Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Keleti filozófia)

publikálva
1997/42. (10. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Elmondanám villámgyorsan, mi az élet, csak a miheztartás végett, baráti alapon. Meg mert nincsen más ötletem: nem történt az elmúlt héten semmi, kívül legalábbis. Épp ez a semmi visz azonban mai témánkhoz, az élethez közelebb.

Az élet az olyan, hogy telnek a napok, oszt egyszer csak szólnak, tűnés, sutyerák, bevégeztetett. Lehet tapogatni befelé a tepsibe. Köszönnél még, ha van kinek, de már jön a csapó, ő is ember, megvolt a jelenet, neki is lejár a munkaidő. Ezért zavar a túltengés, a kényszeres haladás, a felhőtlen önbizalom. Fiatal jogásznők, brókerek, médiasztárok, sikerorientált ügyvezetők kíméljenek. Amway-ügynök megölését alapáron vállalom. Lassulj le, testvérem, nézz mindennap kettő percig magad elé. Másrészt meg - persze, persze - nem lehet állandó jelleggel bekalkulálni ezt az izét, a halált, mert meghülyülsz. Apám, mondjuk, elég rendesen bekalkulálta, de hát ő a halál-szakmában dolgozott, papírja volt ehhez. Ötéves koromtól hetente többször volt szíves emlékeztetni arra, hogy mennyi van még neki hátra, valahonnét tudta pontosan. Huszonhat évig kellett készülni rá, hogy hogyan lesz azután. Szavatartó ember, a mondott év tavaszán agyvérzést kapott, nézhetek most már helyette is.

Na de mi van addig, hogy mi van időközben, arról volna itt most szó. Csinálja az ember - ez az általános alany - az úgynevezett életet, beszippantja szépen lassan a hétköznapi gépezet, hétfő van örökké, nem történik semmi sem. Akkor van esemény, ha nagy hirtelen rájön, nincsen befolyással, nem mozgató, hanem őt mozgatja zsinóron vagy láncon az ügymenet. Hogy tett már ezt-azt, ellátja a dolgát, alapszinten elpöfög; jegyzik is, meg minden, de bekkel csak mégis, fő profilja a hivatkozás. Alibizik, megmagyaráz, keresi az ürügyeket, plusz az ital, ugye, mint szakmai ártalom. Napi nyolc órában talál magának elfogadható mentségeket. A gyerekek, ugyebár, meg a halálesetek, az anyagi helyzet, a bokros napi dolgok, a barátok, a lakásviszonyok. Telnek az évek, és szépen úgy marad: Kuttor lett egészen, Nagy Norbert vagy Páling, Szlezák, Máriási - elvégzi a munkát, keveset hibázik, általában megbízható, de soha semmi maradandó, eredeti, emlékezetes. És ez az állapot, a fentebbi uraktól eltérően, elkezd kurva rossz lenni neki: már látszik rajta, azt képzeli, ez a maszatos, ólomszürke langymeleg. Rá van írva az arcára, ahogy a sok magamentség zaccá, sárrá, az űrtartalmat kitöltő minőséggé összeáll. Azt gondolja, e minőség már vele maradéktalanul azonos.

Akkor az van, hogy eldönti, ha bírja, ebből az egészből radikálisan kilép. Aztán újabb évek telnek el. Aztán elmegy az ember Indiába, mondjuk, vagy elválik, s egy tizennyolc esztendős vörös és lestrapált fodrásznővel összeáll. Felteszi a tőzsdén mindenét, kipróbálja a heroint. Gleccsersízik, maratont fut, sárkányrepül. Vagy azt mondja, hogy jól van, nem hallgatja magát tovább, mert unja már a dumát rettenetes módon. És úgy határoz, akkor most egy évecskén át elkerüli minden erejével embertársait, megiszik egy utolsó sört, felsétál a tetőtérbe, és leül szépen a papír elé. Nézi aztán - elszámolta - huszonkét hónapig napra nap, ahogy nagy kínkeservvel telnek az oldalak. Azon izgul, hogy délre hazaérjen, legyen az aznapi nézésre elég ideje. Jó az neki többnyire. Máskor meg pont fordítva, nehéz nagyon: kibírhatatlan lesz, tüskés, morcos, harapós, ez a nagy aszkézis az agyára megy. Családjának állandóan Tar Sándor kedves hősét idézgeti, egy bizonyos Kelement: "Ne szóljatok hozzám máma, mert pont ilyen hangulatban öltem meg egy teljesen ártatlan embert negyvenkilencben." Harminckétszer hagyja abba végképp, s kezdi el megint. Aztán a cél előtt méterekkel veszélyesen elbukik, de a salakra visszamászik, s amit eltervezett, mondjuk a jövő héten egészen biztosan befejezi. Lapozza a testes kéziratot, lehet, kiderül majd, szart se ér, de hát ez az egész sztori mélységesen nem arról szól, hogy mit mutat kifelé. Nyújtózik egy irtózatost, elhasznált és üres, de a tükörből egy elfelejtett régi arc néz vissza rá.

Helló, öreg, mondja neki, hát itt vagy megint. Lehet tapogatni lefelé a lépcsőn, megvagyunk. Jé, hogy megnőttek a gyerekek. Betér a kocsmába, mi ez a folyadék, de furcsa íze van. Hát persze: a sör. Az árakat leszámítva semmi sem változott. Pont így állt a csávó ott a pultnál, kézben a vegyessel, huszonkét hónapja is, épp így ült a gép előtt a másik, azóta fel se állt talán. A ropiból kétségkívül nem fogyott egy szál sem, a Balaton-szelet is hiánytalan. Hallgatja a beszédeket, az emberek legújabb, kollektív bánatát, hogy 5,2-ről 4,6-ra vitték le ezek a Borsodi alkoholfokát, mert itt a néppel minden megtehető, de a Makk Hetesben nagyon fogy már a türelem. Nem lett itt sem, konstatálja, időközben senki okosabb, amiként ő sem, a gyorsan bambuló. Nem tudja például, mit kell most csinálni, hogyan lesz az élet ezután. Kezdődik, vagy végződik-e ezen a ponton valami. Ki mondja meg, szűk kétévnyi önuralom mennyit ér. Lábjegyzet lesz maximum az ember, a tévedések elkerülése végett ezt jó észben tartani.

Lábjegyzetnek lenni nagy dolog.

publikálva
1997/42. (10. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk