Diplomatáink szerint a világ

  • Ara-Kovács Attila
  • 2012. január 6.

Diplomáciai jegyzet

„Az embert, amint esténként a televízió elé leül, rémült szégyenérzet szállja meg, amikor magára, országára és kormányára ismer a híradókban. Egy diplomatának még iszonyatosabb a helyzete... Míg mi utcára vonulhatunk azzal, hogy: »Orbán, takarodj!«, addig neki még meg is kell védenie azt az Orbánt, akiről lehet, hogy maga is úgy gondolja: legjobb lenne, ha már tényleg elmenne a fenébe.”

A sajtó nagy figyelmet szentelt a külügyminisztérium helyettes államtitkára, Prőhle Gergely ama nyilatkozatának, melyben nyomatékkal emlékezteti a jelenlegi kormányzatot: egy diplomatának fő feladata nem az, hogy a világban megfogalmazódó kritikákat visszaverje. Márpedig – ekként Prőhle – az utóbbi időben a magyar külügyminisztérium munkatársai minduntalan arra kényszerültek, hogy kormányuk viselt dolgait magyarázzák, s bizonygassák, mennyire alaptalanok is azok a vádak, amelyek immáron általánosakká váltak a kancelláriákon éppúgy, mint a sajtóban. A Fidesz egyik tévéjében aztán egy interjú keretében a riporter igyekezett rávenni a diplomatát, hogy cáfolja ezt az értelmezést, amit ő meg is tett, némileg tompítva kijelentésének eredeti élét.

Egy diplomata – kivált egy nem karrierdiplomata –, ha kormánya olyan súlyos politikai és legitimációs válságba kerül, mint most a magyar, két dolgot tehet: lemond, vagy tovább végzi feladatát a mindinkább felhalmozódó károk és romló viszonyok ellen dolgozva. Prőhle nyilvánvalóan ez utóbbit választotta. Pedig ez nem lehet számára egyszerű, miként kollégáinak sem az. Az embert, amint esténként a televízió elé leül, rémült szégyenérzet szállja meg, amikor magára, országára és kormányára ismer a híradókban. Egy diplomatának még iszonyatosabb a helyzete: őt a nap minden percében efféle impulzusok érik. És míg mi utcára vonulhatunk, és beleordíthatjuk a kamerákba (egyelőre), hogy: „Orbán, takarodj!”, addig neki még meg is kell védenie azt az Orbánt, akiről lehet, hogy maga is úgy gondolja: legjobb lenne, ha már tényleg elmenne a fenébe.Prőhle – amúgy kiválónak ígérkező – diplomáciai karrierje számára alighanem mélypont volt ez az ősz. Alig, hogy kinyilatkoztatta: nem volt semmilyen demars, amelyben Washington tiltakozásának adott volna hangot Orbánnál, a legilletékesebb, az amerikai nagykövet, még ugyanazon a napon elismerte: de igen, volt demars. Néhány héttel később, amint Prőhle beszámolt a sajtónak arról, milyen baráti légkörű tanácskozásokat is folytatott kollégájával, Thomas O. Melia helyettes államtitkárral Washingtonban, ez utóbbi rögvest két hosszú interjúban juttatta a magyar polgárok tudtára: a tanácskozást Orbán végtelenül hosszú bűnlajstromának szentelték. Prőhle szavai és a valóság közötti eltérés drámaiságát aligha lehet eltúlozni.

Épp azokban a napokban találkoztam egy nyugati diplomatával, és ez az eset is szóba került, mire az illető legyintve csak ennyit mondott: „Hja kérem, ha egyszer egy üzlet beindul. Diplomatájukra rábíztak egy hazugságot, s minthogy ezt elfogadta, most már minden hazugságot rá fognak bízni.

Egyre inkább hajlok rá, hogy az a bizonyos legutóbbi interjú, melyben Prőhle kritikus megállapításokat tett a kormányzat külpolitikai szemléletmódjával kapcsolatban, kétségbeesett kísérlet volt arra, hogy e „beindult üzlet” menetét megakassza, hogy lerázza magáról az orbáni kormányzati vonalvezetés ostobaságát, primitívségét, gátlástalanságát. A jelek szerint tehát egy harmadik megoldással kísérletezik: marad ugyan, de azzal a feltétellel, hogy ne hozzák többé ilyen vállalhatatlan helyzetbe.

Persze felmerül a kérdés, mit tehet egy tehetséges, ráadásul tisztességes ember, akit a szocialista kormányok mindig partvonalon túlra szorítottak, s ekként – közvetve ugyan, de – belekényszerítettek egyfajta lojalitásba? És mit kezdhet ez az ember most lojalitásának kitüntetett pártjával? Azzal a párttal, amely cinizmusával és tisztességtelenségével kérkedve dönti népét és országát romlásba?

Nehezen megválaszolható kérdések, elvégre maga a külügyminiszter tette egyértelművé a legelső éves nagyköveti értekezleten még 2010-ben: „a nagykövetek teljesítményét az alapján is mérik majd, hogy hogyan reagálnak a helyi sajtóban megjelenő, »Magyarországot becsmérlő« hírekre.” És a külügyminisztérium munkatársai igyekeznek is teljesíteni az elvárást, tekintet nélkül arra, hogy normális ország normális helyzetben ilyesmihez sohasem folyamodik. Persze egy afféle abnormális országon, mint amilyenné hazánkat a Fidesz tette, az ilyesmi már végképp nem segít, hiába a belorusz Lukasenkához méltó erőlködés. És félek tőle, hiábavaló a Prőhlééhez hasonló egyéni áldozat is…

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.