2011

  • Ara-Kovács Attila
  • 2011. december 29.

Diplomáciai jegyzet

„Öt globális politikai makrofolyamat indult el idén a világban; önnön nyomatékuk és az a hatásegyüttes, amellyel egymásra is befolyással lesznek, meghatározzák következő évtizedünket.”

Vannak évek, amelyek során évtizedes trendeket meghatározó változások zajlanak le az országok, országcsoportok életében. Nem feltétlenül drámai politikai döntések vezetnek el ezekhez a változásokhoz – mint amilyen egy békekötés a háborús konfliktusok után –, hanem belső strukturális módosulások, amelyek lényeges szerepére csak évek múltán döbben rá az egyszerű halandó, vagy csak évtizedek elmúlásával figyelmeztet rájuk egyik-másik történész. Ma már egyértelmű: efféle év volt 1989, azt megelőzően pedig 1968; de később 2001 is ilyennek bizonyult. És nagy biztonsággal kijelenthető: 2011-re úgy tekinthetünk majdan vissza, mint fontos vízválasztóra.

A most lezárult év ráadásul csak elindítója az új irányokat kereső folyamatoknak. Mindaz, aminek érvényét fontos következtetésként már most le kellene vonnunk, csak néhány év múlva válik megtapasztalható valósággá. Öt ilyen globális politikai makrofolyamat indult el idén a világban; önnön nyomatékuk és az a hatásegyüttes, amellyel egymásra is befolyással lesznek, meghatározzák majd következő évtizedünket.

(1) Az öt eseménysorozat közül nem azért emelem ki elsőként Európa válságát, mert ránk nyilvánvalóan ennek van a legnagyobb hatása, hanem mert globális következményei 2011-ben váltak egyértelműekké. Mindez kikényszerítette a felismerést, hogy a valaha hitelválságként indult, majd adósságválsággá fokozódó események a rendszer alapvető reformját igénylik, vagyis annak belátását, hogy az uniós térség még mélyebb politikai és adminisztratív integrációja elkerülhetetlen. Igaz, számos periferiális próbálkozás zajlik, hogy a nemzeti megoldásokat a „kapitalizmus” vagy a „Nyugat” alternatívájaként juttassák érvényre, de ezek komolyságát semmi sem támasztja alá. Ettől függetlenül persze veszélyességük nem csekély.

(2) 2011 leglátványosabb eseménysora „arab tavasz”-ként vonult máris be a történelembe. Jelentőségét aligha lehetne eltúlozni, elvégre a Tunézián, Egyiptomon, Bahreinen és Líbián átviharzó, Szíriában pedig még csak most kibontakozó lázadás egyszerre semmisítette meg az „iszlám nacionalizmusok” legalább hetven esztendeje élő mítoszát, s tette egyértelművé a térség számos lakója szemében a vallás összeegyeztethetőségét a modernitással. Az „arab tavasz”, bár nyilvánvalóan írástudónak aligha mondható milliók felkelésének bizonyult, mégis a gazdasági és kulturális vezető rétegek reményeit tükrözte leginkább. Ez a művelt, nyugatos réteg már képtelen volt elviselni a nemzetformáló erőként magukat előtérbe helyező tisztek diktatúráit, és teherként utasította el a vallás érvényét a 21. századi mindennapokban. Ám ilyen messzire azok a milliók már nem merészkedtek, akik az utcára vonulva életüket is kockáztatták. Számukra elégséges lenne ma már, ha úgy változnék meg minden, hogy a konzervatív lényeg teljes egészében változatlan maradjon. Az „arab tavasz” legnagyobb ellentmondása éppen ez. A kairói Tahrir téren tüntetők épp most a gazdasági és kulturális elit tagjainak azon felismerése ellen lázadnak, hogy ez utóbbiak ma már inkább kötnének kompromisszumot a diktatúrákat fenntartó katonákkal, semmint hogy elfogadják a lázongó milliók egzisztenciális félelmekből és vallásvezéreltségből fakadó konzervativizmusát. James Kirchick épp erre céloz, amikor a nemrég megjelent cikkében azt írja: az egyiptomi liberálisok elutasítják a káosszal fenyegető forradalmat.

