Hammer Ferenc: Paszták népe

publikálva
2001/40. (10. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egyszer csináltam egy hitvány dolgot. Másodikos egyetemistaként egy hajnali szemináriumon kornyadozva, az álmosság hideg-meleg verítékétől és egyéb kínos tüneteitől verve, meglehetősen diabolikus szórakozást eszeltem ki, hogy ébren maradjak. Egy apró szobában ültünk vagy nyolcan, én éppen a R. adjunktussal szembeni első padnál, tőle cirka egy méterre. Úgy az óra felénél húztam egy függőleges vonalat a füzetembe, és onnan kezdve percenként átlag egyet-kettőt, egész az óra végéig. Néha gyorsabban húztam őket, néha lassabban, ám e random strigulázásnak semmi köze nem volt R. szavaihoz. Pár perc múlva észrevette a gyarapodó vonalakat, és ahogy múlt az idő, egyre feltűnőbben próbált ügyet sem vetni rájuk - melyet újabb és újabb vonalakkal háláltam meg. Az óra végére a különben színvonalas, de amúgy meglehetősen konvencionális foglalkozás a francia szociológia klasszikusairól ily módon alakult egy drámára emlékeztető láthatatlan tusakodássá, amelyben a hatalom gyakorlásáról csak azt lehetett tudni, hogy történik, de azt nem, hogy hogyan. Tudom, olcsó játék hülyegyerekeknek, de azt élveztem a legjobban, hogy tudtam: nem meri megkérdezni, hogy mit számoltam. Mentségnek meg elég sovány, hogy sose csináltam ilyet később.

Képek

Egyszer csináltam egy hitvány dolgot. Másodikos egyetemistaként egy hajnali szemináriumon kornyadozva, az álmosság hideg-meleg verítékétől és egyéb kínos tüneteitől verve, meglehetősen diabolikus szórakozást eszeltem ki, hogy ébren maradjak. Egy apró szobában ültünk vagy nyolcan, én éppen a R. adjunktussal szembeni első padnál, tőle cirka egy méterre. Úgy az óra felénél húztam egy függőleges vonalat a füzetembe, és onnan kezdve percenként átlag egyet-kettőt, egész az óra végéig. Néha gyorsabban húztam őket, néha lassabban, ám e random strigulázásnak semmi köze nem volt R. szavaihoz. Pár perc múlva észrevette a gyarapodó vonalakat, és ahogy múlt az idő, egyre feltűnőbben próbált ügyet sem vetni rájuk - melyet újabb és újabb vonalakkal háláltam meg. Az óra végére a különben színvonalas, de amúgy meglehetősen konvencionális foglalkozás a francia szociológia klasszikusairól ily módon alakult egy drámára emlékeztető láthatatlan tusakodássá, amelyben a hatalom gyakorlásáról csak azt lehetett tudni, hogy történik, de azt nem, hogy hogyan. Tudom, olcsó játék hülyegyerekeknek, de azt élveztem a legjobban, hogy tudtam: nem meri megkérdezni, hogy mit számoltam. Mentségnek meg elég sovány, hogy sose csináltam ilyet később.

