Diplomatáink szerint a világ

  • Ara-Kovács Attila
  • 2012. január 6.

Diplomáciai jegyzet

„Az embert, amint esténként a televízió elé leül, rémült szégyenérzet szállja meg, amikor magára, országára és kormányára ismer a híradókban. Egy diplomatának még iszonyatosabb a helyzete... Míg mi utcára vonulhatunk azzal, hogy: »Orbán, takarodj!«, addig neki még meg is kell védenie azt az Orbánt, akiről lehet, hogy maga is úgy gondolja: legjobb lenne, ha már tényleg elmenne a fenébe.”

A sajtó nagy figyelmet szentelt a külügyminisztérium helyettes államtitkára, Prőhle Gergely ama nyilatkozatának, melyben nyomatékkal emlékezteti a jelenlegi kormányzatot: egy diplomatának fő feladata nem az, hogy a világban megfogalmazódó kritikákat visszaverje. Márpedig – ekként Prőhle – az utóbbi időben a magyar külügyminisztérium munkatársai minduntalan arra kényszerültek, hogy kormányuk viselt dolgait magyarázzák, s bizonygassák, mennyire alaptalanok is azok a vádak, amelyek immáron általánosakká váltak a kancelláriákon éppúgy, mint a sajtóban. A Fidesz egyik tévéjében aztán egy interjú keretében a riporter igyekezett rávenni a diplomatát, hogy cáfolja ezt az értelmezést, amit ő meg is tett, némileg tompítva kijelentésének eredeti élét.

Egy diplomata – kivált egy nem karrierdiplomata –, ha kormánya olyan súlyos politikai és legitimációs válságba kerül, mint most a magyar, két dolgot tehet: lemond, vagy tovább végzi feladatát a mindinkább felhalmozódó károk és romló viszonyok ellen dolgozva. Prőhle nyilvánvalóan ez utóbbit választotta. Pedig ez nem lehet számára egyszerű, miként kollégáinak sem az. Az embert, amint esténként a televízió elé leül, rémült szégyenérzet szállja meg, amikor magára, országára és kormányára ismer a híradókban. Egy diplomatának még iszonyatosabb a helyzete: őt a nap minden percében efféle impulzusok érik. És míg mi utcára vonulhatunk, és beleordíthatjuk a kamerákba (egyelőre), hogy: „Orbán, takarodj!”, addig neki még meg is kell védenie azt az Orbánt, akiről lehet, hogy maga is úgy gondolja: legjobb lenne, ha már tényleg elmenne a fenébe.Prőhle – amúgy kiválónak ígérkező – diplomáciai karrierje számára alighanem mélypont volt ez az ősz. Alig, hogy kinyilatkoztatta: nem volt semmilyen demars, amelyben Washington tiltakozásának adott volna hangot Orbánnál, a legilletékesebb, az amerikai nagykövet, még ugyanazon a napon elismerte: de igen, volt demars. Néhány héttel később, amint Prőhle beszámolt a sajtónak arról, milyen baráti légkörű tanácskozásokat is folytatott kollégájával, Thomas O. Melia helyettes államtitkárral Washingtonban, ez utóbbi rögvest két hosszú interjúban juttatta a magyar polgárok tudtára: a tanácskozást Orbán végtelenül hosszú bűnlajstromának szentelték. Prőhle szavai és a valóság közötti eltérés drámaiságát aligha lehet eltúlozni.

Épp azokban a napokban találkoztam egy nyugati diplomatával, és ez az eset is szóba került, mire az illető legyintve csak ennyit mondott: „Hja kérem, ha egyszer egy üzlet beindul. Diplomatájukra rábíztak egy hazugságot, s minthogy ezt elfogadta, most már minden hazugságot rá fognak bízni.

Egyre inkább hajlok rá, hogy az a bizonyos legutóbbi interjú, melyben Prőhle kritikus megállapításokat tett a kormányzat külpolitikai szemléletmódjával kapcsolatban, kétségbeesett kísérlet volt arra, hogy e „beindult üzlet” menetét megakassza, hogy lerázza magáról az orbáni kormányzati vonalvezetés ostobaságát, primitívségét, gátlástalanságát. A jelek szerint tehát egy harmadik megoldással kísérletezik: marad ugyan, de azzal a feltétellel, hogy ne hozzák többé ilyen vállalhatatlan helyzetbe.

Persze felmerül a kérdés, mit tehet egy tehetséges, ráadásul tisztességes ember, akit a szocialista kormányok mindig partvonalon túlra szorítottak, s ekként – közvetve ugyan, de – belekényszerítettek egyfajta lojalitásba? És mit kezdhet ez az ember most lojalitásának kitüntetett pártjával? Azzal a párttal, amely cinizmusával és tisztességtelenségével kérkedve dönti népét és országát romlásba?

