Egotrip

Azt mondja a tudósító asszony a Déli Krónikában, hogy tragikus a helyzet, mert a magyar történelem során még sose született ilyen kevés gyerek (ezen belül Nógrádban az idén több az abortusz, mint az élveszületés), és ezen az áldatlan állapoton csak úgy lehetne segíteni, ha a nők visszatalálnának eltűnőben lévő anyai és háziasszonyi szerepükhöz. Ez E. Mármint (úgy, mint a biológiatesztekben annak idején) sem A állítás, sem B állítás nem igaz, és nincs is közöttük összefüggés. Az viszonylag könnyen belátható, hogy bár a honfoglaló magyarok bizonyára elkötelezettebbek voltak a nemzet sorsa iránt, mint a mai szibarita utódok, ám azon lelkesedés sem volt talán elegendő ahhoz, hogy egy asszony egy évben háromszor szüljön. Az mondjuk elképzelhető, hogy a múlt századokban relatíve több gyerek született egy év alatt, mint ma, ám azok közül minden második meg is halt, és azért remélem, a nemzeti érzelmű elszámolásnál többet számít tíz élveszületés és élve maradás annál, mint ha tizenöt csecsemő születik, de abból nyolc meghal. (Olyan, mint a fociban a kapufa: a meccs közben fontos esemény lélektanilag, de az eredményjelzőn nem számolják.) A B állításról annyit, hogy az amerikai közgazdasági újságírás azért találta ki a "kétharmad/egyharmad-szindróma" kifejezést, hogy így szörnyülködhessen a válságjelenségen, hogy az amerikai lakosság dolgozó kétharmadának kell eltartani egyharmad inaktívat. Na most nálunk ez az arány legjobb esetben is egy az egyhez, ám ha lehántjuk a magyar valóság ábrázatáról egyes hazai statisztikai módszerek szépségtapaszát, és inaktívnak számoljuk a sorkatonákat és a nem regisztrált munkanélkülieket, akkor közelítünk az egyharmad-kétharmadhoz (csak a figyelmetlenek kedvéért: nem 2:1, hanem 1:2). Csodálkozhat is bárki, hogy akkor hogyhogy nem halt éhen akkor az ország negyede? Hát azért, mert a gazdaság nehezen mérhető területein (önellátás, konyhakert, családi segítség, feketemunka, lengyelpiac) még van keresnivaló. Na most, ha még a dolgozó nőket is hazahajtjuk babázni, akkor már lényegében nem kell majd munkaügyi statisztika, mert név szerint lehet majd ismerni a pár megmaradt dolgozót. Ez az alkalom, ahol meg kell emlékeznünk a magyar újságírás egyik kiirthatatlan hagyományáról, amikor valamiféle kancsal narodnyikvágytól vezérelve úgy csinál a médiamunkás, mint az egyszeri magyar, aki egyig tud gondolkodni, de kettőig már nem. A vox lumpenpopuli jellegzetessége, hogy (ha férfi), akkor snájdigkodik, mint egy szalonspicces kolbászárus (kezit csókolom, amúgy Juszt László olyan, mint a gyémánt, jószerivel nincs olyan mai magyar médiapatológiai kérdés, amelyet ne tükrözne vissza ékesen az ismert riporter), vagy pedig komor hangon sopánkodik, mint Kapás Irén a rádióban (a háromgyerekes családapa élelmiszerdiszkontot akart nyitni, ezért kölcsönkért egymilliót, amire fedezetként aláírattattak vele, a háromgyerekes apával egy adásvételi szerződést a lakásáról, a pénzt ő, a háromgyerekes, sajnálatosan nem tudja visszaadni, és most jöttek a szívtelen uzsorások, és ki akarják tenni a háromgyerekes lakásából, az nem lehet, hogy egy jogállamban ilyet meg lehet csinálni, nem igaz, bíró úr?). A demokrácia médiájának sok funkciója van, de az biztos nincs közöttük, hogy ismételgetni és erősíteni kellene az elszigetelt magán- (azaz tömeg-) ember kényszerképzeteit, rögeszméit és féligazságait. Ez tudniillik fokozza az elszigeteltséget és a butaságot, hisz nem elég, hogy Béla, a család esze ezt hajtogatja mindig, most már a rádióban is ezt mondják. A Magyar Rádió munkatársa ahelyett, hogy beszámolt volna, hogy milyen okok vezetnek fiatal párokat (nem nőket!) arra, hogy csak egy gyereket csináljanak, újratermelte azt a hamis és káros nézetet, miszerint azért öregszik el a társadalom (stb.) mert a nők elszakadtak a családi tűzhely mellől. Mint ahogy a törvény szellemének fenyőillata nélkül a jogszerűség olykor szarszagú, úgy a törvénytelenség ménkűje is ritkán csap le a semmiből; kell ugyanis hozzá a féligazságok és előítéletek fekete fellege, a törvénytelenség szelleme. Demográfiai ügyekben ezen a tájon különben is dupla óvatosság szükséges, ugyanis abba még nem halt bele senki, hogy kihalt egy nemzet, viszont abba már elég sokan, amikor azt meg akarták előzni.

