"This is New York", mondta a taxis, a frissen érkezett afrikai-amerikaiak nehezen utánozható kiejtésével, és megkínált rágógumival. "Don´t trust anyone." Átvágott 5 dollárral, annyi baj legyen, elvégre figyelmeztetett. Mindenesetre nem adtam borravalót. Morózusan váltunk el egymástól. Az ő jóindulata nem bizonyult kifizetődőnek, az enyém pedig meghökkentő sebességgel illant el az átverés első jelére. Szóval ez New York. Mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Ragadd meg a kínálkozó alkalmat vagy naiv klienst, és csinálj belőle pénzt. Nem egy kantiánus város, annyi biztos. Mindenesetre Immanuel Kantból nem lenne jó taxisofőr New Yorkban. Meg kiskereskedő se. Úgy tűnik, az ő kategorikus imperatívuszát, "mindig célnak tekintsd a másik embert, sohase eszköznek", legfeljebb olyanok engedhetik meg maguknak, akik már túl vannak az első tízmillión, dollárban számolva.
A városi toughness, avagy kantiatlanság mérésére egy szociálpszichológiai kísérletet javaslok a kedves olvasónak. A kísérlet különösen ajánlott azoknak, akik a) filozófiai alapon, mondjuk Michel Foucault nyomán, meg akarják haladni a polgári humanizmust, b) azt gondolják, hogy New Yorknál nincs faszább hely a világon. Fogjon egy karon ülő gyereket, ha nincs, kérjen kölcsön, és induljon el tömegközlekedni Budapesten, illetve New Yorkban, délután öt óra tájban.
Az ülőhelyek elosztása olyan etikai dimenziókat mutató redisztribúciós probléma, amely valamilyen oknál fogva elkerülte az emberi jogi harcosok, a politikai filozófusok és a jogalkotók figyelmét. A tömegközlekedési vállalatokét persze nem. Magyarországon alighanem a középkori lovagiasságból a keresztény úri középosztály morális öntudatán és a szocdem szolidaritáseszmén keresztül a kisdobos mentalitásba átmentett "segítsd a gyengét" elv formálta a kivételezettek rangsorát: idős polgártárs bottal, vak polgártárs bottal, terhes asszony, anya gyermekkel. Mellesleg Ausztriában is ez a parancsolat, nem kell ehhez kommunizmus.
A helyi (New York-i) tömegközlekedési vállalat, amelyet MTA-nak neveznek, s logója láttán örökösen a pesti akadémiai könyvtár süppedős fotelje jelenik meg a szemem előtt, viszont polgárjogi, osztályharcos modellt követ. Az ülőhelyek itt a "disabled"-nek vannak fenntartva, azaz a - hogy is mondjam - fizikailag hátrányos helyzetűeknek, akiktől ez a társadalom, gondolják bűntudatosan vagy legalábbis korszerűen az MTA imázsformálói, oly sokáig megtagadta az elemi esélyegyenlőséget - míg végül felszólaltak jogaikért. Ha valaki azt gondolná, eltúlzom a kifejezés politikai felhangját, olvassa csak el a "disabled" szó definícióját az American Heritage szótárban: "fizikailag hátrányos helyzetű emberek, társadalmi csoportként felfogva". Igaz ugyan, hogy a New York-i metróban tolókocsival nem lehet közlekedni, így aztán a disabled polgártársak csak akkor veszik igénybe, ha mankóval is elboldogulnak, arról nem is beszélve, hogy aki tolókocsiban ül, annak nem kell ülőhely, de ez az üzenet politikai értékén nem változtat. Aki kirekesztett vagy hátrányos helyzetű, és ennek sikerül politikai színezetet adnia, annak joga van a külön elbíráláshoz, aki csupán gyenge, öreg, terhes vagy gyereket cipel, annak nem, elvégre vigyázzon mindenki magára, ne öregedjen meg, az különben is gusztustalan, és ne szüljön gyereket, ha nem tud mellé izmos dadust fogadni.
Töltsön el egy napot a New York-i metróban, és mindjárt megérti, miért akarja a feminizmus a nőket hátrányos helyzetű politikai kisebbségként eladni.
Meggyőződésem, hogy az ülőhelyek átadásának rituáléjában, az elv és a gyakorlat eme dialektikájában tetten érhető valami abból, amit a társadalom morális cementjének szokás nevezni. Utazom tehát, cipelem a gyereket, és figyelek.
A romlott, bűnös Budapesten a mobiltelefon hiányával jellemezhető férfiak és a fiatal nők reflexszerűen felpattannak, a középkorú nők együttérző jóindulattal, az idősebb urak az erkölcsi igazságok szilárd birtokában felkínálják a helyüket, a tinédzserek rossz lelkiismeretüket leplezendő merev tekintettel bámulnak ki az ablakon, néhány bőrdzsekis, nyakkendőtűs vagy mobiltelefonos felsőbbrendű ember pedig figyelemre méltó eltökéltséggel szegül szembe a társadalmi előítéletekkel és az erkölcsi konformizmus rémével, s ezen elvi állásfoglalásukat a body language minden rendelkezésre álló jelzésével bátran kifejezésre is juttatják. A 7-es busz délután ötkor valóságos mintatenyészete az erkölcsi érzéseknek - jóindulat, együttérzés, kötelességérzet, felháborodás, dac, bűntudat -, mint kedvenc tizennyolcadik századi skót filozófusaim mondták volna.
Kedvenc tizennyolcadik századi skót filozófusaim többek közt abban is tévedtek, hogy a polgári moralitás talaján tenyésző érzéseiket természetesnek gondolták, mint erre Marxtól Nietzschéig és Foucault-ig bőségesen rámutattak bírálóik. Pedig megfelelő táptalaj (avagy szocializáció) nélkül még a bűntudat sem működik, nemhogy a kötelességtudat. A magyar tenyészet a New York-ihoz hasonlítva a rothadó polgári humanizmus nyomait mutatja. Az egészségesebb lelkületű, s e tekintetben képmutatástól mentes New Yorkban - nyilván a vadnyugati frontier-hagyományok beszivárgása nyomán: az a földdarab (mutatis mutandis ülőhely), amelyre te teszed rá először a kezed, esetleg ahonnan te kergeted ki az indiánokat, jogos tulajdonod, semmi szociális retorika - néhány értelmiségi külsejű fiatal férfitól eltekintve senki sem adja át a helyét senkinek sem, különösen nem egy másik hátrányos helyzetű csoport tagjának. Nyugodt, businesslike közöny tölti meg a metrót. Ezek feltalálták a cementmentes társadalmat. Hogy mi tartja össze a cementmentes társadalmat? Egyrészt semmi. Másrészt a pénz.
