A romániai hétköznapoknak szintén meglehetősen komor hangulatot adott a gazdasági válság. Sőt, oda már azoknak az ésszerű megszorításoknak a hatása is elért, amelyeket a magyar kormány „unortodox” – azaz ésszerűtlen – módon eddig kerülgetni próbált, ám amelyeket jövőre kénytelen lesz mégis rászabadítani a társadalomra. Igaz persze, a román társadalom ma is alapvetően különbözik a magyartól. Annak dacára, hogy az egyszerű román polgár mindig is sokkal kevesebb anyagi tartalékkal rendelkezett, mint a magyar, tűrőképessége és egyfajta fatalizmusa mégis messze meghaladta ez utóbbiét, amelyet a Kádár-korszak – legalábbis Ceauşescuhoz képest – mégiscsak elkényeztetett.
Romániában, amikor évekkel ezelőtt – még Călin Popescu Tăriceanu liberális miniszterelnöksége idején – megreformálták az egészségügyet, a lakosság zokszó nélkül tudomásul vette a gyógyszerek drasztikus drágulását, a társadalombiztosítási térítések emelkedését, nem is beszélve a privatizált kórházi szolgáltatások borsos árairól. Nem volt könnyű hozzászokni mindehhez, ugyanakkor a többség meglepő örömmel vette tudomásul, hogy a belőle korábban amúgy is kisajtolt hálapénz helyett a befizetett térítésekért eddig soha nem látott színvonalú orvosi kezelésben részesülhet. Persze tudjuk, a romániai állapotok sohasem kímélték az embert, így efféle körülmények között csodát is egyszerűbb volt művelni, mint ott, ahol a hétköznapok természetes ismérve a hatékonyság, ami egyébként is mentes mindenféle csodától. És persze, itt már nem Magyarországot említenék Románia ellenpéldájaként…
Azt nyilvánvalóan túlzás lenne állítani, hogy a gazdasági válság hatásainak ellensúlyozására a bevezetett új – az IMF által szorgalmazott – megoldások ne ütöttek volna ki számos biztosítékot. Különösen az elbocsátások és a fizetések drasztikus csökkentése lehetetlenített el máris számos – több százezer – egzisztenciát, de az a válsághangulat, ami a magyarokat és Magyarországot jellemzi, ott egyáltalán nem tapasztalható. És a válságkezelés irányát és mértékét is előíró nemzetközi szervezetekkel szembeni oktalan és primitív gyűlöletet sem lehet sehol tapasztalni. Pedig a kormányzó politikai erők presztízse – enyhén szólva – megkopott. A populista Traian Băsescu elnöknek szerencséje, hogy az alkotmány nem engedélyez számára harmadik terminust, így nem kockáztatja azt, hogy ismét nekirugaszkodva egy választási kampánynak, csúfos kudarcot valljon. A miniszterelnök képességeit illető kritikák sem múlják alul mindazt, amit Orbán Viktorra ma mondani nem csak illik, de tulajdonképpen kötelező. Sőt, az ellenzék belső cívódásai – ha lehet – még undorítóbbak, mint bárhol másutt Közép-Európában; épp a napokban zárták ki a Szociáldemokrata Pártból az egyébként igencsak gyengén teljesítő Mircea Geoană volt pártelnököt, aki 2009-ben majdnem megszerezte Băsescu elől az államfői tisztséget. És mégis, a lakossági hangulat zaklatott bár, de a tragikum felhangjait nem hallani lépten-nyomon úgy, mint Magyarországon.
Mi lehet ennek az oka?
Feltehetően az, hogy a románok – a román politika, a román polgár és az egyre inkább magára találó román kultúra – ebben a globális világban él, nem pedig abban a szegényházi és értelmileg igencsak fogyatékos nemzeti álvilágban, amit a Fidesz és Orbán Viktor 1993 óta teremtget. A románok szidják kormányukat és nehezen viselik a válság következményeit, ugyanakkor azt remélik, hogy mégis van valamiféle kiút. Ezt a kiutat pedig a Nyugat, a szövetséges nyugati kormányok és a globális szervezetek biztosítják számukra. Ebből a perspektívából könnyebb nem csak megélni, de túl is élni a válságot, mint abból a nemzetiből, amely lelki erőt Trianonból merít, a szellemieket pedig egy olyan rendszer hagyatékából, amely legfeljebb a népirtásokban bizonyult igazán kreatívnak.
