A válságokba belefáradt európai polgárok szinte észre sem vették az ENSZ által szervezett és a dél-afrikai Durban városában lezajlott klímakonferenciát, illetve azt a tényt, hogy ott olyan változás állt be az eddigi általános magatartásban, amely alapvetően átformálhatja környezetünket – ráadásul pozitív értelemben. Mint ismeretes, korábban a nemzetközi közösség képtelen volt meggyőzni olyan kulcsállamokat, mint az Egyesült Államok, Kína vagy India, hogy csatlakozzanak a Kiotói egyezményhez, mely meghatározta és egyben limitálta az egyes országok által kibocsátható szén-dioxid kvótáját, illetve, ha e limitet az adott állam túllépte volna, akkor e magatartást szankcionálta. Az ekként befolyó – nem csekély – összegeket egyébként olyan beruházásokba forgatták, amelyek csökkenthetik egyebek mellett az üvegházhatást.
Az említett három ország nem véletlenül ódzkodott eddig az önkorlátozástól. Az ipari produktivitás visszafogása vállalhatatlan társadalmi kockázatnak tűnt valamennyi eddigi amerikai adminisztráció számára, India és Kína pedig képtelen lett volna megfizetni a bővülő iparuk által elkövetett óriási környezetszennyezés miatti horribilis büntetéseket. Ráadásul a fogyasztói társadalomba épp belépő lakosságukkal sem tudták volna – politikai kockázatok nélkül – elfogadtatni az önkorlátozást.
Mi történt, hogy az érintett kormányok most mégis meggondolták magukat, s beleegyeztek: az új megállapodás, melyet Durban neve fémjelez majd, 2015-től immáron az ő részvételükkel lépjen érvénybe, majd 2020-tól hatályba?
Amerika esete az egyszerűbb. Már évek óta érzékelhető volt egyfajta elmozdulás a korábbi merev elutasító álláspontról, Barack Obama pedig a 2008-as elnökválasztási kampányban kezet nyújtott azoknak a hazai környezetvédelmi mozgalmaknak, amelyek eddig is felelősségteljesebb magatartást követeltek. Ráadásul Washington számára egyre sürgetőbb lett tompítani azokon a kritikákon, amelyek egyre csak szaporodtak azzal, hogy a világ unipolárissá vált, mindenre kiterjedő amerikai túlsúllyal. Az utóbbi évek termeléscsökkenése is könnyebbé tette az álláspont megváltozását, ugyanakkor persze igaz, hogy a legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó iparágak, az energetika és a hadiipar politikai befolyása megmaradt, s ez még okozhat a jövőben gondokat.
Ami a kínai és indiai kormányt illeti, ezeket épp a fogyasztói társadalom otthoni minőségi kibővülése befolyásolta, amikor csatlakoztak a Durbani egyezményhez. A produktivitás korábbi emelkedése egyre nagyobb és nagyobb falusi tömegeket ért el, életformájuk változását – a nyugati szempontból igen primitív feltételek, illetve az ipari szennyeződés növekedése dacára – mindenképpen lehetőségeik bővüléseként élték meg. Mindeközben igencsak oldódott a politikai kontroll is. Ám e folyamatok idővel erőteljes középosztályt hoztak létre – létszámát Kínában 400 millióra becsülik –, amelynek tagjai ma már szeretnének minőségi körülmények között élni. A 2008-as pekingi nyári olimpiai játékok alatt sugárzott képek a fővárost időnként sújtó környezeti katasztrófákról (szmog, homokvihar, légszennyezettség), nemcsak a külvilágot borzasztották el, de komoly hatással voltak a legtöbb kínaira is.
A dél-afrikai megállapodás persze csak egy keret, amely annyit fog érni, amennyivel az aláíró államok azt megtölteni képesek lesznek. Viszont a számonkérés lehetősége mindenképpen megnöveli majd azoknak a hivatalos nemzetközi szervezeteknek, illetve az érintett civil társadalmaknak a szerepét és presztízsét, amelyek hivatottak kikényszeríteni az egyezmény betartását.
