„A Nyugat, és ezen belül Amerika globális hatalmának bealkonyult, a kapitalizmus napjai pedig meg vannak számlálva”, „a mi forradalmi lendületünk viszont erőt ad és példát mutat a világ népeinek” – ezek a kijelentések nem a Fidesz és a Jobbik által közösen kiadott brosúrából származnak, hanem az egyik teheráni kormánylap, a Kayhan minapi vezércikkéből. Mahmoud Ahmadinezsád elnök épp Latin-Amerikában múlatja napjait, ahol ilyesmiket nyilatkozik: amint egykoron „Latin-Amerika volt a Sátán (az USA) nagy kihívója, úgy most e szerepet Irán öltötte magára”. Hamenej ajatollah, az ország vallási vezetője is hasonlókkal próbálta nemrég biztatni a szent városban, Komban az ország állapota miatt eléggé csüggeteg mullahjait. Míg a külügyminiszter, Ali-Akbar Szalehi szemei előtt már egy „új világrend” perspektívája lebeg, amelyben Irán oldalán Oroszország és Kína lesz a hangadó.
Az elmúlt évtizedekben a teheráni politika meghatározó üzenete Izrael megsemmisítése volt, illetve a zsidók bekergetése a Földközi-tengerbe. Egy ideje azonban Izraelről mintha teljesen megfeledkeztek volna Teheránban, kizárólag az Egyesült Államok és általában a Nyugat, valamint a liberális demokráciák iránti gyűlölet fűti indulataikat. És természetesen nem csak azt. Az új fegyverfejlesztések révén az iráni rakéták hatóköre már rég túljutott Tel-Avivon; aktuálisan akár már Kelet-Európára is veszélyesek lehetnek, nem is beszélve azokról az indiai-óceáni bázisokról, ahol az Egyesült Államok jelentős haderőt állomásoztat.
Irán újévi bejelentése – hogy lezárja a Hormuzi-szorost, s ezzel elzárja a világot kőolajforrásainak közel felétől – végsőkig élezte a helyzetet. Azok, akik – egyébként racionális érvek alapján – jó ideje értelmetlennek és veszélyesnek tartják az Irán elleni katonai fellépést, rettegve próbálnak most újra mindenkit lebeszélni a kardcsörtetésről. A katonai illetékesek viszont rámutattak a helyzet tarthatatlanságára és a perzsa állam gyengeségére. Mindeközben a közel-keleti – elsősorban szaúdi és izraeli – diplomácia titkos csatornákon szintén az erőteljes fellépésre biztatja Washingtont.
A perzsa elnök, az ajatollahok teokratikus testülete, valamint a nemcsak katonai, hanem egyre nagyobb gazdasági befolyással rendelkező úgynevezett Iráni Forradalmi Gárda (IRGC) összehangolt provokatív magatartását mindazonáltal kevesen értik. A laikus ember szemében Teheránnak sokkal kifizetődőbb lenne a békés megoldás, ráadásul a társadalmat sújtó hiperinfláció és annak okozója, a nemzetközi szankciók erősödése eléggé behatárolja az ország mozgásterét, beleértve védelmi rendszerének hatékony fejlesztését is.
A helyzetet ismerő szakértők ugyanakkor rámutatnak: az iráni társadalom igen szánalmas állapotáért nemcsak a konfrontatív politika és annak embargós következményei a felelősek, hanem a középkorias belső mechanizmusok szigorú fenntartása, amely az országot teljesen versenyképtelenné teszi. A politikai rendszer is recseg-ropog, de a külső veszélyre való utalással a megosztottságot enyhíteni lehet, a potenciális lázadást nem a rezsim kritikájaként, hanem hazaárulásként értelmezve. Az 1979-et követő forradalmi időszakot leszámítva soha nem akasztottak még ekkora élvezettel Iránban, mint épp ezekben a hónapokban.
Ráadásul az ősellenség, Izrael messze van, Amerika viszont közel. Nagyon közel; csak december elején vonult ki a szomszédos Irakból, „hátrahagyva az általa kreált bábkormányt”; Afganisztánban pedig továbbra is – elvileg 2014-ig – ott marad.
Bár a mind veszélyesebbé váló iráni atomprogramtól Izraelnek igencsak van félnivalója, a jeruzsálemi kormány tulajdonképpen meglehetősen passzív e téren, s csak a diplomáciai egyeztetéseken és a titkosszolgálati együttműködésben mutat nagy aktivitást. Korábban ilyen veszély láttán bombázói már rég lecsaptak volna a busheri urándúsítókra, most láthatóan szívesen átengedné másnak a kezdeményezést. Jó oka van erre; megújult vitái támadtak számos szomszédjával. Elsőként azzal az Egyiptommal, amely új politikai legitimációt próbál teremteni, s félő, hogy – a válság eszkalálódása esetén – akár még ki is hátrálhat a Camp David-i megállapodás mögül, melyet még Menachem Begin és Anvar Szadat írt alá 1978-ban. Libabonban a Hezbollah erőteljes kontrollt gyakorol a kormány felett, márpedig azt mindenki tudja: a terrorszervezet bármire képes, amit Teherán megparancsol neki. És végül, de nem utolsósorban ott van a belső bizonytalanságaival küszködő Szíria, valamint a palesztinok, akik önálló államiságra törekednek. Valamennyien csak arra várnak, hogy okuk legyen rátámadni Izraelre, de legalábbis megszakítani vele azt a párbeszédet, amely a hetvenes évek vége óta relatív békét biztosított a térségben.
Teheránnak sikerült elhitetnie magával, hogy Washington sem nyúl majd fegyverhez, elvégre, ha egyszer kivonult Irakból, miért vonulna vissza bárki miatt vagy bárki kedvéért is, s kezdené elölről az erőket felőrlő „iszapbirkózást”? Ha pedig Amerika nem támad, Szaúd-Arábia sem fog erre vetemedni, hiszen hadserege legfeljebb arra elég, hogy pacifikálja a síita lázadókat Bahreinben, de Iránnal szemben nincs esélye.
Tény, hogy Barack Obamának esze ágában sincs támadni, ezt jól látják a teheráni stratégák, ám elérkezhet az a pillanat, amikor Obamának már nem lesz módja mérlegelni a helyzetet. Ez a pillanat pedig vészesen közeledik. Nem elsősorban a készülő iráni atomfegyver miatt, hanem azért, mert Irán agressziója egyre inkább erősíti azok szolidaritását, akik gazdasági és katonai értelemben egyre frusztrálóbbnak érzik a helyzetet. Márpedig a líbiai tapasztalatok és az „arab tavasz” nyomán elkerülhetetlenné vált válságkezelés megváltoztatta a mentalitást, és módosított a katonai jellegű paramétereken. Európa és Amerika összhangja egyre inkább teljes az iráni kérdésben, elvégre a recesszió második hullámát nem kis részben a magas olajárak indukálták. Az orosz türelmet is próbára teszi a növekvő iráni káosz és a rendszer romló stabilitása, nem beszélve Kínáról, amely olajimportjának tetemes részét innen szállítja haza.
A jelek szerint mindenki csak arra a metaforikus jelre vár, amit egyedül az iráni lakosság adhat meg a külvilágnak. A pesszimisták azt mondják: a sah 1979-es elűzése óta a világ mindhiába várja ezt az üzenetet, ám az is igaz, hogy a gazdaság recessziója soha nem volt még ilyen mély, az infláció ilyen magas, az élet pedig ennyire kilátástalan, mint épp 2012 elején. Ráadásul az „arab tavasz” még egyáltalán nem távozott a térségből.
