Abban, ami december 4-én Oroszországban történt nincs semmiféle meglepő. Számos külső szemlélő – miként e sorok írója is – ugyanakkor zavartan és némi rossz érzéssel szembesül korábbi gondolataival, mert a világos előrejelzések dacára az ellenzék részéről nem feltételezett ilyen hatékony és koncentrált támadást a Vlagyimir Putyin és Dmitrij Medvegyev nevével fémjelzett „tandemokrácia” ellen. Persze még a legérintettebbek, az orosz elnök és a miniszterelnök fejében sem fordult meg ilyesmi, annak dacára, hogy a közvélemény-kutatások egyértelműen jelezték: igen sokan képtelenek megbocsátani Putyin arrogáns cinizmusát és azt, ahogyan ismét az élre tör.
Sőt, talán a cinizmusnál is élesebb jelzőt kellene találni e döntésre, elvégre Putyinnak különösebb előnye aligha származik majd abból, hogy Medvegyevet magával váltja le, ismét az elnöki székbe ülve. Igaz, a legfontosabb jogosítványok az elnök kezében összpontosulnak, ám azt soha senki sem gondolta komolyan, hogy Medvegyev bármit is léphetne Putyin jóváhagyása nélkül. A két ember között persze volt stílusbeli különbség, Medvegyev mértéktartásának fényében nemegyszer vált égbekiáltóan primitívnek Putyin mértéktelensége, de a putyinizmus kiépülését és a populizmus diadalát mindez jottányit sem akadályozta. Sőt, az orosz „irányított demokrácia” Medvegyev megnyerő modorában előadva olykor segített leszerelni a harsány ellenkezést.
Sokan még emlékeznek azokra a megdöbbentő kijelentésekre, amelyekre nem egy – egyébként nagyszerű – orosz művész, közszereplő ragadtatta magát akkor, amikor 2008-ban Putyin átadta az elnöki széket Medvegyevnek. A nagyszerű filmrendező, Nyikita Mihalkov „könyörgése” volt a legdermesztőbb; arra kérte Putyint, hogy tekintet nélkül az orosz alkotmányra, maradjon továbbra is pozíciójában, hisz csak egy ilyen ember mentheti meg a hazát. Mihalkov alakítása rettenetes volt, és még rettenetesebbé tette az orosz valóságot az, hogy meg lehetett érteni könyörgését. 2008 tavaszára Oroszország már jócskán kilábalt a 90-es évek eleje óta tartó káoszból, a kőolaj- és földgázszállítmányoknak hála megállította a társadalom elszegényedését és megfékezte a szélsőségeseket – főként a nacionalistákat és a kommunistákat –, hogy valóra váltsák ostoba ígéreteiket.
Mindennek persze megvolt az ára: lassan, de biztosan teljesen felőrlődött a civil társadalom, cserében mindezért a kormányzó hatalom – az elnök, a miniszterelnök és a mögöttük álló kormánypárt, az Egységes Oroszország – szépen nemzetire vikszelte az orosz hétköznapokat, és újra elővette azokat a birodalmi ábrándokat, amelyeket a kommunisták sem tagadtak meg soha. Ez vezetett el az idei december 4-hez, amelyen úgy győzött az Egységes Oroszország és a tandemokrácia lovagjai, hogy az felért egy nagyon nagy vereséggel. Okkal mondja a német származású, de magát liberális és nyugatos orosz hazafinak valló Konsztantyin von Eggert, hogy „Putyin úr elmulasztotta a találkozót a történelemmel”.
Jelenleg tízezrek tartanak szinte naponta felvonulásokat országszerte, de persze leginkább Moszkvában és Szentpéterváron, egyre több bizonyítéka kerül elő a kormánypárt érdekében elkövetett választási csalásoknak, és bár az elnök – mentve a menthetetlent – vizsgálatokat ígért, a bizalom elszállt. Főként azok a szakképzett, 25–40 év körüliek mondták fel hallgatólagos kiegyezésüket Putyinnal, akik eddig távol tartották magukat a politikától. Most viszont mindenütt ott látni őket a tömegtüntetéseken. A szovjet érában szocializálódott emberjogi aktivisták – életkoruknál fogva – lassan letűnnek a színről; elkötelezett szerepüket a jelek szerint ma e generáció fogja átvenni.