(3) Kína gazdasági gondjait is csak idén kezdte feszegetni néhány szakértő, ami azért meglepő, mert erre – az ország fokozatos globális beágyazottságának előrehaladása miatt – már korábban számítani lehetett. A roppant valutatartalékok, valamint a gyors – és a viták időigényességét kizáró – politikai döntések ugyan segíthetnek az országnak túljutni olyan krízishelyzeteken, amelyek bedaráltak számos nyugat-európai nemzetgazdaságot, ugyanakkor Kína függése a külföldi piacoktól és befektetéseinek bizonytalansága néhány világvaluta (euró, dollár) gyengélkedése miatt aggodalomra adhat okot. Számos kínai gazdasági „buborék” jövő évi kipukkanását valószínűsítette a 2011-es év. Egyrészt a belső strukturális merevségek miatt, de az eddigi abszurdan alacsony bérek tarthatatlansága miatt is. Arról nem is beszélve, hogy a gazdasági növekedés rohamtempója kizárt, hogy megmaradjon; 2000 óta a kínai gazdaság 171 százalékos bővülést ért el, ez pedig fenntarthatatlan.

(4) Az Egyesült Államok kivonulása Irakból csak egyik eleme a teljesen átalakuló közel-keleti helyzetnek. A washingtoni döntés valóban nyomasztó jövőt vetít előre nemcsak a Szaddám Huszein örökével küszködő mai bagdadi rendszernek, de a lényegében háromfelé szakadt ország valamennyi lakójának is. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy Irán mennyit nyerhet azzal, hogy Dél-Irak síitáit egyre jobban magához köti, befolyását növelve így az egész térségben. Ugyanakkor – részben a szankciók, részben pedig a gazdasági termelékenység globális lassulása miatt – Irán máris iszonyú krízissel küszködik. Pár hónap alatt nemzeti valutájának, a rialnak az értéke megfeleződött (októberben 1 dollár 7000 rialt ért, decemberben már 15 150-et). Sokan úgy vélik, a nukleáris program felpörgetése épp azt a legitimitásdeficitet tükrözi, amellyel az államfőnek, továbbá a teokratikus vezetésnek és az Iszlám Forradalmi Gárdának (IRGC) mindinkább szembe kell néznie. Törökország iszlamizációs fordulata is megfeneklett; mint ismeretes, a török diplomácia feladta a Nyugat bástyájaként eddig betöltött szerepét, lemondott arról a korábbi törekvéséről, hogy az egykori közép-ázsiai szovjet tagköztársaságok iszlám lakosságát a türk nemzeteszme szellemében egyesítse, és egyértelműen dél, azaz az iszlám felé fordult, olyan alternatívaként felmutatva önmagát, amely egyszerre lesz képes átvenni a megroppant Egyiptomtól a térségi vezető szerepet és ellensúlyozni Irán előretörését. Ám az utóbbi időben Ankara igencsak visszahúzódni látszik, megriadva attól a káosztól, amit az összeomló arab diktatúrák maguk mögött hagytak, s ami könnyen átterjedhet az eddig stabilnak hitt Anatóliára, sőt az európai Isztambulra is. Mindeközben Izrael kormánya komoly legitimációs gondokkal szembesül, a jobboldal nemzetközi elfogadottsága talán soha nem volt ennyire alacsony; a Netanjahu–Lieberman-kabinet szavahihetőségét, különösen a nyugati demokráciák körében, mindenki vitatja. Észlelvén e súlyos hitelvesztést, a palesztin kormányzat független állam kikiáltását tervezte már idén, de jövőre mindenképp sort akarnak erre keríteni, miközben az állami lét semmilyen feltételével nem rendelkezik az entitás.

(5) Az oroszországi idei decemberi parlamenti választások tétje az volt, hogy kikövezze Vlagyimir Putyin jövő márciusi visszatértét az elnöki hatalomba. Ám az elkövetett nagyarányú választási csalások nyilvánosságra kerülése és a Putyin, valamint Dmitrij Medvegyev nevével fémjelzett tandem hatalmi arroganciája egészen új helyzetet teremtett, megerősítve azoknak az ellenzéki politikai csoportoknak a befolyását, amelyek eddig gyakorlatilag láthatatlanok voltak. Putyin túlságosan bízott abban a hátországban, amely kiváltságait vagy csak létének minimális biztonságát az ő 2000 óta folytatott politikájának köszönhette. Ám a gazdasági válság – amely Oroszországot mélyebben sújtotta, mint bármely más európai államot – és a politikai erjedés megfordította a trendeket. Putyin jövendő elnökre tehát a lehetetlennel felérő kihívások várnak 2012-ben és azután.

Neked ajánljuk