Ara-Kovács Attila: Orient expressz

Bűnök racionalitása

  • Ara-Kovács Attila
  • 2013.02.10 14:01

Egotrip

Közel hetven év telt el 1945 óta, Timothy Garton Ash pedig nemrég a Foreign Affairs-ben arra figyelmeztetett, hogy az utánunk jövő nemzedékek, amelyek már teljesen megfeledkeznek a legújabb kor harmincéves háborújának (1914-1945) okairól, könnyen arra ítéltethetnek, hogy ismét újraéljék a következményeit (The Crisis of Europe). 'szintén szólva nehéz megértenem azokat, akik ma nem érzik indokoltnak, hogy itt az ideje aggódniuk; azokat, akik még úgy hiszik, a demokratikus jogok érvénye és az európai körülmények elégséges garanciák.

Szülővárosomnak, Nagyváradnak 1941-ben 93 ezer lakosa volt, ebből 23 ezer izraelita felekezetű magyar. Közülük kevesen, nagyon kevesen tértek haza az 1944-es deportálásból. Az elpusztítottak emléke ugyanakkor maradéktalanul megmaradt, épp úgy, mint az üres hely, a hiány, amit az egyes ember, a konkrét személy maga után hagyott. Annak ellenére, hogy tíz évvel 1944 után születtem, körülöttem a mindennapok része maradt az emlékezés - zsidók és nem zsidók számára egyaránt. Az előbbiek családjuk tagjait hiányolták, az utóbbiak egy közösségét, a magyarét. Dühös társadalom volt a miénk, gyűlölte a Horthy-rendszert, amely a magyarság nevében deportálta Auschwitzba a város magyarjait, és gyűlölte a háború utánit is, mely elvárta volna, hogy napirendre térjünk végre a történtek fölött. Mítoszainkból sem engedtünk; a nácizmust kóros állapotnak tekintettük, elkötelezettjeit pedig primitív aljanépnek vagy őrülteknek. Azaz pont olyannak, amilyennek a két világháború közötti antifasiszta propaganda - ellensúlyozandó az Übermensch-elméletet - a német vezetést és magyar csatlósait lefestette.

Amikor Budapestre költöztünk, magunkkal hoztuk az emlékeket és az Auschwitzból haza nem tértek hiányát. De a nácizmussal szembeni egyéni mítoszaink dekonstrukciója ekkorra már megtörtént. Nagy valószínűséggel Hannah Arendt Eichmann-könyve volt az első olyan munka, amely egyértelműen kimondta: az elképzelhetetlen gaztettekhez nem kellenek szörnyek, elég hozzájuk néhány hétköznapi ember, affélék, amilyenek mi magunk is vagyunk.

A 70-80-as években Európában végképp megtörtént a meghatározó náci figurák személyiségének és szerepének objektív felülvizsgálata. Naplója révén nyomon követhettük Goebbels jellemfejlődésének stációit, s a komoly szellemi képességeket felmutató öt kötet révén többet tudhattunk meg a folyamatokról, mint korábban bármely más műből. Később egyre-másra jelentek meg a hosszú börtönbüntetésükből szabaduló "intelligens" nácik memoárjai, Dönitzé, Schellenbergé, Albert Speeré... És Reinhard Gehlené, aki egy pillanatig sem ült börtönben: a háború idején az orosz fronton az Abwehr kulcsembere volt, hogy később a nyugatnémet hírszerzés atyjaként vonuljon nyugállományba.

A bűnbánók könyveivel párhuzamosan sorra jelentek meg az igazán "nívós" nácik művei, mindenekelőtt Ernst Jüngeré; belőlük felsejlettek a bűnök és a gyengeségek, de valahogy túlságosan is emberien ahhoz, hogy meghagyhassanak minket régi mítoszainkban. Időközben Hitlerről is kiderült, hogy egyáltalán nem volt átlagos képességű ember, más szóval: képességei nagyjából arányban álltak azzal a bűnnel, amelyet elkövetett, s amelynek bocsánatát, tévedéseinek beismerését élete utolsó pillanatában sem tartotta szükségesnek.

Ma is azt hiszem, érthető az a gyermekkori szubjektív gonoszság, amivel magam is látni és láttatni kívántam Hitlert; miként az az érzelmektől mentes objektivitás is, amivel személyiségét ma szemléljük. Hogy ez utóbbi revideálja-e létének történelmi aljasságát, árnyalja s ezzel részben felmenti-e bűnei alól, azt nem hiszem, mégis félek tőle.

2006-ban jelent meg Párizsban, 2009-ben pedig magyarul Jonathan Littell nagyszerű és rettenetes könyve, a Les Bienveillantes (Jóakaratúak), mely talán a legvilágosabb és legkevésbé megmagyarázható álláspontot fejti ki ez ügyben, méghozzá a fiatalabb írónemzedék részéről. Hogy a kulcsregény megfejtése nem egyszerű, azt Claude Lanzmann, Sartre kortársának és a 68-asokat megelőző generáció ma is élő doyenjének példája mutatja a legjobban. Azt követően, hogy elolvasta a nyolcszáz oldalas művet, Lanzmann felháborodva adta a sajtó tudtára: írója csak "afféle olvasott idióta lehet". Ezt követően kereste őt fel Littell, leültek beszélgetni, s két óra múltán az asztaltól felálló Lanzmann a sajtó nyilvánossága előtt minden addigi kritikáját visszavonta. Nagyon szeretném tudni, mi is hangzott el e beszélgetésen, de Lanzmann korábbi értetlenkedésének okát mégis érteni vélem, hisz én is mind a mai napig küszködöm a Jóakaratúak egész világképével. Vonz, mert eddig nem ismert magyarázattal szolgál a nácizmus lényegét illetően, és taszít, mert érti a folyamat logikáját, s ezzel veszélyesen közel kerül ahhoz, hogy megértő legyen vele szemben.

Tudom persze, hogy a náci őrületet nem tekinthetjük kizárólag őrült nácik művének, mint egykor, gyermekkoromban. Az efféle szemlélet túlontúl leegyszerűsíti a dolgot. A második világháborús és az azt követő szovjet propaganda egésze erre az illúzióra épült, Ehrenburgtól Szimonovig, Csuhrajtól Tarkovszkijig és a csodás Larissza Sepitykóig. Mi több, kortársunk, Alekszandr Szokurov filmrendező sem képes szabadulni hatása alól, mint ahogy láthatóan az egész mai orosz szellemi és politikai elit sem. Semmit sem felejtettek, semmit nem értenek.

Nemrég láttam Szokurov tetralógiájának első darabját, az épp Hitlerről szóló Molochot. A nagy műgonddal megkomponált, sokrétegű filmben a történelem csak díszlet; a főszereplő az emberi esendőség. Csak egyetlen természetes karakter van benne, Eva Braun, mindenki más nagyon "más". Hitler infantilis, Goebbels egészen feminin, Bormann... hát nem is tudom. Esztétikailag megrázó film, de valóságmagyarázatnak kevés. A nácizmus ugyanis hatékony volt; a maga módján felnőtt és racionális. Tudom, nehéz ezt így kimondani, mert a vissza nem tértek még mindig nagyon hiányoznak. Hatékony elpusztításukat pedig nem teszi elviselhetőbbé a tettesek racionalitása, csak még félelmetesebbé, még aktuálisabbá.

Neked ajánljuk