Nem volt tipikus antikvárium, csak szakácskönyvek és állatmesék voltak benne, de a tulajdonos élvezte, szinte fürdőzött a megbántott vásárlók neheztelésében, amikor a hiábavaló keresgélés után hozzá fordultak, és indignálódva íróneveket vágtak a fejéhez, ő meg csak nézett ártatlanul, és a működési engedélyre mutatott, amin fehéren-feketén ott állt, hogy a cég csak a fentebb említett műfajú könyvekkel kereskedhet, különben sem szereti ezt az emelt hangot, és sorban lecsapta a fejüket.

Ezerkilencszáznyolcvankilenc egyik őszi éjszakáján szokásos tevékenységemet végeztem: az utolsó simításokat Magyarország akkoriban első, vállalati pénzügyekről szóló (a mai huszonévesek kedvéért corporate finance) szakkönyvének rám rótt fejezetein, és közben azon gondolkoztam, hogy vajon szerzőtársam mivel bojkottálja a mű egyre sürgetőbb kiadását. Tekintve, hogy részemről lezártnak tekintettem a könyvet, már csak finomítgatások, stilizálás volt hátra, és - valljuk meg őszintén - lázban éltem, hogy mi adjuk ki az első modern pénzügyi szakkönyvet Magyarországon, bosszantott, hogy a könyv másik felét szolgáltató barátom le volt maradva. Ezért aznap is, miként mindennap, felhívtam, hogy megtudakoljam hol tart. Természetesen ő is a művön dolgozott, de saját bevallása alapján még nem volt tökéletes a dolog, mert a Black-Scholes-féle opcióértékelési modell és egyáltalán, az opciós elmélet többszöri nekifutásra sem készült el. A legmegdöbbentőbb az egészben az volt, hogy szerzőtársam az időzítés szabályainak ilyen súlyos felrúgásán, vagyis saját késedelmén túlmenően (akkoriban nem kellett vállalati pénzügyi szakkönyvet írni, de még írni sem feltétlenül kellett tudni ahhoz, hogy valaki élet és halál ura legyen a pénzügyi életben, ami persze ennek megfelelően működött, és azóta sem sokat változott) arról számolt be, hogy éppen a Simonyi-féle A fizika kultúrtörténetét olvassa, hogy megértse, mi a köze az opcióértékelésnek a hőtágulás elméleti modelljéhez. Ez nekem teljesen betette a kaput. Kit érdekel a hőtágulás, amikor omladozik a berlini fal, szakadozik a vasfüggöny, létrejövőben van a budapesti értéktőzsde, és Magyarország az első szabad választásokra készülődik? Már csak egy jó vállalatipénzügyek-könyv hiányzik a magyar gazdasági-társadalmi átalakuláshoz, és akkor ő a hőtágulással van elfoglalva. Azóta is. Miként az kitalálható, a könyv azóta sem készült el. Sajnos.

David Attenborough a BBC-nek készített filmsorozatában - Az élet megpróbáltatásaiban -, amelyben a lét- és fajfenntartás metódusait mutatja be az állatvilágban, a téma borzalmaihoz illő szenvtelen eleganciával, többek közt a pecking orderről is megemlékezik. A pecking order, avagy csípésrend bizonyos madárpopulációkban, például a tyúkok között, a társadalmi hierarchiát jelzi - az erősebb megcsípi a gyengébbet, az félrekotródik, a nála gyengébb fejére koppint és így tovább -, s ennek nyomán aztán az angol nyelvben mindenféle emberi társadalmi hierarchiát is jelöl. Magyarul nem használatos ugyan, de mint botcsinálta neológus és útirajzíró, ezennel javaslom bevezetését, különös tekintettel hazánk érintettségére. A pecking order egyik alfaja ugyanis a felcsípési rend, amelynek tanulmányozása közben egy különös magyar vonatkozásra figyeltem fel. Hogy ugyanis a magyar nők igen kelendők New York bizonyos etnikai mélységeiben.

