Az orosz elnöki színrelépések – nem is oly rég – új hagyományt teremtettek. Dmitrij Medvegyev 2009-ben, frissen megválasztott elnökként, cikkben fogalmazta meg vízióját Oroszország jövendő perspektíváiról és azokról az elvekről, amelyek őt személyesen vezetik majd magas tisztsége betöltésekor. Most, 2012-ben, az elnökválasztást megelőző utolsó hetekben látott napvilágot Vlagyimir Putyin miniszterelnöknek – pontosabban szólva az orosz elnöki funkció várományosának – cikke. A két írás nem áll egymástól túl távol: szándékokat és fogadkozásokat összegez mindkettő, számot vetve a realitásokkal, és persze sok tekintetben az illúziókkal; úgy is tekinthetők, mint az uralkodó tandem közös szellemi teljesítményének summázatai. De mégsem teljes egészében.
Számos, stíluson és habituson messze túlmutató különbséget is tükröz a két írás. Sőt az a közeg is, amelyben megjelentek – különösen az orosz politikai törésvonalak szempontjából –, gyökeresen más. Medvegyev a Gazeta.ru portált választotta, melyet frissen indítottak fiatal és dinamikus értelmiségi vállalkozók, s amely azóta is a liberális, világra kitekintő középréteg kedvelt publikációs felülete. Putyin viszont az Izvesztyiját választotta, ezt a „nagyon” kormányközeli lapot, amelynek tulajdonosi köre az elmúlt húsz év során ugyan többször megváltozott, de az újság beállítottságában sosem távolodott el a Kremltől, s főként azok olvassák – sőt írnak bele – ma is, akik számára prioritást élveznek az igencsak konzervatív szovjetorosz, nagyorosz nosztalgiák.
Ennek megfelelően a két írás hangneme és érvrendszere is eltérő. Ám legyünk igazságosak, más és más volt a politikai hangulat is, ami létrejöttüket befolyásolta. Medvegyev cikke a hangnemváltás és a nyugatos nyitás reményeit tükrözte, míg Putyint óhatatlanul befolyásolhatták azok a tömegtüntetések, amelyeket saját bejelentése provokált ki, hogy újra indulni kíván az elnöki pozícióért. Ennek megfelelően – az orosz történelemben nem példátlan módon – nála megint előkerült valahogy a haza – minden orosz összefogását sürgető – felhívása. Hogy most mi ellen kell összefogni? Természetesen ez sem új: azok ellen, akik nem nézik jó szemmel, hogy „a térdelő Oroszország újra talpra álljon”. Akik korlátozni akarják szuverenitását. Akik élősködni akarnak rajta, visszaélve az orosz ember eredendő jóságával és tisztességével.
Medvegyevnél a megközelítés 2009-ben egészen más volt. Egyáltalán nem beszélt „külső ellenség”-ről, a belsőket pedig olyasmikben jelölte meg, mint amilyenekkel az oroszok már hagyományosan rég együtt kényszerülnek élni, mint például a korrupció.
Putyin az erejét („izmait”) újra megmutató Oroszországról beszél, ám írása mögött nem csak egyszerű, jól érthető szólamok állnak. Számára a gazdaság prioritást élvez a demokráciával szemben: először a válságot és az örökölt infrastrukturális bajokat kell orvosolni, s míg Oroszország ezen dolgozik, addig visszafogott módon indokolt viszonyulni a demokratikus jogokhoz – sugallja. Szerinte a következő elnöki periódus fő célja, hogy e stratégia megvalósításához stabil társadalmi többséget teremtsen, ami később elvárásait egy igazságosabb, élhetőbb társadalom vonatkozásában is általánossá teheti. Középosztályt akar, de nem a modernitás, hanem az orosz tradíciók jegyében. Számára nincs cezúra, 1991 decembere, a Szovjetunió felbomlása semmiképp sem az, s ha 2000-ben történt első elnöki fellépését ilyennek is gondolja, azt csak azért teszi, hogy ne valami teljesen újat mutasson fel honfitársainak, hanem olyat, ami egyszerre utal a birodalomépítő cárok Oroszországára, s arra az időszakra, amikor Amerikát kihívó atomhatalommá vált a Szovjetunió.
Putyin cikke ítélet majdnem minden felett, ami az elmúlt négy évben – azaz nem az ő elnöksége alatt – történt, s ígéret arra, hogy a dolgok ezután másként alakulnak. Pedig az aligha állítható, hogy akarata ellenére történtek volna az események. Ugyan látható volt a stílusbeli különbség, de mindezt legfeljebb kommunikációs eltérésként értelmezhettük korábban, semmi többnek. Ilyen körülmények között persze indokolt a gyanú: vajon csak kommunikációs teljesítmény maradna-e a folytatás is?
Az orosz lakosság egy része – tegyük mindjárt hozzá: nem csekély része – ezt másként látja, miként a világ is. A legújabb amerikai stratégiai elemzések már egyértelműen egy ellenségesebb jövőre számítanak; a külpolitikai együttműködés Európával is akadozik. Mindeközben persze Oroszországban egymást érik a negatív rekordok: a termelékenység alig bővül, az ipar szerkezetében semmiféle optimalizálódás sem mutatkozik, a technológia a legnagyobb erőfeszítések ellenére sem javul: egymás után esnek le drága műholdjaik, a retorziótól rettegő tudósok pedig – meghallván az idők szavát – igyekeznek a felelősséget a hibákért mások aknamunkájának, a külföldnek, Amerikának tulajdonítani.
Nagyjából így ölt testet az orosz valóságban az az ige, amit Putyin az Izvesztyijában 2012. január 16-án meghirdetett.
Két üzenet
Az orosz történelemben nem példátlan módon megint előkerült valahogy a minden orosz összefogását sürgető felhívás. Hogy most mi ellen kell összefogni? Természetesen ez sem új: azok ellen, akik nem nézik jó szemmel, hogy „a térdelő Oroszország újra talpra álljon”. Akik korlátozni akarják szuverenitását, élősködni akarnak rajta, visszaélve az orosz ember eredendő jóságával és tisztességével.
