Az elmúlt évtizedekben számos globális recessziót élt át a világ. Gondoljunk csak az energiaár-robbanás következményeire a 70-es évek közepén, de volt ilyen a 80-as és a 90-es évtized első éveiben is. A termelés zuhanása a mostaniban a korábbiaknál súlyosabb volt, és az is szokatlan, hogy több év elmúltával a világgazdaság szekere továbbra sem akar visszazökkenni a szokásos kerékvágásba. A konjunktúraciklusokról összegyűjtött tapasztalatok szerint a ciklus lényege a hosszú távú trend körüli ingadozás, a visszaeséseket megélénkülések, majd olyan fellendülési időszakok követik, amikor a gazdaságok a hosszú távú trendet jóval meghaladó mértékben növekednek. A furcsa az, hogy a kezdeti visszaesés után ezúttal nem jött a fellendülés: a nyugati világban 2008 óta alig fordult elő érdemi növekedés, a bizonytalan kezdetek után azonnal felerősödnek az újabb visszaeséstől való félelmek.
Több olyan tényezőről is tudunk, amelyek biztosan rombolják a növekedési kilátásokat. A magán- és állami adósságok leépítésének folyamata például mindenhol csökkenti a keresletet, mi több, a hitelezés rendezett visszavonulását Európában megnehezíti egyes államok csődveszélye. Egyes kutatók ugyanakkor arra is felhívják a figyelmet, hogy a gazdasági növekedés megindulását nemcsak azok a tényezők akadályozzák, amelyekről tudunk, hanem az is, amiről nem tudunk, pontosabban az, hogy nem igazán tudjuk, mire számíthatunk. Érvelésük szerint a fellendülést a gazdasági bizonytalanság szokatlanul magas szintje is gátolja.
A szokásosnál nagyobb bizonytalanság számos csatornán keresztül hat a gazdasági szereplők döntéseire. Akik elbizonytalanodnak abban, hogy mennyit is fognak jövőre keresni, azok aligha vágnak új lakás vagy autó vásárlásába, inkább elhalasztják a döntést, amíg kitisztul, hogy mi is várható. Ugyanígy, a pontosabb információk beérkezéséig a vállalatok is kivárnak jelentősebb beruházási projektjeik megindításával. Cégek elhalaszthatják az új munkások felvételét, félve attól, hogy esetleg extra költségeket vállalva kell elbocsátaniuk őket. Ha elég sokan halasztják az ilyesfajta döntéseiket, az az összteljesítmény elhúzódó stagnálásával jár.
A jövőt persze nem lehet pontosan előre jelezni, ám nem mindegy, hogy vannak-e többé-kevésbé közösen elfogadott támpontjaink a gazdaság jövőbeli állapotának előrejelzéséhez. A gazdasági bizonytalanság fokának mérése nehéz feladat, az e célra konstruált indexek pontos mérést nem is tesznek lehetővé, ám a probléma jelentősége megéri a kísérletezést. A bizonytalanság fokozódására utalhat például a piaci árak és hozamok szokatlanul nagy ingadozása, de erre következtethetünk abból is, ha az előrejelzéssel foglalkozó intézmények jövőképei rendkívüli mértékben eltérnek egymástól.
A fejlett országok adataival eddig elvégzett elemzések empirikus alátámasztást is adnak annak a hipotézisnek, hogy a gazdasági növekedés és a bizonytalanság mértéke szisztematikus kapcsolatban áll egymással. Visszaesések idején a bizonytalanságot megragadó indexek az átlagosnál magasabb, fellendülésekkor alacsonyabb értékeket mérnek. Az országok egymással való összevetése pedig azt mutatja, hogy ahol a bizonytalanság szokatlanul magas, ott a visszaesés mélyebb, és utána nem gyors talpra állás, hanem elhúzódó, lassú megélénkülés következik. A jelenlegi helyzet szempontjából fontos eredmény, hogy a kutatók az elmúlt években a korábbi válságokhoz képest jóval nagyobb bizonytalanságot mértek.
A gazdasági bizonytalanság egyes fajtáival szemben a kormányzati gazdaságpolitika nem sokat tehet, más fajtáit viszont ő maga gerjeszti. Legtöbbször persze nem szándékosan, ám a döntéshozók bátortalansága, az egymásnak ellentmondó intézkedések vagy a már eldöntött reformok végrehajtásának késlekedése jelentősen fokozhatja a más okok miatt már amúgy is jelen lévő bizonytalanságot. Az EU döntéshozatali folyamatának nehézkessége a válságkezelés folyamatában számos példát szolgáltat arra, amikor a gazdaságpolitika a bizonytalanság jelentős forrásává vált.
Nem tudok arról, hogy hasonló vizsgálatot végeztek volna Magyarországon, noha biztosan nagy érdeklődés kísérné. Különösen hasznos volna a gazdaságpolitika által okozott bizonytalanság következményeinek mérése. A hazai makrogazdasági politikát szemlélve ugyanis az a benyomásunk támadhat, hogy a kormány nincs tisztában a bizonytalanság negatív növekedési hatásával, vagy ha igen, hát nem tekinti fontosnak. Csak ezzel magyarázhatjuk azokat a lépéseit, amelyek nyilvánvalóan növelik a gazdasági bizonytalanságot, és olyan területet is találunk, ahol a bizonytalanság keltése szándékos, a politika lényegi eleme.
Gondoljunk csak az EU-IMF-hiteltárgyalások közel egy éve tartó lebegtetésére. Abban lehetnek nézeteltérések, hogy e hitelre szüksége van-e az országnak vagy sem. Ám az biztos, hogy a végleges igen vagy nem e kérdésben jelentősen eltérő gazdasági környezetet eredményez. Tudjuk, hogy mit akar nyerni a kormányzat a lebegtetéssel, de kétséges, hogy mérlegeli-e a bizonytalanság fokozásának következményeit. Növeli a bizonytalanságot a költségvetés tervezésének módja is. Szemben a nyári deklarációkkal, nemcsak hogy még mindig nincs költségvetése az országnak, de a gyakori, váratlan bejelentések formájában érkező csomagok olyan lényegi átszabásait jelentik a központi költségvetésnek, amelyek miatt még ma sem tudhatjuk, hogy ha majd egyszer lesz, milyen is lesz a jövő évi büdzsé. Mindeközben a kormányzat folyamatosan rúg fel korábban tett ígéreteket és megállapodásokat, mintegy azt üzenve a gazdaság szereplőinek, hogy ígéretei és akár írásban kötött megállapodásai sem számítanak hasznos támpontnak jövőbeli akcióinak előrejelzéséhez.
Ne legyünk persze naivak! Nehéz elképzelni, hogy ha egy nagy tekintélyű tudóstársaság kimutatná, hány százalék gazdasági növekedést is veszítünk el a gazdaságpolitika által keltett bizonytalanság miatt, akkor kormányunk egészen máshogy viselkedne. Ettől még jó volna, ha tudnánk.
