Egotrip

Várhegyi éva: Ekotrip (Az egyenesség szobra)

"Csurka úr egyenesen cselekedett, kitette lapjait" - jellemezte Kövér László titokminiszter a pártelnök Demszky főpolgármester megrágalmazására irányuló tevékenységét. Kövér szerint tehát a (köz)emberre jellemző egyenes cselekedet az, amikor határozottan állítunk olyasmit, amit nem tudunk bizonyítani. Amikor csak úgy el akarunk küldeni valakit.
  • 1999. október 29.

Kovács Imre: én

Először a Kossuth hagyja abba, aztán Petőfi nem, de abban sincs sok köszönet, pumpálom tovább a walkman keresőgombját, de csak a szokásos kedélyvetélkedő, meg a Tilos, de azt sem mindig igazán tűri meg a depresszióm, főleg ilyenkor, amikor akkora a Hold, hogy kivehető rajta minden hülye lábnyom, és be akar esni az ablakon, én meg hiába húzom fejemre a takarót, csak félek tovább, ráadásul a fülhallgató állandóan kiesik a fülemből, és keresni kell a földön, a barna padlószőnyegen a fekete drótot, percenkét kétszer, de ha meg beljebb nyomom, akkor elkezd fájni a porc vagy csont, ami ott van, ott a fülben.
  • 1999. október 29.

Kálmán C. György: Magánvalóság (Nyelvtanóra)

Kedves rovatom, nem-e lehetne-e már egyszer végre úgy komolyan leülnünk, benne vagyunk a tanévben, rád fér egy kis gyakorlás, szájadat betedd, nyisd ki füledet, vedd ki azt a rohadt rágógumit a szádból, neked beszélek!, kezet a padra, csak papírt és tollat lássak, szétültetlek, fiam.
  • 1999. október 21.

Kovács Imre: én

A sláger, az sláger - mondom Iimnek, aki éppen az aligátort fojtogatja, úgyhogy kiabálnom kell -, az a rossz benne, hogy akkor is beletelepszik az agyamba, ha nem akarom, vagy ha kifejezetten utálom az előadót. Itt van például az a múltkori előzetes, amiben Mary Zsuzsi mint egy mániás fázisban vergődő nyugdíjas BKV ellenőr rázta magát, és azt énekelte, hogy Se veled, se nélküled... én meg azóta se tudok szabadulni tőle.
  • 1999. október 21.

Sajó László: öt és feles (Két temetés)

Mert rövidebbek a nappalok, és rosszabbak az éjszakák. Mert sűrűbbek a hajnali fölriadások. Hosszabbak a krákogások, köpni se tudok. Pedig eléggé utálkozom. Mert október tizenötödikén bezárt a Duna parti devidám csónakház. Mert most jövök Frankfurtból. Mert ott volt Ottlik (Katused Varavalges. Loomingu Raamatukogu 1998; Scoala le linga granita. Univers 1988, Lei 18.000), nem volt ott Mándy. Mert épp olvasom a Budapesti Negyed nyári-őszi számát, A Kerepesi úti temető I-II., az őszit különöst. A temető leírása, parcelláról parcellára, sírról sírra, andalító olvasmány, szűrt októberi fényben. Bejártam a sírkertet képzetben, a Bal oldali falsírboltoktól az 56. parcelláig. Sírokat. Találomra. A jobb árkádsor és az út között, Kisteleki báró Lévay József (miniszteri tanácsos, államtitkár; 1897-től báró; báró Lévay Lajos politikus bátyja, báró Lévay Henrik biztosítóintézet-alapító unokaöccse) 1863-1951. Ennyi. Kétezeregy híres regény, életzanza. Halálzsugor. Mert megint van célja életemnek. Kilencre viszem a gyereket óvodába. Nap mint nap. Nagy feladat, nem is sikerül. Akkor most hogy´ engedjük be/ki apukát, zárva az óvoda. Istenem, apuka marad, térdig gázol játékokban-gyerekben, délben lefekteti az óvó nénit. Apuka nagy egy hülye. Mert. Mert a Farkasrétre, ki a ki a, jártunk a Gesztenyésbe, Búfelejtőbe, az Ezüspontyban volt a "lakodalmam", vas-. Mert a Kerepesi temető mellett visz a 37-es villamos MTK-meccsre. Két felkiáltójel, a kapun FELTÁMADUNK!, a kerítésen HÍRES GÁBOR A LEGNAGYOBB KIRÁLY! Két égbekiáltó. Mert az öltöző a temetőkerítésnél, szünetben lecseréltek, néztem a zuhany ködéből a sírok között anyókát. Csak menj a sírkövek közé. A labda után, engem küldtek, akkor is, idegurult. Átjött. Mert ide temessen el én. Mert közelg halottak napja, talán azért. Emlékezem két őszi temetésre.
  • 1999. október 21.

Várhegyi éva: Ekognómia (Mosolyalbum)

Nem tudom, másnak is föltűnt-e, de újabban egyre több mosolygó kormányzati arcot látni a magyar televízióban, a sajtó képi tudósításaiban. A kormányszóvivő megszokott derűje mintha ráragadt volna a kormány tagjaira is. Különösen akkor furcsa ez, amikor nem éppen vidám gazdasági ügyekről esik szó.
  • 1999. október 13.

