A Fidesz elsöprő győzelmével lezárult egy tizenkét éve tartó háború. Kérdés, hogy most a szabadrablás vagy az újjáépítés időszaka következik-e. Történelmi példák sorát lehet hozni arra is, hogy a győztes hadizsákmánynak tekinti az elfoglalt országot, és arra is, hogy okos intézkedésekkel sikeresen pacifikálja - meg arra is, hogy jó szándékú, de buta intézkedésekkel sikertelenül.
Ha a szabadrablás jön, akkor az egyetlen, amit tenni lehet, megszervezni a szabadcsapatokat, a partizán ellenállást, és hősies harcban megpróbálni legyőzni a martalócokat. Erről nincs több mondanivalóm, legfeljebb annyi, hogy ez esetben ott leszek a barikádon, még az is lehet, hogy jobbikos honfitársaimmal vállvetve, akármennyire is világok választják el egymástól a világnézetünket. Volt már ilyen a történelmünkben, például 1956-ban. De látok egy komoly esélyt arra, hogy a másik lehetőség következik be. Ha most a békés építés időszaka következik, akkor vajon hogyan viselkedjenek a legyőzöttek?
Ez esetben a Jobbikkal való vállvetés szóba sem jön. Nekik is válaszolniuk kell ugyanazokra a kérdésekre, amiket itt fejtegetek, de az ő válaszuk az övéké, és ha náci válaszokat adnak, akkor a választás győztesével vállvetve fogok harcolni velük szemben. De arra is látok esélyt, hogy ha békeidők jönnek, akkor a Jobbikból egy demokratikus radikális jobboldali párt lesz, és a náci hangadókat kivetik magukból. Ez csakis az ő dolguk, ehhez közöm nincs.
A győztes felhatalmazást kapott arra, hogy saját legjobb belátása szerint kormányozza az országot a következő négy évben. Az ő döntése, hogy pacifikálni akar-e, vagy folytatni akarja a háborút, más eszközökkel. Az első gesztus tehát tőlük kell, hogy jöjjön. Ahogy elnéztem április 11. éjszakáján a leendő miniszterelnök gondterhelt arcát és az önfeledt ünneplés teljes hiányát, úgy éreztem, hogy ez az első gesztus megérkezett.
A háború idején tanúsított magatartásból nem lehet következtetéseket levonni a békeidőben követettre. A háború eleve rút dolog, mindenkiből a legrosszabb énjét hozza ki. Ami utána történik, az majdnem független attól, mi történt a csatákban, milyen eszközökkel győzött a nyertes fél.
A kétharmados többség eddig soha nem látott lehetőségeket is hordoz magában. A győztes számára így már nincs kifogás, nem tolhatja át senkire annak a felelősségét, miért nem csinálja meg a mindenki szerint szükséges fájdalmas reformokat. Ha nem csinálja meg, csakis önmagára vethet. Ez egyébként az előző győztesekre is érvényes, még akkor is, ha sokkal keményebb feltételek között, háromszáz forintos népszavazások és kordonbontások mellett, azaz háborúban kellett volna megcsinálniuk. Az ország nem fogadta el a kifogásaikat, és felsorakozott azok mögé, akik talán megcsinálják.
Én úgy látom, a 2010-es választás üzenete az, hogy az ország békére és építésre vágyik. Ezért meghozta azt az áldozatot is, hogy ennek levezénylésére szinte korlátlan felhatalmazást adott azoknak, akikről még egyáltalán el tudta képzelni, hogy ezt megteszik. Ez valóban áldozat, szabadságáldozat, ami még egyszer aligha fog megtörténni. Békeidőben a kormányzáshoz 51 százalék is bőven elég, és öt szabad választáson láttuk, hogy az ország tud ennyit is kihozni. Most nem ezt tette, mert elege van a háborúskodásból, és adott egy kivételes lehetőséget. Ha béke köszönt be, akkor legközelebb az Országgyűlésben 51 százalék is elég lesz, akárki nyer akkor, és fogadok, nagyjából annyi is lesz. Hiszek a kollektív bölcsességben, erre szűkebb szakmám miatt is jó okom van, de ezt most nem fejtem ki. Mindenesetre öt példát mutatott rá az ország, és most egy hatodikat is, más esély nem lévén.
Ha jó szándékú pacifikálás következik, de bután vagy tévesen, akkor négy év múlva majd más kapja az 51 százalékot, olyan, akitől remélhető, hogy fenntartja a békét és okosabban kormányoz. Ezért a válaszom arra, hogy miképpen viszonyuljon a vesztes a győzteshez: minden békés gesztust viszonozzon. Ha ők nem ültek fergeteges diadaltort, mi se tartsunk letargikus gyászt. Ha ők leálltak azzal, hogy tönkretettétek az országot, mi is álljunk le azzal, hogy felemlegetjük a hadistikliket.
Persze a legtöbb intézkedés konkrét formájával nem fogunk egyetérteni, ezt fejtsük is ki, de közben egy pillanatig se kérdőjelezzük meg a jó szándékot. Adjunk egy esélyt a békének. Már csak azért is, mert az ország egyértelműen kimutatta ezt a vágyát, és minden bizonnyal négy év múlva is fontosabbnak fogja tartani a békességet, mint a kormányzati programokat. Csak annak lehet négy vagy akár nyolc év múlva esélye okosabb kormányzásra, aki természetesnek veszi, hogy békeidőben nem a háborús logika szerint működünk.
Azt láttuk, hogy a Fidesz a háborúhoz ért, most majd kiderül, ért-e a békéhez. Ha az derül ki, hogy sikeresen pacifikálják az országot és okos intézkedésekkel jó pályára állítják, akkor tudomásul kell vennünk, hogy nekik volt igazuk, és négy-nyolc év múlva is ők jönnek.
Babits Mihály írta az első világháború közepén: "Testvérek, ha túl leszünk / sose nézzünk hátra! / Ki a bűnös, ne kérdjük, / (...) adjon Isten bort, buzát, / bort a feledésre!" Ez a győztesre és a vesztesre egyaránt vonatkozik - amikor Babits ezt a verset írta, még nem lehetett tudni, ki lesz a háború győztese.
Természetesen büntessük meg mindkét oldal köztörvényes bűnöseit, akik loptak-csaltak, de ne kérdezzük, bűnös-e az, aki jószándékúan tévedett, vagy erőtlenségből nem csinálta meg a reformokat. Hibáiért elég büntetés neki, hogy nem lett nagy államférfi. Ne kérdezzük, bűnös-e az, aki háború idején a háború logikája szerint viselkedett, elég büntetés neki, hogy nyolc évig háborúskodnia kellett kormányzás helyett. Megnyerte a háborút, és ezzel adatott neki még egy esély arra, hogy nagy államférfi legyen belőle. Meglátjuk, tud-e élni vele, és ha nem, hát négy év múlva megpróbálkozunk valaki mással.
Ne foglalkozzunk most már azzal, hogy a háborúban mi minden történt. Ne csináljunk úgy, mint a régi partizánviccben az öreg partizán, akivel tíz évvel a háború után közlik, hogy a háborúnak vége, mire ő: nahát, én meg csak robbantgatom a vonatokat.
