Minderre már rég sor is került volna, ha azt nem ellenezné Oroszország és Kína. E két állam az Asszad-rezsim régi szövetségese, a szírek az orosz és kínai hadiipari termékek igen régi felvásárlójának számítanak, ám mégsem ez indokolja Moszkva és Peking kemény ellenállását. Van jócskán racionalitás azokban az érvekben, amelyeket hangsúlyoznak: a szír helyzet semmiben sem hasonlítható a líbiaihoz, de még az egyiptomihoz vagy a tunéziaihoz sem; e levantei ország lakossága túlnyomó többséggel a rezsim mögött áll. Tény, hogy a Hafez Asszad egykori elnök – és nem kevésbé az 1964 óta kormányzó Baasz Párt – által kialakított kompromisszumos rendszer működőképesnek bizonyult, a párt által támogatott felvilágosult nacionalizmus meggátolta a vallási szélsőségesek térnyerését, az egyszerű szír polgár mindennapjait pedig meglehetősen zavartalanul élhette. Elég ehhez Ed Husain méltán világhírű önéletrajzi könyvébe, Az iszlamistába belelapozni, amely a 90-es évek ottani közállapotait – az arab világban legalábbis – példátlanul „emberiként” írja le. Ráadásul 1989 után az ország nemzetközi síkon is megváltoztatta addigi agresszív kül- és szomszédsági politikáját; feladta a nemzetközi terrorizmus támogatását, később kivonult az addig megszállva tartott kelet-libanoni területekről, és egyre inkább korlátozta az Izrael-ellenes terrorszervezetek, a Hezbollah és főként a Hamász szíriai működését.
Tény továbbá, hogy a 2000-ben elnökké avanzsált Basar Asszad messze nem bír rendszeralapító atyja, Hafez Asszad autoritásával, nem ő határozza meg a rezsimet, hanem a rezsim az ő politikai mozgásterét. A rezsim pedig maga a hadsereg, amely ha összeomlik, kétséges, mi tarthatja majd össze az államot, s mi garantálhatja a békét a többségi alavita, drúz és keresztény lakosság és a kisebbségek – főként a most lázongó szunniták – között. Hogy ezek az ellentétek valóban jelentősek, azokra az elmúlt hónapok konfliktusai világítottak rá igazán. Időközben létrejött az úgynevezett Szabad Szír Hadsereg, amelyet eddig Riad al-Aszaad ezredes irányított törökországi száműzetéséből, ám az elmúlt napokban a vezérkar áttette székhelyét szír területre. Bár megoszlanak a vélemények arról, mennyire lehet ütőképes egy olyan – gyakorlatilag partizán körülmények között működő – katonai erő, amely alig rendelkezik komoly fegyverekkel, mégis elgondolkodtató a dezertálások gyarapodó száma, és a dezertőrök eltökéltsége is.
Damaszkusz bagatellizálni próbálja a Szabad Szír Hadseregben tevékenykedők számát mintegy 1500 főre becsülve azt, ám a lázadók által „felszabadított” területek felett ellenőrzést gyakorló úgynevezett Ideiglenes Katonai Tanács szóvivője, Maheral-Naimi őrnagy szerint hadseregüknek immáron több mint tízezer katonája van, számuk pedig napról napra gyarapodik. Mi sem bizonyítja hatékonyságukat jobban, mint az a sikeres támadás, amit az elmúlt napokban hajtottak végre a Damaszkusztól alig nyolc kilométerre lévő harasztai légi bázis ellen, ami a katonai hírszerzés – Szíria legfontosabb titkosszolgálatának – központja.
Damaszkusz katonai befolyásának gyengülését, illetve a rezsim bizalmának megingását a sorkatonaság lojalitásával szemben már az év elején jelezte, hogy tárt karokkal fogadták az iráni úgynevezett Forradalmi Iszlám Gárda önkénteseinek feltűnését az országban, akik csatlakozva a hadsereghez, polgári célpontokra – azaz tüntetőkre – támadtak az ellenzék központjának számító Homsz városában, de egyebütt is. Az elmúlt napokban a Szabad Szír Hadsereg – civil forrásokra hivatkozva – már azt is közölte: Irakból is folyamatosan érkezik hasonló támogatás, ezúttal a szélsőséges síita vallási vezető, Moqtadaal-Szadr milicistái nyújtanak „bajtársi segítséget” a szír hadseregnek.