Keresztury Tibor: Keleti kilátások (A vége felé)

Minden egybevág mostanában újra, egy irányba mutat. A hét elején ugyan még fölfelé haladtam, mivel látogatást tettem a MaNcs szerkesztőségében, ami már önmagában élményszámba megy; ha hozzád se szólnak, akkor is létesemény. Hozzám viszont hozzámszóltak, és akkor még nem is mondtam sokat. Nem csoda hát, hogy viszonylag ép önbizalommal silabizáltam azokat az egészen furcsa jeleket hazafelé a büfékocsi asztalánál, amik betűk voltak, nyilván, és nem is csak a rázkódás volt, ami az intellektuális típusú, töltekező időtöltésnek betett, és nem is csupán az, amire jó szaglással gondolni tetszenek, hanem az, hogy nagy hirtelen rám tört a felismerés, milyen sokára jön megint ilyen, hogy lesz erőm a Küküllő utcából kimozdulni, holott kimozdulni, ezek szerint, jó. És onnantól sajnos a csúszdán voltam újra, mélységesen osztva hasonlóképp nehéz sorsú asztaltársam egyetlen, szóismétlésekkel terhelt bővített mondatban feltörő bánatát: a nap végére, bazd meg, 40%-kal lejjebb vagyok, bazd meg, Lacikám, legalább, pedig igyekeztem bazd meg, Budapesten, bazd meg, elhiheted, úgyhogy azt gondolom, bazd meg, siessél egy sörért, mivelhogy mindjárt megérkezünk, onnantól meg, bazd meg, nincs remény egy szál se, mivelhogy várni fog az állomáson, bazd meg, Andreám.
  • 1999. október 6.

Kovács Imre: én

Jönnek deréktájékról a lelkes állatok, vállból a semittevők, aztán az egészet megkoronázza egy egetverő, hogy könnyebb, lélegezhetőbb legyen ez az egész, ez a vemhes majdnem ezredvég, amit úgy ünnepelnek a sorstalanok. Kidőlnek a fenyők, mondjuk maradjunk ennyiben, kidőlnek, semmi teatralitás, csak a dőlés maga, sem erdőtűz, sem militáns zöldek, akik felgyújtanák a határt, hogy a tájidegen fajok pusztuljanak innen végre, de nem, nem gyújtják fel, mert nem is értik, miért kellene, amikor kidől minden magától, milyen határtalan és osztható a szeretet.
  • 1999. október 6.

Podmaniczky Szilárd: Déli verő (Relével az ágyban)

Bambán és félszegen néztem magam elé, mint a szentlélek, aki kisebb látászavarral küszködik a sok cigaretta miatt, a fejében pedig üres, gazdátlan bárányok sétálnak és kolompolnak a puszta mezőn, amelyről letépkedték a virágokat az ízlésdömpingben megzavarodott kalauznők. Most hogyan tovább?
  • 1999. szeptember 29.

Sajó László: öt és feles (Pályák emlékezete 1.)

Az úgy volt, itt lesz az expó főhadiszállása. Az ám, gödör itt is, mondják, uszoda épül. Öt éve, ezer éve, expó, millennium, nem mindegy? A szomszédos MAFC-pályát most adták át, stopliban rá se mehetnek, ha egyáltalán, gondnok eldönti, lesz-e meccs. De, legalább, van pálya. Lehet nézegetni, lehajolni, szagolgatni. Mi meg mehetünk idegenbe, öt éve, ezer évig, nem mindegy? Mert.
  • 1999. szeptember 29.

Kovács Imre: én

Már este úgy feküdtem le az egynapos nullkalóriás önmérséklet után, hogy nem voltak kétségeim az álmaim felől, de azt azért nem gondoltam volna, hogy négy darab kétrészes kalandfilmet fogok belepasszírozni az éjféltől hajnali négyig tartó időszakba, négy rohadt és szellemtelen B kategóriás mozit, és mindet végig kell néznem, mert az álmok már csak ilyenek. Persze mindegyik után felkeltem, és már nyúltam az ágy mellé odakészített borosüvegért, amikor rájöttem, de négyszer egymás után, hogy nem készítettem oda, hiszen úgy döntöttem, felnőtt, pánikbeteg, alkoholista férfihoz méltón, hogy nem készítem oda, mert az rossz, amikor reggel hétkor részegen ébredek, és ez igaz is, mert az tényleg rossz, nem is teszek ilyet sohasem, viszont az álmok így kivédhetetlenül jöttek sorban, én meg csak a harmadik után realizáltam az ablakon beüvöltő teliholdat, és akkor már világos volt minden, de tényleg, háromkor olvasni lehetett volna lámpa nélkül, ha tudtam volna, de inkább mindig visszaaludtam, hogy elkezdődjék a legújabb rettenet, pedig nem is rémálmok voltak, csak nagyon valószínű és nagyon részletes álmok, melyekben mindig kellemetlenül éreztem magam, szóval nem féltem, nem üldöztek, nem akartak megölni, csak éppen olyan helyzetekben voltam, ahol nem szeretnék: havas lejtők, ismeretlen pincék, idegen lakások, csupa - egyébként tetszetős, de nekem valamiért mégis nyomasztó - hétköznapi helyszín, ahol mellékszereplők nélkül zajlott az álommunka, de olyan intenzitással, hogy reggelre izomlázam volt, belázasodtam, és begörcsölt a nyelőcsövem, úgyhogy rögtön kenyérhéjat vettem magamhoz, és csendben majszoltam, amíg Iim fel nem ébredt, majd onnantól hangosabban.
  • 1999. szeptember 29.