Senkim sincs Prágában
Jól rendelték azt az istenek, hogy a február legyen a legrövidebb hónap. Ha csak néhány nappal hosszabb, nem bírom ki. Éreztem ezt anyám hasában is - valahogy ki kell bírni -, csak még nem tudtam, a február rövidebb, mint. Ha, mondjuk, harmincegy napos, március 1-jén születek. Március van, március van, de jó rugdalózni a szabadban, ordítottam, csodálkoztak, március korábban kidugta fejét, viráglott. Átvertek, már az elején.
A "valahogy ki kell bírni" mottó jegyében határoztuk el, komám, Árpi, E. Kornél és Attila, otthont adunk a "Prága Budapesten" rendezvénysorozatnak. Komámnál kezdjük, nálam fejezzük be. E. Kornél és Attila kimarad, túl messze laknak, útközben még kijózanodunk.
Úgy indult az egész, ahogy februárban éreztem magam, rohadtul. Összeírtam, mi kell (fehér- és barnakenyér, rum, cseh sörök, pezsgő, prágai kolbász), két szupermarket a Nyugatinál, az egyikben körülnézek. Bevásárlókocsi, sporttáska. Sörök sűrűn és drágán, prágai kolbász nincs, nem is hallottak róla, irány a másik bevásárlóhodály, hol tudok kimenni. Sehol, csak ha sorba állok. Mondja a hölgy a bejáratnál, ahol se ki. Valahogy mégis kidodzsemezek, már várnak. Rutinellenőrzés, mondja az idősebb, a fiatalabb és mégis kopaszabb csak figyel. Elgyengülök, és anyámra gondolok. Nem az övékre, az enyémre. Hogy nagyon elszámoltam magam, még maradhattam volna, benne, végig, legyen már vége a februárnak, indulok velük, mintha nem is én lennék, csak legyen már vége ennek az egésznek, motozzanak, vetkőztessenek, botozzanak. A kasszáknál felpillantanak a pénztárcákban kotorászó nyugdíjasok, délidő van, csak ők és én vagyok, megint ekaptak egyet, összefut szájukban a kefir. Kísérnek hátra, megyek elöl, mintha tudnám az utat. Lesz egy kis különszoba, hamar túl leszünk rajta, nem fog fájni. Nem. A hentespult mellett belépünk egy trancsírozóba, tizenkét henteslegény mered rám és három borjúszem. Leterítenek egy bulvárlapot az egyik műtőasztalra, mert véres. Leterítenek úgyis. Az újságra teszem a táskám, most mutasd meg. Tessék, egy pár teremcipő, kidobás előtt. Mez, gatya. Törülköző, pár büdös zokni, nem szoktam kimosni, eldobom, többszörhasználatos. Cigaretta, öngyújtó. Tárca, benne a pénz, amiből merészeltem nem költeni, ez a fő bűnöm. Ennyi volt? Megyek gépiesen kifelé, még mindig február van, még mindig nincs vége, kopasz utánam szól, a kabátját. De nem is nekem mondja, a kollégájának, megfordulok, és még most sem üvöltök. Hogyan tudok innen kimenni.
A másik áruházban már tudom ezerévesállam-polgári kötelességem, vásárolok. Csehsör-felhozatal szegényes, világosból csak Aranyfácán, barnából Krusovice, rumból sütő- és tea-, hosszas tépelődés után az utóbbi mellett döntök. Prágai kolbász persze nincs, jó lesz a pápai, szafaládé. Örülnek majd a Kehelyben a cimborák, mikor feltálalom! És hol vannak a különböző angol mustárok? A tejespolc után, balra, két kilométer után meg is találom, jó nékem a magyar mustár. Egy eladó, a Fekete Péterből a címszereplő, már nagyon mustrál. Gyorsan fizetek, a dodzsemből visszakapom az ötvenest. Ahol 50 sőt 100 forint a bedobó, ilyen helyre többet nem jövök. Megfogadtam karácsonykor is, lám. Hogyan tudok innen kimenni. A Ferdinánd híd felé szeretnék, rendész most nem vizsgál, útbaigazít. Ilyet többé nem teszek, ígérem meg magamnak, cipelek sporttáskában rekesznyi sört meg a hozzávalókat, át a parkolón, közben sorompók, akadályok, nem bírom, leteszem, lihegek, köpök, fáj a hátam, derekam, Svejk, egy derék. Az utolsó sorompó melletti üvegkalitkában valaki figyel, gyanús lehetek, gyalog az autók között, a betonon, mint a sztrádán, tiszta Amerika, piszkos, mindjárt megszólítanak, mit cipelek, mutassam. Tán fel akaram robbantani a Ferdinánd hidat. Ferenc Ferdinánd, ugrik be, a sörösüvegek, megannyi kézigránát, görnyedten cipelem a szerelést, Svejk, kiszuperált derékkatona.