Még szerencse, hogy van élet a népszavazás és az Alkotmánybíróság után, különben ugye mivel foglalkoznánk, ha lecseng az aktuális botrány. Úgy november végén, amikor már jól leszavaztunk a NATO-ra, senki sem firtatja majd a koalíció válogatott etikátlanságait, alkotmányosan aggályos kapkodásait; senki sem kérdezi meg Göncz Árpádtól, hogy is gondolta ezt a két napig tartó látszatmérlegelést; senki sem szembesíti majd a Fideszt az alkotmányon kívüliség vészforgatókönyvével. Lecseng majd ez is, ahogy az olaj-, a Nyírfa- és a Tocsik-ügy sem érdekel már senkit. Aztán néhány hét múlva, télvíz idején, amikor érdeklődés hiányában érvénytelen lesz az egy igenes földügyi népszavazás, talán már a Nagy Frigyes sem tudja, miért is kellene módosítani a földtörvényt, és az kinek is lenne jó. Pszeudohírek, álbotrányok és virtuális történések mossák majd tisztára az agyunkat, hogy abszolút ne tudjuk, mit is kéne tudnunk.

Elmondanám villámgyorsan, mi az élet, csak a miheztartás végett, baráti alapon. Meg mert nincsen más ötletem: nem történt az elmúlt héten semmi, kívül legalábbis. Épp ez a semmi visz azonban mai témánkhoz, az élethez közelebb.

A betű emberét az különbözteti meg a számok emberétől, hogy a számok embere (mérnök, programozó, matematikus) a szakbarbárság vádjának rémétől hajtva vadul veti magát a humaniórák tanulmányozásába, így keletkeznek a módszeres operarajongó-meteorológusok, a Faust-szakértő vízépítő mérnökök és a reformkori hadtörténetben jártas fizikusok, míg a betű embere ezzel szemben azzal rajzolja a mindennapi létben transzcendáló humán-tapasztalat auráját maga köré, hogy demonstratíve tetteti magát hülyének, ha számokról esik szó (kivételt képeznek itt az alkotói tevékenység tébékötelezettségén méltatlankodó filosz-zajok). A magyar irodalom páros csillaga ikerkönyvet volt képes közreadni, melynek cselekménye mindkét esetben arról szólt, hogy a szerző Ausztriába utaztával megfeledkezik az aktuális valutajogszabályokról, és emiatt a határőr elveszi a pénzét. Aztán például a különben nagyrabecsült szerző tárcarovatának bevezetőjében hétről hétre tudatja a nagyvilággal, hogy "Évekkel ezelőtt külföldön bankkártyát kellett váltanom. Fokozta rémületemet, hogy a bank hatjegyű titkos betűkódot követelt. Rettegtem, hogy elfelejtem. A gyerekeim segítettek. A kód máig él. Bálint+Dorka=Báldor." Itt csak azt nem értem, hogy abból, hogy a szerző számára drágák gyermekei (és rémületes a bankkártya), miért következik az a tény, hogy könnyebben jut eszébe az, hogy a gyerekei nevéből alkotta a kódot, annál, hogy esetleg a pénztárcájába tette a kódot tartalmazó papírcetlit. A profik különben úgy csinálják, hogy ráírják egyszerűen a kártyára a kódot. Lakkfilccel, hogy le ne kopjon.

Na - mondja Béla, és szorosabbra húzza magán a Gyár- és Gépszerelő Vállalat égszínkék pufajkáját, aminek bal zsebében metszőolló, jobb zsebében pedig mobiltelefon lapul. - Na - és nézi a leapadt Dunát Halásztelek fölött. Sirályok köröznek az egykori kikötő kövei fölött, míg Lecsó, a rotweiler-erdélyi kopó-keverék önfeledten hempereg a döglött halakból és birkaszarból álló helyi guanóban, a folyamon hajókaraván halad, egy rettenetesen lepusztult hajószerűség tol maga előtt két rettenetesen lepusztult vájdlingot, amiket csordultig pakoltak felesleges kaviccsal gondos kezek.

