Charles Gati nagyszerű esszéje (lásd a The American Interest legutóbbi számát) pendítette meg először, hogy az amerikai diplomácia heteken keresztül igyekezett összekovácsolni valamilyen nyugati egységfrontot Orbán Viktorral szemben. Washington számított az uniós elnökséget adó Lengyelországra, természetesen Németországra és Franciaországra, továbbá Kanadára is. A cél egyértelműen Orbán elszigetelése lett volna és talán olyan speciális szankciók életbeléptetése is, melyekkel a „magyar fertőzés” elejét tudták volna venni, megakadályozandó annak tovaterjedését az új uniós tagnemzetek körében. A kezdeményezés megbukott, elsősorban az európai kormányok ellenállása miatt. Ezek – legalábbis pár hete még úgy tűnt – egészen tanácstalanok, s nem tudják, milyen irányba mozduljanak tovább. Az már akkor nyilvánvalónak tűnt, hogy Európát is irritálja Orbán, viszont a helyi tapasztalatok tükrében – leginkább a németek, de a lengyelek is – hajlottak arra a gondolatra, hogy tulajdonképpen Orbán mellőzhető tényező, nem őt, hanem azokat kell megbüntetni, akik megválasztották. És ehhez elegendő, ha hagyják megvalósítani dilettáns, erőszakos gazdasági és politikai terveit, amelyek elsősorban épp legelkötelezettebb választóinak okoznak majd csalódást, sőt szenvedést.
Ám Gati esszéjének sajátos utóéleteként is felfogható, hogy az események mégsem álltak meg itt, s ma már kirajzolódóban van egy olyan megoldás, amely megfelelőnek tűnik az eredendő intenciók szempontjából, azaz hatékony lehet a krízis kezelésére. Miközben Washington egyre határozottabb diplomáciai lépéseket fontolgat, s ezekhez komoly kongresszusi hátszélre is számíthat, addig Európában a kormányok immáron nagy igyekezettel támogatják az uniós struktúrák fellépését mindazzal szemben, ami Magyarországon zajlik. Lehet bosszankodni azon, hogy nincs hangzatos kiállás és kormányzati tiltakozás, sőt annak fényében, hogy a Szocialista Internacionálé pár éve még átmenetileg felfüggesztette Robert Fico Orbánhoz hasonlatos nacionalista, populista és – majdnem orbánian antidemokratikus – módszereket követő pártjának tagságát, a konzervatív pártcsalád hallgatása egészen botrányos, mégis: az európai jobboldali kormányok támogatása és biztatása nélkül az uniós vezetők, Olli Rehn és Viviane Reding, majd pedig Barroso aligha léptek volna fel Orbánnal szemben.
És akkor még nem beszéltünk a Nemzetközi Valutaalapról (IMF) és az Európai Központi Bankról (ECB), amelyek olyan kiszámítható meglepetést tartogatnak jövő tavaszra, ami felér majd bármilyen diplomáciai egységfronttal.
A külföld igen befolyásos – kormányzati és nem-kormányzati – tényezőinek Orbánékkal szembeni stratégiája ma már egyértelmű és egyre látványosabb, ugyanakkor nélkülözhetetlen az is, hogy Magyarországon is körvonalazódjék politikai szándék a változtatásra. Számos, szemrehányásokkal terhes kijelentés fogalmazódott meg a demokratikus pártokkal és az ellenállást szervező civil-mozgalmakkal szemben főként amiatt, hogy képtelenek magukat hiteles tényezőként feltüntetni a választói publikum előtt. E kifogások akár még igazak is lehetnek, de nem érintik a lényeget. Addig ugyanis semmilyen politikai magatartás sem lehet hiteles, amíg mögötte meg nem jelenik egy olyan program és stratégia, amely egyértelmű európai irányvonalat, elszántságot és ugyanilyen határozott transzatlanti elkötelezettséget hirdet. Tehát pontosan azokat a célokat, amelyek ellen a Fidesz ma gátlások nélkül mindent elkövet. Nem azzal kezdődött Orbánék 2010-re kiteljesedő diadala, hogy az előző kormányzat gyenge gazdasági teljesítményt nyújtott volna, és hogy képtelen volt biztonságos és élhető hétköznapokat garantálni a bűnözéssel, a korrupcióval és a Fidesz által bujtogatott szélsőjobboldal utcai jelenlétével szemben. Hanem amikor a politikai közösség elhitette magával, hogy az ország dolgainak intézésekor mellőzheti a minket Európához és a nyugathoz kötő kulturális elitet, vagy amikor – a populista elvárások kényszere alatt – képtelen volt meghozni olyan integrációs döntéseket, amelyek áldozatokat is követeltek volna (az elosztórendszerek reformjai). Illetve amikor vonakodott teljesíteni a transzatlanti rendszer önvédelmét szolgáló elvárásokat (hogy csak egy példát említsek: a mecseki NATO-radar felállításnak kudarca).
Mára már a nagy többség számára is nyilvánvaló, hogy Magyarország sem engedheti meg magának egy dilettáns akarnok luxusát. Ám azt még sokan nem fogták fel, milyen megkerülhetetlen szerepe van a politikai – és nem csak politikai – legitimitás biztosításában a kulturális elitnek, szemben mondjuk épp a politikai élet főszereplőivel. Nálunk egyedül a kulturális élet legelhivatottabbjai kérték ki maguknak, hogy vezető posztokra szabadított politikai transzvesztiták rontsák az ország esélyeit, rajtuk kívül senki más. E „politikai transzvesztiták” emlegetésekor persze nem a Schmitt Pál-félékre gondolok – ők szót sem érdemelnek –, hanem a Sólyom László félékre, akiknek sohasem esett nehezükre prostituálni magukat a legocsmányabb nacionalista populizmus oldalán.
Nem véletlen, hogy országlását a Fidesz azoknak a kulturális értékeknek a lerombolásával kezdte, amelyek természetes módon nyúltak és mutattak túl mindenféle nemzeti provincializmuson; és azokra az értelmiségiekre támadtak a legalantasabb módon, akiknek a jelenléte garancia az európaiságra. A politikai élet normalizálása így kulturális létünk helyreállításával kell kezdődjön, nem 1944 előtti állapotokat rekonstruálva, hanem 2012 utániakat. Ha erre az új, demokratikus politikai formációk képviselői nem ügyelnek, akkor sajnos megint ugyanott kényszerülünk folytatni, ahol most abbahagyni igyekszünk. És legitimitásuk is legfeljebb arra a szemétdombra korlátozódik majd, amelyen ma élünk.
