Az október 23-i Milla-tüntetés rendezői szerették volna, ha szónokaik között olyan is akad, aki megjelenítheti a határon túli magyarságot. Helyes és bölcs törekvés, a téma és a viszonyulás hozzá az elmúlt években a jobboldal és a szélsőjobboldal foglyává vált, és mára - különösen a kettős állampolgárság ügye miatt - jószerével áldozatává is esett a Fidesz és a Jobbik képviselte provokatív nacionalizmusnak.
A vállalkozás mégsem bizonyult szerencsésnek. A közönség először unatkozva, majd értetlenkedve hallgatta a beszédet, ami ha még öt percig tart, kifütyüléssel ér véget. Mindezért nem elég csak a szónokot - Kelemen Attilát, a transindex.ro erdélyi hírportál főszerkesztőjét - kárhoztatni, a jelenség miértjét érdemes tágabb körben is megvizsgálni. Hisz ezért a helyzetért az üggyel szembeni pesti magatartás épp úgy okolható, mint az a politikai kapzsiság, amivel a határon túli magyarság számos képviselője Budapesthez viszonyul. Még akkor is, ha a különböző ideológiai erőcsoportok felelőssége közti különbségektől aligha tekinthetünk el. Lehet a liberálisok racionális megközelítését érzéketlennek nevezni, akár okkal is, ám amit a jobboldal a magyar-magyar viszony örvén művel, az a határon túli közösségek jövőjének, létének kockáztatásával ér fel. Elég csak a kettős állampolgárság provokatív áterőltetésének felvidéki következményeire gondolni vagy az erdélyi, kárpátaljai, vajdasági magyar politikai képviseletek megosztását célzó fideszes törekvésekre.
Mindazonáltal a kettős állampolgárság új helyzetet teremtett, s ezzel mindenkinek számolnia kell. Egyetlen politikai erő sem térhet ki a következményei elől, hogy sok olyan magyar állampolgárral kell majd "itthoni" ügyeinket együtt intézni, akik nem itt élnek, és akiket ennélfogva "otthoni" érdekeik, más szemléletük, egyéb kötődéseik és eltérő lojalitásaik vezérelnek. Eddig lehetett erről vitázni, a kettős állampolgárság lehetőségének megnyitása után viszont már felesleges, sőt kontraproduktív, tekintet nélkül arra, hogy sokan vagy kevesen élnek-e majd a felkínált lehetőséggel, és szereznek magyar választójogot. Helyes tehát megszólaltatni határon túli honfitársainkat, hisz velük együtt fogjuk végre közösségünk előnyeit élvezni, és az együttélés elkerülhetetlen konfliktusait megszenvedni.
Az előnyöket máris élvezzük - az pedig a baloldal és a liberális tábor valós mulasztása, hogy ezekről nem beszélt eleget, és nem láttatta a következményeket világosan. Az egyesülő Európa felkínálta lehetőségek ugyan senkit sem hoztak még nemzeti lázba - ugyanakkor a nyomorult múlttal való szakítás és a demokrácia befogadása egészen más minőségűvé tette Kelet-Európa népei és kisebbségei életét. Az áru és a tőke szabad mozgása olyasmit produkált, amire talán még a gazdasági szakemberek sem számítottak. Magyarország ebből sokkal, sokkal többet profitált, mint azt emlegetni szokás; és ennek elhallgatása több mint bűn - politikai mulasztás.
Uniós integrációnk elindulása, s különösen a 2004-es, illetve 2007-es taggá válás óta ugyanis Nagy-Magyarország széttagolt régiói kulturálisan ismét homogén térséggé kezdenek válni. Számos vonatkozásban úgy, hogy egykori avítt, nagymagyaros jellegüket rekonstruálják - de szerencsére úgy is, hogy sok tekintetben máris azonosultak a Nyugattal. Hogy a jövőben e magyar közösségek képesek és érdemesek lesznek-e a megmaradásra, az dönti majd el, hogy a két út közül melyiket érzik magukénak, melyiket támogatják. Az aktuális magyar jobboldal, azonosulva 20. századi elődei legmocskosabb tradícióival, az előbbit választja. Az a kezdeményezés viszont, amit az október 23-i tüntetés legfontosabb üzenete, Bajnai Gordoné formált politikai programmá, nyilvánvalóan az utóbbit.