"This is New York", mondta a taxis, a frissen érkezett afrikai-amerikaiak nehezen utánozható kiejtésével, és megkínált rágógumival. "Don´t trust anyone." Átvágott 5 dollárral, annyi baj legyen, elvégre figyelmeztetett. Mindenesetre nem adtam borravalót. Morózusan váltunk el egymástól. Az ő jóindulata nem bizonyult kifizetődőnek, az enyém pedig meghökkentő sebességgel illant el az átverés első jelére. Szóval ez New York. Mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Ragadd meg a kínálkozó alkalmat vagy naiv klienst, és csinálj belőle pénzt. Nem egy kantiánus város, annyi biztos. Mindenesetre Immanuel Kantból nem lenne jó taxisofőr New Yorkban. Meg kiskereskedő se. Úgy tűnik, az ő kategorikus imperatívuszát, "mindig célnak tekintsd a másik embert, sohase eszköznek", legfeljebb olyanok engedhetik meg maguknak, akik már túl vannak az első tízmillión, dollárban számolva.

Nemrég megtekintettem két hatvanas évekbeli játékfilmet, a Szexuális játék és a Gimnazista gerillalányok címűeket, Adachi Masao alkotásait (az előbbi a termékeny új hullámos pornófilmes, a Nikkatsu-pinkek királya, Koji Wakamatsu társrendezésében készült). Adachi a noberu bagu (a japánban: nouvelle vague) közkatonája volt, még két-három, ma már elérhetetlen játékfilmje készült, írt forgatókönyvet a mozgalom vezérszamurájának, Oshima Nagisának, filmjei afféle japán változatai Makavejev-sensei filmjeinek, sex&politics&rock´n´roll. Csinált még egy kellemesen formabontó dokumentumfilmet Ryakusho Renzoku-Shasatsuma címen Nagayama Norio sorozatgyilkosról, akit első fokon halálra ítéltek harminc éve, a másodfok életfogytra enyhített, ezzel engedve utat írói próbálkozásainak (japán bestseller-szerző lett), majd a felsőfok ismét halál, a végrehajtás halasztást szenvedett, mert megnősült a börtönben, az idén a feleség elvált tőle, ki is végezték augusztus 1-jén hirtelen.

"Mi történt a hősökkel?" - kérdezte a The Stranglers úgy húsz éve, hogy Lev Trockij és Sancho Panza példáján illusztrálva kimondja: "Nincsenek többé hősök", ennyi volt. Hősök persze vannak, kérdés, felismeri-e őket koruk, és mit csinál velük az utókor. Mellszobor? Balzsam? Tömegsír? CD-ROM? Kommunista hősöknél pláne nehéz eldönteni, hogy a naiv, jóindulatú álmodozó harcost szeressük-e, aki "jót akart", de hát a csúnya körülmények/az imperializmus/a CIA/a többi elvtárs jól betett neki; avagy a véreskezű terroristát gyűlöljük-e, akinek a cél minden, az eszköz szentesített.

Harmincöt évvel ezelőtt októberben az amerikai hazardőrök korábbi kedvenc turisztikai célpontjának számító Kuba egy igen veszélyes politikai és hadügyi szerencsejáték gócpontjaként vonult be a történelembe. A globális hatalmi játéktól megrészegedett politikusok és színjózan racionalitással gondolkodó professzionális stratégák, illetve tudósok, mint a hadurak tanácsadói, egy hála istennek soha le nem játszott háborús konfliktus lehetséges forgatókönyveit írogatták. Az oroszok az "állítsuk meg az ellenséget a saját partjainál" jelmondatával jó úton haladtak, hogy Kubát a latin világ forróvérű forradalmárainak ideológiai laboratóriumává változtatott és a projekt sikerének elkönyvelhetően elszegényedőben lévő szigetországából atomnagyhatalommá változtassák, ami az amcsik érthető rosszallását váltotta ki. Egyrészt iszonyúan bosszantotta őket, hogy az egykori szórakoztatóipari központot a kommunizmus előretolt bástyájává alakították Fidelék, másrészt egy kicsit izgultak amiatt, hogy Miamitól - mint azt a rendszerrel elégedetlen kubai hazafiak néha a cápák étvágyának függvényében bebizonyították - egy autógumibelsőn is megtehető távolságra rakétasilók épültek. Szinte hihetetlen, hogy egy könnyen milliárdok sorsát befolyásoló háborús konfliktushoz vezető folyamatot a pókerből jól ismert stratégiák alakítottak, végül is szerencsésen, vagyis ahogy az angol a maga módján találóan hívja a hadgyakorlatot, játék háború (war game) volt az egész.

