetés. Maszek az apja – hallottam. Körülbelül úgy hangzott, mintha azt mondták volna rám, hogy egy köztörvényes bűnöző gyereke vagyok. A maszek akkoriban szitokszónak számított, és nagyjából mindenki tudta, mit kell érteni rajta: érdemtelenül meggazdagodott gebinesek, gátlástalan zöldségesek és bunkó butikosok újgazdag, gyülevész hadát.
Nemrégiben eszembe jutott ez a szó, pontosabban a hangsúly, ahogyan kiejtették. Bizonyos körökben ma a maszek szerepét a civil vette át. A civil is szitokszó lett, izgága lázítót jelent, vagy ezek szervezett tömegét, olyanokat, akiknek semmi se jó, még annál is jobbat akarnak, de a rendet és szervezettséget, pláne az ellenőrzést, na, azt nem tűrik.
Csámpai Rozi jutott rögtön eszembe, a legcivilebb civil, akit ismerek. A férje tavaly halt meg. Elképesztő tömeg verődött össze a Kerepesi úti temetőben a búcsúztatón. Fiatal férfiak és nők, aki nemcsak Sanyi miatt jöttek, nemcsak azért, hogy tőle örökre elköszönjenek, hanem azért is, hogy Roziba lelket öntsenek valahogy. Mindnyájukat tanította, vagy segített nekik valamiben. Roziék vidékről kerültek Budapestre a férjével, ahol ő rögtön munkába állt, és hosszú évtizedekig betegek ápolásával foglalkozott. Későn, csak negyvenévesen kezdett festeni, és a festés mellett másokat rajzra oktatni. A nyolcadik kerület legszegényebb, legelesettebb gyerekei járnak hozzá, hogy örömet találjanak a Kesztyűgyár zenés, rajzos foglalkozásain. Újabban Rozi már autista gyerekeket is szeretget a csoportban, mert ösztönös pedagógiai érzékkel képes kapcsolatot teremteni még a legzártabb kisfiúval vagy kislánnyal is.
Hogy mindebből neki mi haszna van? Anyagilag biztosan semmi. A saját süteményeit, festékeit viszi be az órákra, a saját életének napjait, heteit tölti mások gyerekeivel, akik még évek múlva, felnőttként is visszajárnak hozzá. Mindenki kap valamit, ami segít neki a következő évtizedekben élni. Segít annak, aki itt marad, segít annak is, aki továbblép, és segít azoknak is, akik még innen is kihullanak, le a mélybe, zuhannak megállíthatatlanul.
Rozi soha nem panaszkodik, nem morog, nem tesz szemrehányást a sorsnak, csak teszi a dolgát. Természetes kedvességgel, természetfeletti energiával.
Sanyi az utolsó időben már nagyon beteg volt, de még táncolt egy nagyot a feleségével azon a legutolsó születésnapon. Kifulladt a táncban, sokáig pihegett utána. Ahogy ott ültem mellette, mesélt az első időkről, amikor Rozi festeni kezdett, és arról, hogyan tanulta meg elkészíteni a kereteket és kifeszíteni a vásznakat.
Van nekem otthon egy gyönyörű képen Rozitól. Most már azt is tudom, hogy Sanyi készítette a keretet. Azt a képet sehogy se lehet egyenesbe hozni, mert akárhogy akasztom fel, valamelyik oldalra mindig lejt egy icipicit. Jönnek a barátok, megállnak vele szemben, és elnémulnak a csodálattól. Aztán amikor felocsúdnak, igazgatni kezdik hol jobbra, hol balra. A múltkor aztán váratlanul azt mondta nekem valaki, miután összehúzott szemmel, percek óta állt a fal előtt: Te Kriszta, ez a keret csámpás.
Elmosolyodtam, és gondolatban összekacsintottam Sanyival, a hajdani keretezővel, civilben gondnokkal.
| ||
____
Az írókat viszonylag nagy figyelem övezi, nyilatkoznak, kíváncsiak a véleményükre, megnyilvánulásaik gyakran komoly visszhangra találnak a médiában – miközben a civil szervezetek képviselői és az általuk elvégzett munka majdhogynem láthatatlan. A magunk eszközeivel szeretnénk tenni azért, hogy felhívjuk rájuk a figyelmet. Ezért jött létre a Civilekről írók oldal, ahol magyar írók, költők teszik közzé személyes élményeiket, történeteiket, gondolataikat a civil társadalommal, a civilség fogalmával kapcsolatban. A Civilekről írók projekt eredetileg a Facebookon indult, egészen pontosan itt.
