A vasárnapi horvátországi népszavazás az uniós tagságról épp elég tanulságos ahhoz, hogy megálljunk egy pillanatra és a tények mögé nézzünk. A boldogító igen végül megszületett, ám ez sem feledtetheti, hogy a szavazásra jogosultaknak kevesebb, mint 50 százaléka jelent meg a szavazófülkékben, a hangulat pedig egyáltalán nem volt túlzottan felemelő. Sokan korábban teljes kudarctól tartottak, elvégre még az utolsó pillanatokban is a közvélemény-kutatások azt mérték, hogy a lakosságnak több mint a fele nem támogatja a csatlakozást.
Előre láthatóan hosszabb időre most megszakad az uniós gyarapodás folyamata. Jobb lesz megbarátkozni a gondolattal, hogy még hosszú, nagyon hosszú ideig 28 fős Európai Unióval kell beérnünk. Elég a Balkán többi aspiráns államára gondolni, hogy mai feltételek mellett teljesen abszurdnak érezzük a bővítést: Bosznia-Hercegovina, Koszovó, Macedónia, Montenegró, Szerbia. De ugyanilyen reménytelen a Dél-Kaukázus is, a maga Azerbajdzsánjával, Grúziájával és Örményországával. És akkor még nem is beszéltünk Ukrajnáról, Fehéroroszországról…
Amint a horvátországi mérsékelt uniópárti lelkesedés is mutatja, a szkepszis és a frusztráltság kétirányú: nem csak az unió fáradt bele az új tagországok által gerjesztett, korábban el sem képzelt problémaözönbe, de az unióba igyekvő államok polgárai körében sem egyöntetű a támogatói hangulat; egyértelműbben fogalmazva: a korábban tapasztalt lelkesedés drámaian csökkent. Horvátország volt az első állam, melynek felkészülési folyamatában a szakértők viszonylag éles eltérést tapasztaltak azon álláspontok között, amelyek magát az uniót utasították el, illetve azok között, amelyek „csak” az uniós tagságot. Térségünkben újszerű jelenség ez, ugyanakkor politikai és szociológiai szempontból nagyon fontos, elvégre a hétvégi budapesti kormánytüntetést ugyanez a meghasonlottság tüzelte: a résztvevők egy része elvileg ugyan elfogadta az uniót, miközben gyakorlatilag valamennyiük elutasította a tagsággal együtt járó konkrét kötelezettségeket.
Az ezzel kapcsolatos társadalmi motivációk elemzése Európa-szerte kimutatta: elsősorban azok számára problematikus elfogadni az uniós intézményeket és az általuk szabott feltételeket, akik saját nemzeti intézményeikben sem bíznak, illetve kritikusan szemlélik azok működését.
A magyar viszonyokra lefordítva ezt a megállapítást még skizofrénebbé válik a kép: a magyar kormányt támogatók azokkal az intézményekkel szemben fejtették ki vasárnapi tüntetésükön kritikájukat, amelyeket épp kormányuk működtet. E skizofréniának azonban megvan a maga logikája, s rávilágít arra, miért is olyan nagy az euroszkeptikusok körében Orbán azon igyekezetének támogatottsága, hogy a meglévő struktúrákat teljesen saját képére formája, azaz megfossza uniós tartalmuktól. Mindegy, mit kínál a Fidesz, egyetlen dolog fontos Orbánnak és támogatóinak: hogy semmi se maradjon úgy, ahogy eddig volt. Ugyanis a meglévő intézményi kereteket az uniós tagságra készülő államok még idejében, uniós elvárások alapján alakították ki; mind Horvátországban, mind Magyarországon és egyebütt ezeknek az átalakításoknak a jó része feltétele volt a csatlakozásnak. Nem az intézményekkel, mint azok működtetésével van a legnagyobb baj, s e különbséget a Fidesz támogatói egyáltalán nem értik, hisz a kormány mellett vasárnap kiállók épp azt igyekeztek egyértelműen a világ tudtára adni, hogy a sajátos nemzeti megoldásokat részesítik előnyben, nem pedig az uniósokat. És tulajdonképpen épp ez az, amire végképp nem létezik más szó, mint a tudathasadás.
Számtalanszor elhangzott már – legutóbb az uniós elnökséget adó dán EU-parlamenti bizottság elnökének szájából –, hogy ha Magyarország most kívánna belépni az unióba, a mai feltételek mellett egészen biztosan elutasítanák jelentkezését. A felkészülés hosszú folyamat, a horvátok sem most kezdték. A december 9-én aláírt – és 2013. július 1-ére szóló – belépési nyilatkozatra csak azért kerülhetett rá az illetékesek kézjegye, mert e folyamatot már nem lehetett visszacsinálni. Meg persze nyitva kellett hagyni annak elméleti lehetőségét, hogy mások is csatlakozhassanak a jövőben, a horvát beléptetés nélkül – ennyi előkészület után – a csalódottság nagyobb lett volna, semhogy azt az unió kezelni tudta volna.
De részben a korábbi lengyel s a mostani magyar tapasztalatok fényében e megfontolások nélkül a horvát csatlakozásra egészen biztosan nem került volna sor, hisz már most kiolvashatók annak jelei, hogy Brüsszelnek hasonló problémákkal kell majd számolnia Zágráb esetében is, mint amilyeneket a Kaczyńskikkal és Orbánnal volt szerencséje megtapasztalni. Elvégre az – aktuálisan épp ellenzékben lévő – horvát jobboldal minősége sem jobb, mint a magyaré, politikai teljesítményük számos vonatkozásban egyáltalán nem számít európainak; a nemzeti intézmények működtetése is hasonló kívánnivalókat hagy maga után; a lakosság egy jelentős részének uniós szolidaritása pedig szinte nulla. Akárcsak Magyarországon.