Ezért is volt olyannyira disszonáns Kelemen Attila beszéde. A szónok a jobboldal szokásos szimbolikus és nacionalista konfrontációira, ha nem egyenesen provokációira épített politikát kért számon azokon, akik - igen, számos tévedésük, gyengeségük, mi több, kishitűségük dacára - valóban európai keretbe próbálták fogni a Kárpát-medencei magyar kezdeményezéseket, és ebben mindmáig következetesek maradtak.
A szónok azzal indított, hogy nem óhajt beavatkozni a "belmagyar" politikai harcokba - és mindenki jól értette, hogy ez azt jelenti: nem óhajt a Fideszre vagy Orbánra vonatkozó kritikákat megfogalmazni. Ám Kelemen közel sem volt ennyire visszafogott azokkal a demokratikus pártokkal és ideológiai táborokkal szemben, amelyek ma Orbán ellenzékének fontos részét alkotják. A volt SZDSZ és általában a liberálisok rovására írta, hogy azok csak az európai integrációtól várták a romániai magyarság sorsának javulását. Mindannak tükrében, amit a kisebbségeknek már eddig is nyújtott európai perspektíva nyilvánvaló hozadékaként elkönyvelhetünk, Kelemen szavai nemcsak érthetetlenek, de értelmetlenek is, s azt a gyanút ébresztik, hogy épp a nagymagyarkodást és a nemzeti hetvenkedést, vagyis a teljes 20. századot kéri számon az azóta kimúlt SZDSZ-en meg azokon a liberálisokon, akik a 21. században, s nem egyebütt keresik a helyüket. És nem csak elvekről van itt szó. A történelmi igazság és a tisztesség megkövetelt volna néhány mondatot arról is, hogy az egykori liberális párt ténylegesen mit is tett Erdélyben és nem csak ott. Vajon ki építette ki százával az e-pontokat és alapozta meg a korszerű oktatás ottani tárgyi feltételeit? Igaz, nem öntöttek le mindent piros-fehér-zölddel, és tisztában voltak azzal a határral is, ami nem a két ország, hanem a magyar kormányzati lehetőségek és az erdélyi magyarság romániai politikai mozgástere között húzódik. Ez az, amit a Fidesz soha nem hajlandó tekintetbe venni, épp a kisebbségek legnagyobb kárára.
Hasonlóképpen olcsó populizmus anélkül emlegetni a szocialisták kijelentéseit a 23 millió román munkavállalóról, hogy nem tesszük mindjárt hozzá azokat a tízmilliárdokat is, amelyeket az "elmúlt nyolc év" kormányainak jóvoltából a Corvinus Zrt. Erdélybe juttatott. Hazug mellébeszélés elhallgatni azt, hogy milyen sokan részesültek e támogatásokból, s hogy milyen keveseknek jut ma a csökkentett összegekből: bár a jobboldali, sőt szélsőjobboldali fideszes klientúra Erdélyben sem szűkölködik.
Kelemen fellépése a Fideszt leváltani akaró együttműködés szándékával igencsak ellentétesre sikeredett; ráadásul a beszéd ellenségesnek bizonyult a legtöbb olyan szervezettel szemben, melynek jelenléte a 2014-es parlamenti többség megszerzéséhez nélkülözhetetlen. Vajon kiknek üzent a Milla evvel a fellépéssel - ami sok mindenre nem volt jó, de arra igen, hogy egyesekben felébressze az ősi gyanakvást? Vagy csak egy lett volna ez is azon kreatív káoszelemek közül, melyeket a Milla-szervezők gyakorta tévesztenek össze a politikai tisztességgel és a rátermettséggel, hogy megkülönböztethessék magukat az általuk oly sokat gyalázott demokratikus pártoktól? Pedig még néhány efféle megoldás, és már nem is fognak annyira különbözni tőlük, ha különböztek egyáltalán valamiben is rövidke pályafutásuk alatt. Hisz a tömegmanipuláció klasszikus eszköztárát, úgy tűnik, idejekorán elsajátították, annak összes kockázatával együtt. Elvégre az, aki a demokratikus pártokat gyalázza, magát a demokráciát is gyalázza.