Nem tudom, feltűnt-e bárkinek, hogy ha valaki (többnyire férfiakról beszélünk) a vállra akasztható táska szíját a fején átvetve, úgymond, keresztben viseli, az igen pontos jele az önkéntesen vállalt szociális kivetettségnek, szimbolikus máshol levésnek, meg nem értettségnek. Kivételt képeznek itt a turisták, ám az ő esetükben is felismerhető bizonyos célzatosság: nevezetesen az ilyen-olyan táskákkal, vizespalackokkal, térképekkel és fényképezőgépekkel való felszereltetés révén adják tudtára a világnak, hogy ők a munkával töltött térből és időből (amelyet nem befolyásolnak menetrendek, térképek és amin nincs túl sok fényképeznivaló) kiszakadva, most éppen szabadidejüket töltik. A válltáska keresztben viselt szíja mint funkcionális szükségszerűség (azazhogy tényleg nehéz az a táska) a postások esetében mondjuk még elfogadható magyarázat, ám ha valaki más tűnik fel efféle módon hordott táskával (mely megjelenéshez rejtélyes módon gyakran társul sajátos kacsázó járás), szinte biztos, hogy szélsőjobb- és/vagy -baloldali aktivistával, hittérítővel vagy egy enyhébb fokú elmepatológiai kórisme tulajdonosával állunk szemben. (Hasonlóan konzekvens ruhaviselési szokásról csak a filmiparban dolgozó férfiak kapcsán tudunk megemlékezni, a segédvilágítótól a főoperatőrig szinte mindegyikük egy bizonyos ujjatlan, sok zsebes, kvázi-katonai mellényt hord, minden bizonnyal kell a sok zseb a rengeteg fénymérőnek.) E fent említett jellegzetes táskaviselés gyakran együtt jár egy sajátos nadrágviselési szokással is, nevezetesen az illető a szürke szövetnadrágot a köldökéig felhúzza és övvel marasztalja ott, mely övet a kelleténél két lyukkal szorosabbra csatol, így (ha véletlenül pocakosabb illetővel van dolgunk) azt a képzetet keltheti, hogy miközben komoran lengeti az aluljáróban a Keleti Arcvonal legfrissebb számát, testközépen elszorítva mindjárt kidurran. A táskaviselés e jellegzetes formájának okát keresve érdemes a postástáska nyomvonalán elindulni. (A politikai militánsok esetében az úgynevezett antantszíjra való utalás oly nyilvánvaló, hogy azzal itt most nem is foglalkoznánk.) Legyenek akár vékony füzetek vagy vaskos könyvek a táskában, bizonyára tartalmaznak gondolatokat valamely spirituális vezetőtől, és az ő szavainak rendkívüli súlyát, a büszkén vállalt nemes terhet hivatott jelezni a postás-módon hordott táska. E feltételezést fényesen igazolják azok a (teológushallgatónak tűnő, akit nem illet, kérem, ne vegye magára) fiatalok, akik fonálszálon függő szőrtáskát viselnek oldalukon a már említett módon, kísértetiesen emlékeztetve a népszerű bibliaillusztrációk és a jelentősebb vidéki vásárokon árusított szentséges tárgyú olajnyomatok apostolábrázolásaira. Tekintettel arra továbbá, hogy az említett módon még az erdőt-mezőt járó turisták hordják szütyőjüket, a postás-módon hordott táskák viselői jelzik, hogy ők már úton vannak, vagy legalábbis készen állnak a nagy útra, csak az az átkozott 61-es villamos jöhetne már, a másik irányba bezzeg már kettő is elment, de hát persze ezen nincs is mit csodálkozni, mert ez is csak az ő művük.