Diplomatáink szerint a világ

  • Ara-Kovács Attila
  • 2012. január 6.

Diplomáciai jegyzet

„Az embert, amint esténként a televízió elé leül, rémült szégyenérzet szállja meg, amikor magára, országára és kormányára ismer a híradókban. Egy diplomatának még iszonyatosabb a helyzete... Míg mi utcára vonulhatunk azzal, hogy: »Orbán, takarodj!«, addig neki még meg is kell védenie azt az Orbánt, akiről lehet, hogy maga is úgy gondolja: legjobb lenne, ha már tényleg elmenne a fenébe.”

A sajtó nagy figyelmet szentelt a külügyminisztérium helyettes államtitkára, Prőhle Gergely ama nyilatkozatának, melyben nyomatékkal emlékezteti a jelenlegi kormányzatot: egy diplomatának fő feladata nem az, hogy a világban megfogalmazódó kritikákat visszaverje. Márpedig – ekként Prőhle – az utóbbi időben a magyar külügyminisztérium munkatársai minduntalan arra kényszerültek, hogy kormányuk viselt dolgait magyarázzák, s bizonygassák, mennyire alaptalanok is azok a vádak, amelyek immáron általánosakká váltak a kancelláriákon éppúgy, mint a sajtóban. A Fidesz egyik tévéjében aztán egy interjú keretében a riporter igyekezett rávenni a diplomatát, hogy cáfolja ezt az értelmezést, amit ő meg is tett, némileg tompítva kijelentésének eredeti élét.

Egy diplomata – kivált egy nem karrierdiplomata –, ha kormánya olyan súlyos politikai és legitimációs válságba kerül, mint most a magyar, két dolgot tehet: lemond, vagy tovább végzi feladatát a mindinkább felhalmozódó károk és romló viszonyok ellen dolgozva. Prőhle nyilvánvalóan ez utóbbit választotta. Pedig ez nem lehet számára egyszerű, miként kollégáinak sem az. Az embert, amint esténként a televízió elé leül, rémült szégyenérzet szállja meg, amikor magára, országára és kormányára ismer a híradókban. Egy diplomatának még iszonyatosabb a helyzete: őt a nap minden percében efféle impulzusok érik. És míg mi utcára vonulhatunk, és beleordíthatjuk a kamerákba (egyelőre), hogy: „Orbán, takarodj!”, addig neki még meg is kell védenie azt az Orbánt, akiről lehet, hogy maga is úgy gondolja: legjobb lenne, ha már tényleg elmenne a fenébe.Prőhle – amúgy kiválónak ígérkező – diplomáciai karrierje számára alighanem mélypont volt ez az ősz. Alig, hogy kinyilatkoztatta: nem volt semmilyen demars, amelyben Washington tiltakozásának adott volna hangot Orbánnál, a legilletékesebb, az amerikai nagykövet, még ugyanazon a napon elismerte: de igen, volt demars. Néhány héttel később, amint Prőhle beszámolt a sajtónak arról, milyen baráti légkörű tanácskozásokat is folytatott kollégájával, Thomas O. Melia helyettes államtitkárral Washingtonban, ez utóbbi rögvest két hosszú interjúban juttatta a magyar polgárok tudtára: a tanácskozást Orbán végtelenül hosszú bűnlajstromának szentelték. Prőhle szavai és a valóság közötti eltérés drámaiságát aligha lehet eltúlozni.

Épp azokban a napokban találkoztam egy nyugati diplomatával, és ez az eset is szóba került, mire az illető legyintve csak ennyit mondott: „Hja kérem, ha egyszer egy üzlet beindul. Diplomatájukra rábíztak egy hazugságot, s minthogy ezt elfogadta, most már minden hazugságot rá fognak bízni.

Egyre inkább hajlok rá, hogy az a bizonyos legutóbbi interjú, melyben Prőhle kritikus megállapításokat tett a kormányzat külpolitikai szemléletmódjával kapcsolatban, kétségbeesett kísérlet volt arra, hogy e „beindult üzlet” menetét megakassza, hogy lerázza magáról az orbáni kormányzati vonalvezetés ostobaságát, primitívségét, gátlástalanságát. A jelek szerint tehát egy harmadik megoldással kísérletezik: marad ugyan, de azzal a feltétellel, hogy ne hozzák többé ilyen vállalhatatlan helyzetbe.

Persze felmerül a kérdés, mit tehet egy tehetséges, ráadásul tisztességes ember, akit a szocialista kormányok mindig partvonalon túlra szorítottak, s ekként – közvetve ugyan, de – belekényszerítettek egyfajta lojalitásba? És mit kezdhet ez az ember most lojalitásának kitüntetett pártjával? Azzal a párttal, amely cinizmusával és tisztességtelenségével kérkedve dönti népét és országát romlásba?

Nehezen megválaszolható kérdések, elvégre maga a külügyminiszter tette egyértelművé a legelső éves nagyköveti értekezleten még 2010-ben: „a nagykövetek teljesítményét az alapján is mérik majd, hogy hogyan reagálnak a helyi sajtóban megjelenő, »Magyarországot becsmérlő« hírekre.” És a külügyminisztérium munkatársai igyekeznek is teljesíteni az elvárást, tekintet nélkül arra, hogy normális ország normális helyzetben ilyesmihez sohasem folyamodik. Persze egy afféle abnormális országon, mint amilyenné hazánkat a Fidesz tette, az ilyesmi már végképp nem segít, hiába a belorusz Lukasenkához méltó erőlködés. És félek tőle, hiábavaló a Prőhlééhez hasonló egyéni áldozat is…

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.