DSK – avagy egy politikai karaktergyilkosság anatómiája

  • Ara-Kovács Attila
  • 2012. január 13.

Diplomáciai jegyzet

„Míg a közvélemény igen nagy figyelemmel követte a New York-i őrizetben tartott bankár minden egyes pillanatát, addig úgyszólván meg is feledkezett róla és felmentésének apró részleteiről is, amint szabadlábra került. Pedig a roppantul ördögi összefüggések pont ezekben a részletekben rejlenek. Vegyük sorra az izgalmas krimi – ma már jól dokumentált – legfontosabb fordulatait.”

Ahhoz képest, hogy fél éve még levakarhatatlan témaként rögzültek a világ vezető lapjainak címoldalain Dominique Strauss-Kahn (DSK) New York-i viselt dolgai, ma nagy, túl nagy csend üli meg a témát. Tekintettel arra, hogy a bankár az idei francia elnökválasztáson Nicolas Sarkozy legesélyesebb kihívójának ígérkezett és az eset miatt visszalépni kényszerült, e csend most sokakban felerősítette a gyanút. Az egész ügynek – így utóbb, úgy tűnik –, nincs semmiféle morális relevanciája; fontossággal csak addig bírt, amíg befolyásolhatta a francia belpolitikát, és így közvetve az uniós nagypolitikát is.

Mint emlékezhetünk, az első vád úgy hangzott: DSK a New York-i Hotel Sofitel luxuslakosztályában megerőszakolt egy Nafissatou Diallo nevű, Guineából bevándorolt szobalányt, majd nagy sietve távozott a hotelből, hátrahagyva hivatali BlackBerryjét is. A hotel által azonnal értesített rendőrség az épp szökni próbáló bankárt a párizsi járatról szedte le, méghozzá az utolsó pillanatban.

Az ügyet pár hónappal később lezáró információkat viszont ekként lehetne összegezni: a szexuális aktus megtörtént, de semmi nem bizonyítja az erőszakot, ugyanakkor számos tény komoly kételyeket támaszt Diallo szavahihetőségével kapcsolatban. Miután a vádakat ejtették, DSK visszatérhetett Párizsba, immáron lemondva mindenféle államfői ambícióról.

Míg a közvélemény igen nagy figyelemmel követte a New York-i őrizetben tartott bankár minden egyes pillanatát, addig úgyszólván meg is feledkezett róla – és felmentésének apró részleteiről is –, amint szabadlábra került. Pedig a roppantul ördögi összefüggések pont ezekben a részletekben rejlenek. Vegyük sorra az izgalmas krimi – ma már jól dokumentált – legfontosabb fordulatait.

2011. május 14-én délelőtt Diallo többször járt a DSK lakosztályának szintjén levő 2820-as számú szobában, ahol semmi keresnivalója nem volt. E tényt végig tagadta a rendőrség előtt, miközben az elektronikus megfigyelőrendszer (mágneskártya-kulcs) állításainak épp az ellenkezőjét bizonyította.

12 óra 6 perckor a szobalány átment DSK 2806-os számú lakosztályába, melynek ajtajára – jól láthatóan – ki volt akasztva: „Ne zavarjanak!” A hotel szabályrendszere kifejezetten tiltja, hogy a személyzet belépjen egy lakosztályba, melynek ajtaján ilyen tábla van. És akkor is, ha ilyen tábla nincs kitéve, de a belépésre a vendég nem kérte meg vagy a műszakvezetés nem utasította az alkalmazottat. Ilyen kérés vagy utasítás nem volt, Diallo tehát teljesen szabályellenesen lépett be DSK-hoz. A szobalány megerősítette első vallomásában: jól hallotta, amint a vendég épp zuhanyozik. Ekkor alkalma lett volna azonnal távozni, de nem tette, hanem megvárta, amíg a bankár befejezi a zuhanyozást és kijön.

Az aktust követően nem volt semmiféle gyors menekülés a repülőtérre. Épp ellenkezőleg, DSK egy vendéglőben, a Columbia Egyetemen tanuló lányával és annak új barátjával kényelemesen megebédelt, majd észrevette, hogy nincs nála hivatali mobilja. Egy másik készülékről felhívta a Sofiltelt és jelezte: ott felejtett egy BlackBerryt, lánya pedig nemsokára elmegy érte.

Fontos körülmény: az elveszett mobil memóriájában volt egy előző este kapott SMS, amelyet egyik, a Sarkozy mögött álló jobbközép párt, az UMP központjában dolgozó kapcsolatától kapott. Az SMS arról értesíti, hogy legalább egy, e készülékről küldött e-mailjének másolata valahogy az UMP-hez került. Elektronikus levélforgalmát tehát nagy valószínűséggel kívülről ellenőrizni tudják.

DSK az ebéd végeztével kiment a Kennedy repülőtérre, lánya, Camille pedig bement a Sofitelhez a telefonért, amit viszont nem kapott meg. A készülék azóta sem került elő.

A hotel biztonsági szolgálata – az első bejelentésekkel szöges ellentétben – az erőszakról értesülve egyáltalán nem siette el a dolgot, így a rendőrség csak 14 órakor szállt ki a hotelbe, ezalatt viszont folyt a Sofitel hotelláncot birtokló francia Accor vállalatcsoport teljes biztonsági hálózatának mozgósítása. Elsőként a helyi biztonsági vezetőt, John Sheehant értesítették, aki viszont közvetlen főnökétől kért utasítást arra vonatkozóan, mit is tegyen. Ő René-Georges Querry; korábban a francia alvilág ügyeit szemmel tartó különleges belügyi alakulat nagy hatalmú parancsnoka volt, rendkívül befolyásos kapcsolatokkal. Mielőtt 2003-ban az Accor-csoporthoz szegődött volna, azzal az Ange Mancinival dolgozott igen szorosan együtt, aki ma Sarkozy elnök titkosszolgálati összekötője. Szintén jelenthet valamit, hogy Sheehan értesítésének vételekor Querry egy sportrendezvényen épp Sarkozyvel ült egy páholyban.

A másik személy, akivel a Sofitel helyi biztonsági főnöke szintén egyeztetett, Xavier Graff, az Accor-csoport biztonsági szolgálatának helyettes vezetője. Az ő neve csak öt hét múlva merült fel az ügy kapcsán, amikor közeli barátjának, Thierry Bourret ezredesnek azt e-mailezte: „most kicsináljuk” DSK-t. Hogy, hogy nem, az e-mail szövege kiszivárgott, s azt a párizsi Le Figaro közzétette, Graffot pedig állásából azonnal eltávolították.
Mindez persze a DSK elleni vádak ejtésekor egyáltalán nem került szóba. Ott csak arról beszéltek: felmerült a gyanú, hogy a szobalány egy drogdílerrel szőtt volna terveket egy meg nem nevezett, dúsgazdag személy megzsarolására. Ráadásul az „erőszakot” követően azonnal fel is hívta a dílert. A két történet akár még meg is fér egymás mellett – sokat segítene ennek tisztázásában, ha tudni lehetne, ki volt még abban a 2820-as szobában, ahol Diallo a DSK-val való találkozás előtt és azt követően is járt. De nem kétséges, nem ott dőltek el a legfontosabb dolgok.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.