Érdekes dilemma tartja izgalomban a demokratikus ellenzéket. Kell-e vitázni a neonáci Jobbikkal, vállalva annak kockázatát, hogy ezzel beemeljük őket a demokratikus diskurzusba, s ekként – akaratunktól függetlenül, sőt: akaratunk ellenére – legitimáljuk őket? Egyik barátom (Keszthelyi András) – a jelek szerint a Jobbikkal folytatandó vita támogatóinak egyik exponense – a napokban a Facebookon a következő bejegyzéssel indokolta álláspontját:
„Giddens és Tony Blair fegyverhordozói, azaz a Policy Network munkatársai is úgy látják, kell a szélsőjobbal vitázni. A legokosabb progresszív think tank szerzője a svéd példán mutatja be, miért hibás az elzárkózás stratégiája. Három okot említ. Egyrészt az ignorálás lehetővé teszi, hogy bizonyos témákat a radikális jobb kisajátítson. Másrészt lehetővé teszi, hogy az áldozat szerepében tetszelegjen. Végül megnöveli az érdeklődést a szélsőjobb iránt. Talán érdemes volna felébredni mindenkinek a Jobbikkal kapcsolatos szendergő stratégia hosszú álmából.”
Egy napra rá egy másik barátom (Kakuk György) viszont mindezzel kapcsolatban kételyeit fogalmazta meg, ugyancsak a Facebookon:
„Mérsékelt hangzavar van kialakulóban a DK-nak arról az elvi álláspontjáról, hogy a demokratikus konszenzuson kívül eső párttal nem ül egy asztalhoz és nem tesz úgy, mintha szalonképes lenne az, ami nem az. Szocialista barátaimtól kérdem: a baloldal ikonikus alakja, Horn Gyula, vajon leült volna a Jobbikkal kvaterkázni? Nyomj egy lájkot, ha a DK-val értesz egyet.”
Két különálló stratégia, melyek antagonizmusa tulajdonképpen nem feloldhatatlan, hanem – így együtt – értelmezhetetlen, hisz más-más dimenzióban és eltérő céllal nyertek megfogalmazást. Ez utóbbi kifejezetten egy párt, a DK karakterét próbálja még egyértelműbbé tenni, elkötelezettségét a Jobbikkal szemben definiálva. A másik, Giddensre és Blairre hivatkozva viszont egy politikai kísérlet létjogosultsága mellett érvel.
| ||
Kohn bácsi módjára, aki nem tudja eldönteni, hogy belgaként a vallon, avagy a flamand oldalra álljon-e, valahogy magam is beszorultam a két álláspont közzé. Érzékelem, hogy a DK okkal üzen sok olyan embernek, akik szeretnék életterüket a Jobbik befolyásán kívül tartani; jószerével ez a párt maradt az egyetlen, amelyik nem csak elutasít minden olyan szlogent, amit a magyar jobboldal mára kisajátított, de emelt hangnemben, következetesen ezek ellentétét hirdeti. Ugyanakkor – legalábbis szerintem – van létjogosultsága annak a történelmi kísérletnek, amit az Együtt–PM meghirdetett s mára már számosan átvettek, s ami abból az elgondolásból indul ki, hogy a Jobbik előretörése megállítható, ha azt bevonják a demokratikus diskurzusba, s azon belül szembesítik az általa képviselt politika tarthatatlanságával. Megértem, és magam is vallom: a Jobbikhoz átvándoroltak közül nagyon sokan nem nácik, ékes bizonyság erre, hogy közülük számosan nem is oly rég még az MSZP-ben látták problémáik megoldásának letéteményesét, arra szavaztak, azt éltették.
A dilemma nem egyedien magyar. A napokban a belga Le Soir kommentárírója nagyon neheztelve írt Anderlecht polgármesteréről, amiért az betiltotta a jobboldali szélsőségesek által tervezett „kongresszust”. A cikk ekként érvelt: ha a kongresszus lezajlik, az ott elhangzott antiszemita kijelentések miatt a felszólalókat szépen bíróság elé lehetett volna állítani és elítélni. Ráadásul nem kaptak volna akkora sajtónyilvánosságot, mint amit a betiltás óhatatlanul garantált nekik. Igen, ez egy józan és megfontolható álláspont egy olyan országban, ahol a szélsőségesek bíróság elé állíthatók és elítélhetők. De Magyarországon?
Tartok tőle, a Jobbikkal lezajló viták után ugyanott állunk majd, mint most. Merthogy a szélsőjobb sikerének nem a köré vont eddigi karantén volt a forrása, hanem az, hogy abban a demokrácián kívüli politikai térben, amit a Fidesz nyitott a Jobbik előtt, ez utóbbi autentikusabb tudott lenni, mint a demokratikus térben az ellenzék.
Egyébként is igen furcsa, hogy az ellenzék, a demokrácia elleni kormányzati támadásokra mindössze a Jobbikkal szembeni karantén fenntartásával reagált, miközben a Fidesz volt az, amelyik eközben az ellenzéket tartotta és tartja karanténban. Az ATV-t, a Klubrádiót, néhány újságot és portált leszámítva, az elektronikus és írott köz- és tömegmédiában az ellenzéknek csak mint rabosított egyének gyülekezetének volt és lesz alkalma bejutni. Ők azok, akikkel Orbán Viktor szóba sem áll. Erre a Jobbikkal szembeni karantén valóban nem válasz. De az sem, hogy a Fidesz helyett a Jobbikot tekintsük igazi ellenfélnek. Már csak azért sem, mert egy ilyen magatartás elfedi azt a nagyon mocskos, de profi – gyakorta titkosszolgálati módszerekkel – kivitelezett együttműködést, ami a Fidesz és a Jobbik között évek óta zajlik. Meglehetős sikerrel.
