Balázs Attila: Cunicilus vitae

publikálva
2001/40. (10. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tulajdonképpen (meg) gyakorta elég annyi, hogy csak lapuljunk, tényleg, kihegyezett fülekkel, kiélezett látással, fojtott lélegzettel, figyeljünk kifelé a fejünkből, mit mindig saját magunkat nézzük befelé (!), és az élet maga hozza elénk sokadik aprócska blődségét, zöldségét, amit nem szabad elszalasztani. Mert hát kavarog, örvénylik a történelem, háborúk dúlnak, birodalmak omlanak össze-messze, vagy éppen közelebb, mi azonban itt vagyunk, a mi kis mezőnkön, annyiféle történik itt is.

Tulajdonképpen (meg) gyakorta elég annyi, hogy csak lapuljunk, tényleg, kihegyezett fülekkel, kiélezett látással, fojtott lélegzettel, figyeljünk kifelé a fejünkből, mit mindig saját magunkat nézzük befelé (!), és az élet maga hozza elénk sokadik aprócska blődségét, zöldségét, amit nem szabad elszalasztani. Mert hát kavarog, örvénylik a történelem, háborúk dúlnak, birodalmak omlanak össze-messze, vagy éppen közelebb, mi azonban itt vagyunk, a mi kis mezőnkön, annyiféle történik itt is.

Például nem mindennapi kalandot éltek át valamelyik múltba vesző ködös reggelen a Tószegről Szolnokra igyekvő álmos utasok a Jászkun Volán egyik autóbuszjáratán. A kis településről indulván még minden rendben ment - számolt be a történtekről izgatott olvasói telefonok alapján a Jászkun Krónika című megyei lap -, ám Szolnok külvárosában, a kellemes látványú vegyiműveknél lévő megállóban a buszvezető - váratlanul becsavarodva, államérdekekre hivatkozva és kis magyar zászlókat lengetve-osztogatva - mindenkit kiparancsolt az utastérből. Ezután üresen továbbindult, majd a városban kétszer is felvett utasokat, de teljesen önkényesen őket is csak bizonyos megállókig volt hajlandó szállítani. Az autóbusz módfelett különleges útjáról időközben a Volánhoz több jelzés érkezett, és ennek alapján a sofőrt már keresték kollégái. A városközpontban, a buszpályaudvarnál érték utol, és látva zavart viselkedését, azonnal kórházba szállították. A Jászkun Volán Rt. vezérigazgatója is értetlenül áll a (nem tehet róla) szerencsésen végződött eset előtt. Amennyiben az idegösszeomlást kapott kollégájuk meggyógyul, véli, pálya-alkalmassági tesztet kell elvégeznie, hogy újból az autóbusz volánjához ülhessen.

Nos, a szomorkásan nevetséges jászkun történetnek nem hiszem, hogy lenne bármiféle egetverő tanulsága ezekben az apokaliptikus időkben, mégis érdemes rajta picit elgondolkodni. Mert mi van, mondjuk, akkor, ha az említett sofőr - valamely csak számára létező céllal elhomályosult agyában - például hatalmas gázt ad a vegyiműveknél, áttöri a kaput, és ugyancsak például - a jármű kiürítése helyett - fullos kapacitással nekisprintel egy lobbanékony vegyi anyaggal teli óriástartálynak. Világforradalmat aligha idéz elő, lokális tragédiát azonban nagy valószerűséggel igen. És hát annak, aki egy ilyen alföldi kamikazeakcióban veszítené el szeretettjét, vajon mit érne a vigasz, hogy a World Trade Center esetében mennyivel több emberrel esett meg hasonló borzalom? Vigaszként semmit. Nem érne. Annyi biztos.

És hogy a sofőrnek eleve volt alkalmassági papírja? Mint látjuk, nem jelent sokat. Különben is, tudjuk, elmozdítható a helyéről. Tehát úgy látszik, mindenkoron - legalábbis még jó sokáig - marad az utasok ilyeténképp evidentálható, nagy fokú kiszolgáltatottsága bármely tömegközlekedési eszközön, más eszközökről, jelenségekről most nem beszélve, mondjuk, a privát őrültek járdázó motorversenyeiről és egyebekről. A zseniális Kierkegaard megállapítását találón idézve: vagy-vagy. Vagy lesz valami izgalmas filmbe illő, vagy nem, mindig nyitott a kérdés. Akár itt, a mi házunk táján, akár a mi kutyánk kölykitől iniciáltan, a különféle lokális agyi helyzetalakulások kiszámíthatatlanságának megfelelően. Vagy-vagy.

És mint minden rendes, fantáziával megvert írónak, így nekem is lenne még egy-két rendkívüli ötletem azzal kapcsolatban, hogy miket lehetne elkövetni, de nem, nem, isten ments! Még hogy lelkiismeret-furdalásom legyen életem végéig, mert valakiknek tippet adtam? Köszönöm szépen, nem vállalom. Nem és nem! Inkább vágjanak agyon, mint a beteg nyulat, én ezt itt befejezem. Egyelőre befejezettnek tekintem, és nincs rá mód megmásítani rettenetes döntésem.

Viszlát majd valamikor ugyanitt, ha közben nem történik valami. Amire nincs garancia. Egyelőre csak a budapesti metró légkavaró rendszerében koncentrálódott influenza vírusának vagyok én is szenvedő alanya, ennek ellenére szinte megszállottan követem a kisebb-nagyobb híreket, és koponyámban növekszik a nyomás. Amúgy, mindent összevetve, az az érzésem megint, távoznia kéne valamerre a felszabaduló energiának. Számlálom az elütött perceket, akár az elhíresült Uszáma bin Ládin profeciálisan eget döfölő ujjának alatta a keskeny, szőrös férficsuklóra csatolt Patexen, miközben aprócska hülyeségekkel foglalkozom. Mit tudom én, például: maradok-e a munkahelyemen? Most majd megint fáj a derekam? Meg ilyesmi. Picinyke prózai dolgok, nyúlfarknyi egotripben: ennyi elég is. Cuniculus vitte.

Hozta.

publikálva
2001/40. (10. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk