Már egy ideje úgy tűnik, hogy a török elszántság, amely felforgatni látszott Kemal Atatürk egész hagyatékát, megtorpanni látszik. Persze, nem arról van szó, mintha a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) lemondott volna stratégiai elképzeléseiről, amelyekkel távolodni igyekezett a Nyugattól, ám az tény: Ankarában is megérezhettek valamit mindannak kockázatosságából, amibe belekezdtek. Csakhogy visszaút már nincsen.
A múlt évi választás az AKP számára igencsak rosszra sikeredett, elveszítette ugyanis addigi magas parlamenti támogatottságát. Pedig a miniszterelnök, Recep Tayyip Erdoğan remélte, hogy a látványos gesztusok, melyeket az iszlám világ felé tett, megerősítik a belé vetett bizalmat azon anatóliai rétegek körében, melyeknek tagjai mindig is inkább muszlim hittestvéreikhez húztak, semmint Európához. És akik gyanakvással figyelték a külföldi egyetemeken – a 20. század közepéig Franciaországban, azt követően pedig az Egyesült Államokban – végzett katonák igen nagy hazai politikai befolyását. És egyértelműen gyűlölték azt a politikai osztályt, amely Izraellel parolázott ahelyett, hogy a palesztinok ügyét tűzte volna zászlajára. Nos, Erdoğan e felismerés szellemében gyakorlatilag lefejezte a hadseregnek az európai védelmi struktúrákba, a NATO-ba beágyazott vezérkarát, a korábbi főtisztek helyére iszlám elkötelezettségűeket helyezett, tavaly pedig – egy a török titkosszolgálat által kitervelt provokatív gázai hajóskaland ürügyén – felmondta az évtizedek óta kiválóan működő stratégiai partnerséget a zsidó állammal.
A jelek szerint azonban a választók nem honorálták eléggé e gesztusokat, Erdoğan pedig – és feltehetően pártja is – most kiutat keres. Ám ha valaki arra gondolna, hogy újabb politikai irányváltás készülne Ankarában, az hiába is keresné ennek egyértelmű jeleit, mert ilyenek egyelőre nincsenek. Viszont annál látványosabb a személyes menekülési pályák utáni kutakodás. Erdoğan komolyan fontolgatja, hogy 2014-ben köztársasági elnökként folytatja majd karrierjét. De ehhez persze eddigi hű szövetségesének és vazallusának, a jelenlegi államfőnek, Abdullah Gülnek kellene valamilyen jövőt kitalálni. Az AKP néhány, Erdoğanhoz közel álló vezetője már nyilatkozgatott is arról, hogy – Putyin és Medvegyev helycseréjéhez hasonlóan – Gül folytathatná akár miniszterelnökként is, ám ez utóbbi e forgatókönyvet egyelőre mereven elutasította. Igaz, mindjárt hozzá is tette: lojális tagja az AKP-nak, s ott fogja munkáját folytatni, ahova a párt majd kinevezi őt.
Pedig kétszer is meg kellene gondolnia, vajon tényleg használhat-e renoméjának egy olyan pozíció megöröklése, melyben legfőbb feladata az lenne, hogy menedzselje azt a káoszt és azt a számos kockázatot, melyet elődjének politikai ostobasága hagyományozott rá. És hogy egyáltalán lenne-e módja sikeres miniszterelnökké válnia ilyen körülmények között. Erdoğan ugyanis kiengedte az 1923-ban Atatürk által bezárt szellemet a palackból, a köztársaság számos kulcsintézményét – mindenekelőtt a hadsereget – vészesen meggyengítette, mindössze azért, mert frusztrálta, hogy az Európai Unió az orra előtt becsapta az ajtót, a hidegháború vége, illetve a világ egypólusúvá válása pedig némileg inflálta Törökország eddigi szerepét a transzatlanti rendszerben.
Tény és való, a török pozíciók erőteljesen meggyengültek a hagyományos nagypolitikai viszonyrendszerben. Oroszországgal szemben immáron nincs szükség egy olyan biztos bástyára, amilyet egykoron az agresszívan dél felé törő Szovjetunió nélkülözhetetlenné tett. Ráadásul az a bonyolult viszony, amelyet Törökország az évtizedek során kialakított a dél-kaukázusi térség népeivel – elkötelezve magát egyesek mellet, míg másokkal szemben tovább ápolva a történelmi sérelmek politikáját – ma inkább tehertételnek számít, semmint előnyös geopolitikai pozíciónak, amilyennek 1989 előtt gyakorta számított.
