A betű emberét az különbözteti meg a számok emberétől, hogy a számok embere (mérnök, programozó, matematikus) a szakbarbárság vádjának rémétől hajtva vadul veti magát a humaniórák tanulmányozásába, így keletkeznek a módszeres operarajongó-meteorológusok, a Faust-szakértő vízépítő mérnökök és a reformkori hadtörténetben jártas fizikusok, míg a betű embere ezzel szemben azzal rajzolja a mindennapi létben transzcendáló humán-tapasztalat auráját maga köré, hogy demonstratíve tetteti magát hülyének, ha számokról esik szó (kivételt képeznek itt az alkotói tevékenység tébékötelezettségén méltatlankodó filosz-zajok). A magyar irodalom páros csillaga ikerkönyvet volt képes közreadni, melynek cselekménye mindkét esetben arról szólt, hogy a szerző Ausztriába utaztával megfeledkezik az aktuális valutajogszabályokról, és emiatt a határőr elveszi a pénzét. Aztán például a különben nagyrabecsült szerző tárcarovatának bevezetőjében hétről hétre tudatja a nagyvilággal, hogy "Évekkel ezelőtt külföldön bankkártyát kellett váltanom. Fokozta rémületemet, hogy a bank hatjegyű titkos betűkódot követelt. Rettegtem, hogy elfelejtem. A gyerekeim segítettek. A kód máig él. Bálint+Dorka=Báldor." Itt csak azt nem értem, hogy abból, hogy a szerző számára drágák gyermekei (és rémületes a bankkártya), miért következik az a tény, hogy könnyebben jut eszébe az, hogy a gyerekei nevéből alkotta a kódot, annál, hogy esetleg a pénztárcájába tette a kódot tartalmazó papírcetlit. A profik különben úgy csinálják, hogy ráírják egyszerűen a kártyára a kódot. Lakkfilccel, hogy le ne kopjon.
Hammer Ferenc: Paszták népe (Számok)
A betű emberét az különbözteti meg a számok emberétől, hogy a számok embere (mérnök, programozó, matematikus) a szakbarbárság vádjának rémétől hajtva vadul veti magát a humaniórák tanulmányozásába, így keletkeznek a módszeres operarajongó-meteorológusok, a Faust-szakértő vízépítő mérnökök és a reformkori hadtörténetben jártas fizikusok, míg a betű embere ezzel szemben azzal rajzolja a mindennapi létben transzcendáló humán-tapasztalat auráját maga köré, hogy demonstratíve tetteti magát hülyének, ha számokról esik szó (kivételt képeznek itt az alkotói tevékenység tébékötelezettségén méltatlankodó filosz-zajok). A magyar irodalom páros csillaga ikerkönyvet volt képes közreadni, melynek cselekménye mindkét esetben arról szólt, hogy a szerző Ausztriába utaztával megfeledkezik az aktuális valutajogszabályokról, és emiatt a határőr elveszi a pénzét. Aztán például a különben nagyrabecsült szerző tárcarovatának bevezetőjében hétről hétre tudatja a nagyvilággal, hogy "Évekkel ezelőtt külföldön bankkártyát kellett váltanom. Fokozta rémületemet, hogy a bank hatjegyű titkos betűkódot követelt. Rettegtem, hogy elfelejtem. A gyerekeim segítettek. A kód máig él. Bálint+Dorka=Báldor." Itt csak azt nem értem, hogy abból, hogy a szerző számára drágák gyermekei (és rémületes a bankkártya), miért következik az a tény, hogy könnyebben jut eszébe az, hogy a gyerekei nevéből alkotta a kódot, annál, hogy esetleg a pénztárcájába tette a kódot tartalmazó papírcetlit. A profik különben úgy csinálják, hogy ráírják egyszerűen a kártyára a kódot. Lakkfilccel, hogy le ne kopjon.
