A Gutenberg-Atlantisz
Üdvözöllek, dicső lovag, szép a ruhád, de hol a fogad!?
Ellenben az én karakán és marcona öregemberemnek minden foga megvolt. Ha akarta volna, bármikor kettéharapja a Miért háromdimenziós a tér? című könyvet, hozzáfogva még a Hová tettem a gereblyét? című kertészeti útmutatót is, ugyanakkor ruházata a saját testén való vasaltságát mutatta.
Állt az én karakán és marcona öregemberem a piacon a pultja mögött, gerincre vágott könyveket árult. Sorban átnéztem mind, nem is tudom, mit kereshettem, de talán annak az étvágynak a lehetőségét tartva fenn, hogy hátha, valami, mondjuk egy ismeretlen szerző kiadatlan írásai. Na, erre már odanyúlnék. Ponyva, lakodalmas sátor, fölmosóronggyá olvasott klasszikusok, akikért nem tenném minden percben forró grízbe a kezem.
Nem talál olvasnivalót, kérdezte bizarr-cinikusan az én karakán és marcona öregemberem. A nyilvánvaló válasz helyett csak néztem én őt, de úgy, mint aki két hete minden éjjel gázálarcban szedi a ribizlit.
Holnap jöjjön el hozzám, mondta az én..., óriási könyvtáram van, azt visz el, amit akar, tíz forint darabja. Nem maradt időm se megütközni az árkalkuláción, belecsaptam a tenyerembe, áll az alku, holnap tízkor ott leszek. Erre, hogy ő is biztosra menjen, megadta a címet.
A kis házat röviddel azután találtam meg, hogy odaértem. Gondoltam, megnyomom a csengőt, hátha errefelé is ez a szokás, de mire ujjbögyöm ráfeszült volna a sima felületű, piros nyomógombra, nyílt a kapu, s az én karakán és marcona öregemberem szót szóba ölve azt mondta: már vártam.
A kiszáradt lugas alatt az udvar hátuljába vezetett, ahol a ház falából nyíló pinceajtót rögvest föltárta. Íme, mondta, de nem kapcsolom föl a villanyt, mert túl magasan áll a talajvíz, nehogy zárlatot kapjon. Bőrszíjáról lecsatolta a rúdnyelű akkumulátoros lámpát, és bevilágított a sötétbe. Amerre csak láttam, körben a pince falain polcra pakolt könyvek, lent a tisztán átlátszó víz alatt is, szemtelen mennyiségben. Sajnálom, mondta, de most nem mehetünk be, a talajvíz miatt, mondta, körülbelül három hét múlva kiszárad, akkor újra eljöhet, ha akar. Nem lesz baja a könyveknek, okvetetlenkedtem. Nem lesz baja, nem lesz baja, magát csak ez érdekli, mondta, inkább arra gondoljon, három hét múlva újra itt állhat a pincelejáratban.
Igaza van, mondtam, s ebben a pillanatban tűnt föl, milyen érzékeny kis keze van ennek a karakán és marcona öregembernek, mint aki nap mint nap két, testápolóval feltöltött lábasra tehénkedve nyomja a bütykös fekvőtámaszokat.
Hát akkor..., próbáltam elköszönni, de már fogta is a karomat: ugyan már, fiacskám, segítsél te nekem! Ki kéne venni a fürdőkádból a nagyszekrényt.
Na, ez már megint kezdett érdekelni. Bementünk a házba, ott is a fürdőszobába. A szekrény ott feküdt a kádban az oldalára fordítva. Hajnalban lecsapattam egy kicsit, mondta, a francnak van kedve törölgetni a port.
Jól van, kivettük a kádból a szekrényt, visszaállítottuk a szobába. De ha már itt van, mondta, hallgasson meg tőlem néhány szép dalt. Az én karakán és marcona öregemberen karjaimnál fogva beletolt egy akupunktúrásan rugózó ódon fotelbe, és rákezdett. Hogy- aszongya: oooóóóáááá! Először hangolni kell, mondta, a temetőkórusban soha nincs időm hangolni, kiérek a helyszínre, beállok a kórusba, aztán hajrá; különben meg ott a temetés előtt hangolni, az azért nem állja meg a sarat.
Ekkor két poharat vett elő, egy díszes üvegcséből ánizslikőrt öntött, fölhajtotta mind a kettőt, a térdemre csapott, és azt mondta: a viszontlátásra!
Ahogy kiléptem az utcára, nem akartam feltétlenül levegőt venni, és nem akartam feltétlenül elindulni se. A nap szikrázva sütött, úgy éreztem magam, mint akit azzal bízott meg a miniszterelnök, faragjon neki robotpilótát lucrönkökből a kettes számrendszer segítségével.
Visszatérve a kiszámíthatóság abszolút monoton menetrendjéhez, elindultam a könyvtár felé, hogy a Loch Ness-i szörnyről írt tanulmányomhoz kikölcsönzött könyveket visszavigyem, de ahogy kiléptem a balt a jobb után, már tudtam, pórul jártam. Amikor emeltük kifelé a nagyszekrényt a kádból, beleraktam a szatyornyi szakkönyvet a mosdókagylóba. Csakhamar újra ott álltam a ház előtt, ujjam a piros csengőgombhoz közelített. És hirtelen megint kinyílt a kapu. Ezt keresi, kérdezte az én karakán és marcona öregemberem. Ezt, ezt, mondtam. És láttam rajta, úgy adja vissza a könyveket, mint aki tudja, nem okozott volna különösebb meglepetést, ha ezeket a könyveket is a vízzel teli pincébe helyezi egy grafitszürke mellcsizmában.