Ez a régóta elfeledett hétfő reggel jutott eszembe (a harmincfokosra fűtött Pesti Barnabás utcai szobával és a kísértetiesen kattogó radiátorokkal együtt), amikor tanítványainkkal beszéltünk a múltkor a WTC-Pentagon mészárlásról. Látható volt, hogy történt-történik valami, ami nagyon fontos, csak éppen nem tudjuk, mi az, és nem tudjuk, hogy hogyan hat már ebben a pillanatban az életünkre. Mint egy meghatározhatatlan állat: macskának túl kutya, kutyának túl pikkelyes, halnak meg..., szóval zavarba ejtő. Volt szó ott a manhattani indiánok csontjáról a WTC alatt, Arafatról, az amerikai haditechnika teszteléséről, arab mosogatófiúkról, Elihu Katzról és a médiaeseményekről, Hirosimáról, az időről, Stockhausenről, Arisztotelészről, számos titkosszolgálatról és még sok minden másról. Az avatatlan külső szemlélő talán azt is gondolhatta volna, hogy összevissza locsogunk. Attól függ persze, hogy mihez képest. Ugyanis az a kérdés, hogy fel tudjuk-e mérni, mit jelent az, ha egy nagyhatalom kiemelkedő fontosságú térbeli jelképeit sok áldozatot követelve rombolják le (ráadásul az sem teljesen világos, hogy kik). Azt, hogy mit jelent e mészárlás Amerikának és a világnak, nem tudjuk úgy kikalkulálni, hogy mondjuk megszorozzuk ezerrel az 1993-as WTC-alagsori merényletet, vagy gyököt vonunk Hirosimából. Ilyen egyszerűen még nem volt, ami azt is jelenti, hogy azt sem tudjuk, ez mit jelent ma és mit fog holnap jelenteni. Ritka az ilyen pillanat, amikor a bőrünkön érezhetjük az idő suhanását. A füstölgő New York-i torony képe, ami afféle kísérteties és monumentális enigmaként vésődött a televíziózó világ tudatába, egy dolgot jelentett mindenekelőtt: hogy ez bizonyíték. Csak azt nem tudjuk, hogy milyen érvnek a bizonyítéka. Egy válasz áll előttünk, ám a kérdésről csak sejtéseink vannak.

E (nézettségét tekintve valószínűleg világrekorder) televízión-keresztül-történő-történelem, azaz médiaesemény, megfejelve egy igen erős szimbólumpotenciállal, a globális nézőközönség létrehozásával magát azt a (korábban sok esetben kétséges hitelű) elképzelést erősítette meg, illetve igazolta, hogy mindannyian ugyanazon a világon élünk. A globális állampolgárság eszméje (ami korábban hóbortos civiltársadalom-prédikátorok jogvédett márkája volt) magától értetődő módon jött létre az égő New York képei keltette értelmezési vákuumban. Az állampolgárság ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy milyen címer van az útlevelünkön, hanem azt is, hogy kikkel milyen jellegű sorsközösséget vállalunk, illetve hogy kikről gondoljuk azt, hogy a sorsuknak van köze a mi sorsunkhoz is. A WTC képe keltette totalizáló tapasztalat után ki merné azt mondani, hogy nincs igazság az olyan (korábban meglehetősen obskúrus) elképzelésekben, mint hogy a harmadik világ adósságállománya összefüggésben áll a nyugati világ jólétével? A WTC enigmájának nem megfejtése-e az, hogy kapcsolat van a nagyhatalmak által moderált távoli, véres regionális konfliktusok és aközött, hogy az amerikai lapok (négy-öt kivételtől eltekintve) mínuszos hírként számolnak be arról, hogy mi történik Amerikán kívül? A romokban heverő Pentagon-épületszárny képe nem jelenti-e azt, hogy ez a világ nem olyan, mint amilyennek hittük eddig?

A totalizáló, médiateremtette kollektivisztikus élményeknek az a veszélye, hogy a demokrácia mint szekuláris vallás a hétköznapjait nagybetűs Történelemmé írja át, amikor is a szabadság és a szolidaritás erőterében afféle Brown-mozgással illeszkedő érdekek és szenvedélyek nagy és buta kérdések és válaszok masszáivá állnak össze, amikor történelem feletti kauzalitások adnak választ a szabadság adta esetlegességek mindennapi dilemmáira. Az számít valamit, hogy milyen lesz az a háború, ami előttünk áll, de amúgy vissza fognak kerülni a dolgok a szokásos kerékvágásba. Azonban az égő amerikai épületek képe keltette katarzisból remélem marad annyi, hogy belássuk: az életünk ér annyit, hogy az a kerékvágás egy kicsit másmilyen legyen, mint amiből kizökkentünk a huszadik század utolsó pillanatában.

publikálva
2001/40. (10. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk