A sajtó nagy figyelmet szentelt a külügyminisztérium helyettes államtitkára, Prőhle Gergely ama nyilatkozatának, melyben nyomatékkal emlékezteti a jelenlegi kormányzatot: egy diplomatának fő feladata nem az, hogy a világban megfogalmazódó kritikákat visszaverje. Márpedig – ekként Prőhle – az utóbbi időben a magyar külügyminisztérium munkatársai minduntalan arra kényszerültek, hogy kormányuk viselt dolgait magyarázzák, s bizonygassák, mennyire alaptalanok is azok a vádak, amelyek immáron általánosakká váltak a kancelláriákon éppúgy, mint a sajtóban. A Fidesz egyik tévéjében aztán egy interjú keretében a riporter igyekezett rávenni a diplomatát, hogy cáfolja ezt az értelmezést, amit ő meg is tett, némileg tompítva kijelentésének eredeti élét.
Egy diplomata – kivált egy nem karrierdiplomata –, ha kormánya olyan súlyos politikai és legitimációs válságba kerül, mint most a magyar, két dolgot tehet: lemond, vagy tovább végzi feladatát a mindinkább felhalmozódó károk és romló viszonyok ellen dolgozva. Prőhle nyilvánvalóan ez utóbbit választotta. Pedig ez nem lehet számára egyszerű, miként kollégáinak sem az. Az embert, amint esténként a televízió elé leül, rémült szégyenérzet szállja meg, amikor magára, országára és kormányára ismer a híradókban. Egy diplomatának még iszonyatosabb a helyzete: őt a nap minden percében efféle impulzusok érik. És míg mi utcára vonulhatunk, és beleordíthatjuk a kamerákba (egyelőre), hogy: „Orbán, takarodj!”, addig neki még meg is kell védenie azt az Orbánt, akiről lehet, hogy maga is úgy gondolja: legjobb lenne, ha már tényleg elmenne a fenébe.Prőhle – amúgy kiválónak ígérkező – diplomáciai karrierje számára alighanem mélypont volt ez az ősz. Alig, hogy kinyilatkoztatta: nem volt semmilyen demars, amelyben Washington tiltakozásának adott volna hangot Orbánnál, a legilletékesebb, az amerikai nagykövet, még ugyanazon a napon elismerte: de igen, volt demars. Néhány héttel később, amint Prőhle beszámolt a sajtónak arról, milyen baráti légkörű tanácskozásokat is folytatott kollégájával, Thomas O. Melia helyettes államtitkárral Washingtonban, ez utóbbi rögvest két hosszú interjúban juttatta a magyar polgárok tudtára: a tanácskozást Orbán végtelenül hosszú bűnlajstromának szentelték. Prőhle szavai és a valóság közötti eltérés drámaiságát aligha lehet eltúlozni.
Épp azokban a napokban találkoztam egy nyugati diplomatával, és ez az eset is szóba került, mire az illető legyintve csak ennyit mondott: „Hja kérem, ha egyszer egy üzlet beindul. Diplomatájukra rábíztak egy hazugságot, s minthogy ezt elfogadta, most már minden hazugságot rá fognak bízni.”
Egyre inkább hajlok rá, hogy az a bizonyos legutóbbi interjú, melyben Prőhle kritikus megállapításokat tett a kormányzat külpolitikai szemléletmódjával kapcsolatban, kétségbeesett kísérlet volt arra, hogy e „beindult üzlet” menetét megakassza, hogy lerázza magáról az orbáni kormányzati vonalvezetés ostobaságát, primitívségét, gátlástalanságát. A jelek szerint tehát egy harmadik megoldással kísérletezik: marad ugyan, de azzal a feltétellel, hogy ne hozzák többé ilyen vállalhatatlan helyzetbe.
Persze felmerül a kérdés, mit tehet egy tehetséges, ráadásul tisztességes ember, akit a szocialista kormányok mindig partvonalon túlra szorítottak, s ekként – közvetve ugyan, de – belekényszerítettek egyfajta lojalitásba? És mit kezdhet ez az ember most lojalitásának kitüntetett pártjával? Azzal a párttal, amely cinizmusával és tisztességtelenségével kérkedve dönti népét és országát romlásba?
Nehezen megválaszolható kérdések, elvégre maga a külügyminiszter tette egyértelművé a legelső éves nagyköveti értekezleten még 2010-ben: „a nagykövetek teljesítményét az alapján is mérik majd, hogy hogyan reagálnak a helyi sajtóban megjelenő, »Magyarországot becsmérlő« hírekre.” És a külügyminisztérium munkatársai igyekeznek is teljesíteni az elvárást, tekintet nélkül arra, hogy normális ország normális helyzetben ilyesmihez sohasem folyamodik. Persze egy afféle abnormális országon, mint amilyenné hazánkat a Fidesz tette, az ilyesmi már végképp nem segít, hiába a belorusz Lukasenkához méltó erőlködés. És félek tőle, hiábavaló a Prőhlééhez hasonló egyéni áldozat is…