Nehezen megválaszolható kérdések, elvégre maga a külügyminiszter tette egyértelművé a legelső éves nagyköveti értekezleten még 2010-ben: „a nagykövetek teljesítményét az alapján is mérik majd, hogy hogyan reagálnak a helyi sajtóban megjelenő, »Magyarországot becsmérlő« hírekre.” És a külügyminisztérium munkatársai igyekeznek is teljesíteni az elvárást, tekintet nélkül arra, hogy normális ország normális helyzetben ilyesmihez sohasem folyamodik. Persze egy afféle abnormális országon, mint amilyenné hazánkat a Fidesz tette, az ilyesmi már végképp nem segít, hiába a belorusz Lukasenkához méltó erőlködés. És félek tőle, hiábavaló a Prőhlééhez hasonló egyéni áldozat is…

Figyelmébe ajánljuk

Münster egén

Több mint húsz év telt el azóta, hogy az HBO bemutatta Tom Hanks és Steven Spielberg háborús sorozatát, az elég szerencsétlen magyar fordításban Az elit alakulatként futó Band of Brotherst.

Aki soha nem járt Tulsában

  • - turcsányi -

Mathew Brady a fotográfia történetének kétségkívül kimagasló alakja, az első fotoriporter, az első PR-szakember, az első bármi.

Elsüllyedt Budapest

„Szép Ernő előbb népszerű költő volt, azután divatos színpadi szerző lett, regényei irodalmi szenzációknak számítottak, azután egy időre szinte teljesen megfeledkeztünk róla” – írta Hegedűs Géza 1976-ban, A magyar irodalom arcképcsarnoka című portrékötetében. 

Búcsú a gonosztól

A német író, Otfried Preuβler (1923–2013) művei közül itthon leginkább a Torzonborzról, a rablóról (eredeti nevén Hotzenplotz) szóló történeteket ismerjük.

Kedvezmény

Az idén 125 éves Közlekedési Múzeumot bombatalálat érte a 2. világháborúban, az épület és a gyűjtemény nagy része elpusztult. Csak 1965-ben nyílt meg újra, majd ötven éven át működött, a hiányosságai ellenére is hatalmas érdeklődés mellett. A Liget-projekt azonban a Közlekedési Múzeumot sem kímélte, 2015-ben bezárták, 2017-ben lebontották.

Isten nevében

Egy gyermek ára: három miatyánk, két üdvözlégy – pimf összeg, mindenkinek megéri, vevőnek, eladónak, az üzlet hivatalos tanújának (ezúttal a Jóisten az, lakcím, anyja neve, három példányban), de legfőként a Fidesznek. Most még pénzbe se kerül: alsónadrágokban fizetik ki a papságot. Választások jönnek, tartják a markukat, lökni kell nekik valamit, hogy misézés közben rendesen korteskedjenek, Isten akarata szerint.

Távolságtartás

A három még logikus és észszerű. Sőt, a három elvárható (a Tisza Párt és az MKKP potenciális szavazói szemszögéből mindenképpen), s aligha sérelmezhető (a rivális pártok híveinek perspektívájából) – ennyi kerületi polgármesterjelölt kell ugyanis a fővárosi listaállításhoz. És már miért ne állítana listát, miért is ne akarna bejutni a Fővárosi Közgyűlésbe Magyar Péter pártja és az MKKP? Hisz’ nem csak a szűk pártérdek, hanem demokratikus közéletünk, illetőleg közéletünk demokratikusságának imperatívusza is azt követeli, hogy ha egy párt van, létezik és kitapintható közösségi igény is van rá, az méresse meg magát a nemes versenyben, és a verseny legyen nemes!

Mint parton a hal

  • Földényi F. László

Pontosan húsz évvel ezelőtt egy német napilap többeket megkérdezett, mit várunk mi, magyarok a küszöbön álló EU-csatlakozástól. Én akkor habozás nélkül ezt válaszoltam: Komp-ország hajója végre kiköt – Nyugaton. Vagyis: Európában. A Fidesz épp ellenzékben volt. De már jóval korábban kiadta a velejéig antidemokratikus jelszót: „a haza nem lehet ellenzékben”, s előre tudni lehetett, merre kormányozzák majd a hajót, ha újra hatalomra jutnak.

„Mi nem tartozunk bele a nemzetbe?”

A Nemzeti Összetartozás Hídja egyelőre nem annyira a nemzet összetartozását, sokkal inkább azokat az emberi és eljárásjogi anomáliákat testesíti meg, amelyekkel ma Magyarországon egyre könnyebb bármilyen, NER-nek kedves beruházást végigvinni.

Dermedt figyelem

Az elbitangolt ellenzéki szavazók jó részét néhány hónap alatt becsatornázta Magyar Péter és a Tisza Párt. De mire jutnak így az elhagyott pártok?