Barna Imre: Pont fordítva

Tanuljunk nyelveket!

  • Barna Imre
  • 2015.04.06 10:03

Egotrip

Huszonéve, még a hősi kezdetekkor, egyszer Neves Szerző magyar hangjának nevezett engem egy vidám képaláírás az ős-Narancsban. A poént megtisztelőnek és találónak is éreztem. Kábé tényleg ilyesmit gondoltam a munkámról: a (ford.) sütkérezhet talán egy kicsit a nagy ember dicsfényében, de tudnia illik azért, hogy hol a helye. Ott, ahol a szinkronszínésznek. Akit általában – bár vannak furcsa kivételek – nem a szinkron tesz híressé. Ugyanakkor az is világos volt, hogy a gúzsba kötve táncolóshoz, a hangszerelőshöz, a ferdítőhöz meg a többihez hasonlóan ez a metafora sem tökéletes. Mert hát gondolhatnám-e vajon úgy tovább, hogy pimaszul azt sugallhassam: Neves Szerző tulajdonképpen csak tátog, amikor én beszélek?

Szinkronizált filmet réges-rég nem nézek. Moziban már csak azért sem, mert ott a popularizált hangsávhoz popcornzörgés és ropogás, csámcsogás és szürcsölés is jár. De tévén sem, pedig szinkronizálatlan filmet a NER filmcsatorna-kínálatában nem könnyű elcsípni. Ha egy-egy ígéretes címbe vagy nyitójelenetbe futva egyszer csak meghallom, ahogy elbődül a Magyar Hang, és felvezető zenékkel, csöndekkel, hangulatokkal mit sem törődve közli, hogy négy éven felüli nézők a filmet csak szülői felügyelet mellett nézhetik, a zenét pedig Pííítöhr Galbőőőhhhrg szerezte, és a magyar változat segédhelyettes-vágóasszisztense Zs. Tóth Piri volt, már kattintok is tovább rémülten. Pedig a java még el sem kezdődött. Hogy kinyitja Híres Filmszínész a száját, de az ő szálkás dörmögése helyett azt kell hallanom, hogy egy emelt stúdiótenor valami tankönyvbe illően primitív, ámde „nos” kezdetű mondatot formál briliáns artikulációval. Vagy hogy Híres Filmszínésznő visszhangosan kopogó lépteinek sejtelmes, éjszakai fílingjébe egyszer csak ismét belebömböl a Magyar Hang, mert a háttérben bevillant egy Police felirat. „Rendőrség!” – riaszt megint kíméletlenül ez a (Magyar) Hang, mert a szinkronstúdiókban évtizedek óta érvényes alapelv minálunk úgy szól, hogy a néző analfabéta.

Hírlik, hogy egy lelkes céhbeli a magyar szinkront mint olyat szeretné mostanában levédetni; szerintem viszont inkább ez, a filmek bóvlinak és a néző hülyének nézése az igazi hungarikum. Amihez képest a palifogó és/
vagy vicces, A bolygó neve: Halál-, vagy Csókok és gólok-típusú címek adása már csak bónusz. Nem mintha a világ filmtermésének túlnyomó része ne volna tényleg bóvli. A Bunyós zsarukat vagy a Furkó fakabátokat nyilván elegánsabb címmel, mesteri fordításban és a Nemzet Színészeinek magyar hangján sem lehetne művészfilmnek elsózni. De emberi nyelvet azért ezeknek a célközönsége is megérdemel talán.

Tény ugyanakkor, hogy dicsőbb múltja igen­is volt a magyar szinkronnak. A Pannónia Filmstúdió fontossága egykor legalábbis vetekedett a Lumumba utcaiéval vagy a pasarétiével. Ráadásul a múltban – ahogy világszerte – a hazai filmek is mind utószinkronnal készültek; így hát bármit nézett is a néző, hallani csak­is szinkront hallhatott. Régen jobb volt? Igen, jobb. Régen még volt rá idő, kapacitás, pénz, szándék és becsvágy. Bujtor még hasonlított is Bud Spencerre, Kern András Woody Allenre, Kálmán György a Casablanca Humphrey Bogartjára. Igaz: félre is vitt ez azért egy kicsit. Mert jó volt-e Latinovits Mastroianninak? Hogyne lett volna jó, Latinovits mindenben tökéletes volt. Csakhogy Az édes élet kásásra cigizett hangú, léha aranyifját – oktalanul, sőt félrevezetően – pozitív drámai hőssé tette ez a tökély, a Latinovits-modor kurucosan bús dühe. A kor nézői itt, a vasfüggöny mögött persze maguktól is boldogan léptek tévútra a nyugati filmekben oly vonzón rothadó kapitalizmus motívumai és karakterei láttán. (Via Veneto! Fiat Coupé! Celentano rock and roll! Szökőkútban szőke nő!) Ehhez pedig tulajdonképpen még kapóra is jött, hogy a tökéletes Latinovits egyetlen porcikájában sem hasonlít a tökéletes Mastroiannira.

Ma bezzeg! Se Latinovits, se tévút. Jó szinkronok – gondolom zordan – a chanelek kanálishabzásában is készülnek még kivételképpen, de a kivételek csak a szabályt erősítik, a szabály pedig úgy szól, hogy olcsó húsnak híg a leve. Szinkronszínészt ma már gyorstalpaló is képez, a szájába adott mondatokat pedig legtöbbnyire csóró bedolgozók fordítják éh­bérért. Ha Híres Filmszínész volnék – gondolom zordan és igazságtalanul tovább –, én bizony habozás nélkül megtiltanám, hogy szinkronizáljanak. Ragaszkodnék hozzá, hogy a filmjeimből külföldön csak feliratos változatot forgalmazhassanak, és eszembe se jutna bánni, hogy a felirat el-elvonja rólam a figyelmet. Hiszen még ez is jobb volna a legtökéletesebb szinkronnál is. Hát még a tökéletlennél! Mert milyen már az – hullámozna mellkasom a felháborodástól –, hogy kinyitom
a számat, és nem az én hangom szól belőle? Belegondolt már ebbe egyszer is a tisztelt audience?

Aztán persze eszembe jut, hogy valójában ki vagyok én. Nem Híres Filmszínész, de nem ám, hanem Neves Szerző magyar hangja. Azaz egy (ford.), aki ha rosszul teszi (és miért ne tenné rosszul?) a dolgát, azt a szerző is megsínyli, ellentétben a szinkronizált Híres Filmszínésszel. Ő, ha halálos sebet kap egy bunyós film csúcsjelenetében, és kiomló belei láttán azt kérdi tőle – érdeklődő szinkronhangon – a társa, hogy „Jól vagy?”, akkor a néző látja, amit lát, és magában ösztönösen korrigál. Esetleg úgy, hogy idővel átveszi, és a „segíthetek?”-hez meg a többihez hasonlóan használni kezdi maga is azt, ami eredetileg félrefordítás volt. Olvasáskor bezzeg nincs tátogás, nincs mozgókép, nincs kontroll: látni az olvasó csak azt látja, ami írva van. És ha hülyeséget olvas, a hülyeség nem az ismeretlen (ford.), hanem Neves Szerző fejére száll.

„Ha Neves Szerző volnék…” – futnék ekkor neki idegesen még egyszer, de belezavarodok. Elfáradtam, nyúlok a tévékapcsolóhoz. Az Édzsbíón az Apócák a pácban megy, a Cinemax kettőn valami japán, választható hanggal. Szinkron vagy eredeti? Meg fogok tanulni japánul.

Neked ajánljuk