Azzal tulajdonképpen mindenki tisztában van, hogy a választási győzteseknek küldött gratulációk túl sokat nem jelentenek. Merő udvariassági szokás ez, sokszor formális. Demokratikus partnerek között azért van személyes tartalma is. Politikai üzenete viszont csak akkor, ha elmarad.
Persze azokban a rendszerekben, amelyek alapvetően a hazugságra építenek, felértékelődik az efféle gesztus, egyben ki is jelöli azon csoportok körét, melynek tagjai összetartanak, illetve amelyek különösebben nem szívelik egymást. De még ebben a világban sem feltétlenül reagálnak egyformán az érintettek.
| ||
Bár a Szovjetunió idején az ottani sajtó zászlóshajója, a Pravda (Правда) mindig közölte a baráti államok gratulációit, a csatlós országokban ez nem mindenütt maradt divat. A 70-es évektől kezdve ez a gyakorlat csak a Balkánon érhető tetten, ahol a jugoszláv Borba (Борба), a bolgár Rabotnicseszko Delo (Работническо дело), vagy a román Scînteia mindent megtett, hogy olvasóik maradéktalanul értesüljenek pártjuk és első titkáruk megdicsőüléséről.
A 80-as években a román sajtó volt e tekintetben a legviccesebb. Nicolae Ceauşescuval ekkor már csak a nemzetközi élet olyan kiválóságai fogtak kezet, mint a kannibál Jean-Bédel Bokassa közép-afrikai, Idi Amin Dada ugandai, Robert Mugabe zimbabwei diktátor, esetleg Khomeini ajatollah, és persze Kim Ir Szen, a távoli és vonzó Észak-Koreából. Az ő üdvözlő távirataikkal volt tele a Scînteia éveken át. Egy esetben – ez még 1974-ben történt – Salvador Dalí is elküldte üdvözletét, ami gyorsan meg is jelent, hogy aztán a fél világ ezen röhögjön: a festő szavainak megvető gúnyát ugyanis Ceauşescu talpnyalói nem hallották ki a szövegből.
Valahogy így van ez Orbán Viktorral is. A Helmut Kohltól eredeztetett, még április 6-át megelőzően érkezett, személyes hangvételű levél után mindenki azt latolgatta, kik nem nyilvánítják majd ki örömüket a Fidesz újabb „történelmi győzelme” láttán. Bizony a lista, aminek élén Barack Obama áll, hosszabb és jelentősebb, mint a gratulálóké, igaz, ez utóbbiak között ott van Vlagyimir Putyin, de ennek a Fidesz aligha örülhet maradéktalanul. Különösen mostanában. Európa jelentékeny államfői némák maradtak és félrenéztek.
E téren jószerével az egyetlen kivétel David Cameron bit miniszterelnök, akit Orbánnal közös unióellenességük tart egyelőre szövetségben. Ő volt az egyetlen – igaz, némi huzavona és tétovázás után –, aki a választásokat megelőzően (2013 októberében) fogadta Orbánt, de arra már nem volt hajlandó, amit a Fidesz nagyon szeretett volna, hogy maga jöjjön Budapestre. Orbán londoni útján egyébként az ottani konzervatív sajtó fanyalgott a leginkább.
Az viszont kétségtelen, április 15-i keltezéssel Cameron elküldte Orbánnak írt levelét. Ebben ekként fogalmaz: „Kedves Viktor, azért írok, hogy gratuláljak neked Magyarország miniszterelnökévé történő, történelmi újraválasztásod alkalmából.” Ám kisvártatva feltűnik egy bekezdés, amiben a brit miniszterelnök már egészen más hangot üt meg:
„Azonban, Magyarország barátjaként, nem kerülték el figyelmemet azok az aggodalmak sem, amelyeket az EBESZ-nek a Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Irodája (ODIHR) által készített előzetes jelentése tartalmaz a magyarországi választásokról. Mi itt, az Egyesült Királyságban, igen sokat tanultunk a 2010-es angliai általános választásokról készített ODIHR-jelentésből, és nincs kétségem, te is konstruktív elkötelezettséggel fogadod majd észrevételeiket.”
Mint ismeretes, az EBESZ megfigyelői az idei magyarországi parlamenti választásokon alkalmazott szabályokat és a kampány több elemét sem tartották tisztességesnek, a médiamegjelenések és a finanszírozás szempontjából pedig botrányosan egyenlőtlennek nevezték a kormány által folytatott gyakorlatot.
A maga kifinomult diplomáciai nyelvén a brit miniszterelnök nem mondott mást, mint amit az EBESZ. Olvasva a levelet, Orbánnak alighanem eszébe juthatott: meglett volna ő Cameron gratulációja nélkül is.