Mesélem a többieknek, nem hallják, üvölt a Johann Strauss, monarchiahangulat, a falakon jelenetek a Svejkből, Josef Lada illusztrációi, fől a kolbász (szatmári), illatoz pálinka (szatmári), minden olyan, mintha Prágában. A sör is, csak üveges. A Hradzsinból (Budáról) a Károly (Lánc-) hídon megyünk át az "városba (Pestre), a buszról le kell szállni, Árpinak hugyozni kell. Minden olyan, mintha. Visszanézek, a Vltava (Duna) fölött a Hrad (Vár). A Metrón (Földalattin) jegyeket, bérleteket, ez magyarul hangzott. Nézek E. Kornélra, mi van, húzzam-e az időt, ő elnéz, hol sejti, ott van, a semmibe. Kabátom belső zsebében összetekerve néhány Josef Lada-illusztráció, viszem a gyereknek, előveszem, csak úgy férek a bérlethez. Svejk, mondja az ellenőr, ki nő, jobban megnézem, dundi, pozsgás, vidám, Svejk női Mása. Na, és ez melyik jelenet, Svejkné rövid gondolkodás után már mondja is, ezerötszáz forint, most látom, kezében E. Kornél kezeletlen menetjegye, E. Kornél továbbra is a semmiben. Válogatok az illusztrációk között, odaadom azt, amelyiken a legkevesebb a katona, a gyereknek lesz, mentegetőzöm, Svejkné ellenőr elnéző mosollyal, nem tintaceruzával, nyugtáz, ezerötszáz (vagy) egy Josef Lada-repró, nehéz szívvel válok meg, cipelem E. Kornélt, Svejkné, jaj, utánunk szól, árulja már el, ez honnan van, mármint az illusztráció, a komámtól kaptam, vallanám be töredelmesen, akkor ér oda Árpi, ez az, amikor Svejk és Marek egyéves önkéntes a fogdában éneklik, hogy, és Árpi elénekli, Kerestem Prágában véreshurkát, / útközben láttam a Bolond Gyurkát,/ nem Gyurka, ellenőr, jó nagy darab, / tudtam, ha nem futok, meg is harap, nevetett Svejkné, zengett a Földalatti (Metró), jókedvűn folytattuk utunkat, Svejkné, kezében a repró, E. Kornél a kezeletlen menetjeggyel, csak az Izabella utcán dobja el, nem kellek én senkinek, illendőn egy prágaira hajazó szemetesbe.
Jókedvünk fokozódott, amikor megnéztük a Svejk I-II. részét, Rudolf Hrusinskyval, frenetikus sikere volt az étlapnak (Jídelní lístek), rajta Göngyölthús Katz tábori lelkész módra (Závitek feldkuráta Katze), Palivec kocsmáros nyársonsültje (Palivcuv spíz), Szelet Biegler hadapród rostélyosából (Rez s rostence kadeta Beiglera), hát még, amikor megérkezett a pápai szafaládé, rögtön a budafoki tearum után. Mintha Prágában, néztem volna az ablakból kurjongatva, kurjongatva távolodó cimboráim után. Hát akkor a háború után, este hat órakor, kiáltotta lentről Árpi. Gyere inkább fél hétre, hogyha netalán elkésnék, feleltem. És Árpi még egyszer odakiáltott, immár nagyon messziről: Hat órára nem tudsz ott lenni? Jól van, ott leszek hatra, dünnyögtem magamnak, bezártam az ablakot, lehalkítottam a cédét, a gyerek alszik, és a szomszédok se szeretik Karel Gott.
Már csak hármat nem alszom, és.
Március van.
