Podmaniczky Szilárd: Déli verő (A patkány repülése)

  • 1999. szeptember 23.

Egotrip

Élek-halok a mákért. Mondta egy nő, a fagyiján nyelve, és mintha nyelve a miniszoknyája meghosszabbítása lenne. Él-hal a mákért. Az egész gubóért vagy csak a szemekért? Csak a szemekért.

Élek-halok a mákért. Mondta egy nő, a fagyiján nyelve, és mintha nyelve a miniszoknyája meghosszabbítása lenne. Él-hal a mákért. Az egész gubóért vagy csak a szemekért? Csak a szemekért.

Egyszer annyi mákos gubát ettem, hogy elszédültem, és mintha a vállamtól a fejemig tartó rövid cső a legkisebb erőfeszítéseimnek köszönhetően szétnyílna, és amikor szétnyílt végleg, elöntött a hideg, majdnem megdermedtem.

Nem mondom, hogy pont a gubás éjszakán volt, pedig mondhatnám, egyszer csak lefeküdtünk aludni. Ettől szép csend lett, és a szomszéd lépcsőház váltófényei kézzelfoghatóbb csíkokat rajzoltak a plafonra. A kereszthuzat nem tette-vette magát, a fürdőszobaajtót én magam csuktam be, nem mintha máskor segítségre szorulnék. A csend, mint egy hatalmas homokzsák, szétterült a fejemen, arcom belefúrva. A legkisebb nesz is nyaklevesnek hatott. És hogy, hogy nem, valami kaparászni kezdett a kéménybe dugott fürdőszobai konvektor kályhacsövében. Füleltem, mint akit ezért fizetnek. Karmolások hangja a csőben, szőrös test motozása. Egyre erősebben, egyre vadabbul feszengett a valami. Ásítani szerettem volna, de féltem, hogy elzárom a hallójáratom. Aztán egyszeriben totty, megérkezett a valami a fürdőszoba kövére. Hogy kövér-e, nem tudhattam, de a tappancsok hangja elég méretes testre utalt. Szóltam a páromnak, hogy jött valaki. Valami. ´ is hallotta. Sorba vettük a verziókat, amelyben a legenyhébb a postagalamb volt, a legdurvább a patkány.

Épp a napokban beszélt a szomszéd arról, nem tudom, minek okán, hogy az éhes patkány képes a szennyvízcsövön fölmászni, és a klozeton át kimászni a lakásba. Ezzel azóta is számolok reggelente, és a legkisebb gyanús neszre fölpattanok. Biztos azonnal a spájzban érezné magát a patkány.

Na, lényeg az, hogy a patkányban maradtunk, elvégre az a legfélelmetesebb, és jobb, ha a legrosszabbra számít az ember, mert a jóból megárt a sok, a rosszra meg még nincsen ilyen bölcselet. Ellenőriztem az ajtót, pontosan zár-e mindenütt, a gyanúsabb részeket eltorlaszoltam díszpárnákkal, majd úgy hajnali kettő körül fölhívtunk egy ismerőst, mert az állat addig is folyamatosan mászkált, hogy mit szólna, ha meglátogatnánk. Örült, tárt karokkal várt.

De maradtunk. Kiköltöztünk a nappaliba. Akkor eszembe jutott az a hülye filmrész, amikor a patkány bemászik a pasi szájába, és már csak a farka lóg ki. Ezekkel a képekkel búcsúztam az ébrenléttől, de még előtte nem tudtam eldönteni, hogy a Deep Purple vagy a Nazareth játszotta a Patkány repülése című számot, illetve hogy hogyan is szoktak a patkányok repülni.

Másnap reggel a fürdőszobai csend ellenére a tudakozónál érdeklődtem, nekik biztosan nagyobb tapasztalatuk van az ilyesmiben, hogy hogyan szól a forgatókönyv a patkány a fürdőszobában kezdetű jelenetnél. Gyepmester, patkányfogó szakember? De semmi.

Milyen jó: emberek közt élünk: megkerestük a leghadrafoghatóbb szomszédot, aki néhány perc múlva egy lepkehálóval, csíkos fürdőköpenyben mosolygott a nappaliban. Éreztük, a helyzet magaslatán áll, de azért biztonságból becsuktuk mögötte a háló ajtaját. Füleltünk. Hallottam, ahogy benyit a fürdőszobába. Kicsit hátrébb léptem, vártam, hogy a lepkehálót is maga mögött hagyva, üvöltve kiront. Megvan? Kiabáltam. Nincs. Mondta. Megvan? Nincs. Megvan? Nincs. Megvan? Meg. Mi az? Nem válaszolt. Szótlanul baktatott a nappalin át, a szennyeskosár fedelét erősen szorítva a lepkehálóra. Kimentünk mindnyájan az erkélyre, ott aztán feltárta a hálót. Egy alvó kölyök denevér kapaszkodott benne a kezeivel. Nehezen ébredt, jó alvó volt, de főleg zavarodott. Nappali denevér. Bemutatta az életszerű Brown-mozgást az égen.

Szerintem sokat röhöghettek a házban rajtunk, főleg rajtam, a férfin, de hamar meggyőztem magam arról, hogy a lehető legésszerűbben cselekedtem, mert ha mégis patkánynak nyitom ki az ajtót, az jó időre befészkelheti magát. Abban semmi logikus nem volt, amit a szomszéd csinált, de hát épp ezért kértük meg; én efféle ésszerűtlenségre képtelen vagyok.

Néhány napja a másik szomszéd, aki a klozetból feltörő ázott patkány híve, mesélte, hogy két napra beköltözött hozzájuk egy patkány. Feljött a kukatárolóból, majd bevette magát a fürdőszobába. Két nap eltelte után sikerült úgy megijeszteniük, hogy kiszaladt a lakásból, le a lépcsőn, vissza a szenesre hasonlító tárolóba.

Semmi nem utal arra, hogy Magyarországon túlszaporodnának a patkányok. Olvastam az újságban. Még jó. Kezdhetném elölről: a konyhában lavórból való mosakodást. Ne is gondoljunk a patkányokra! Csak még egy kicsit.

Pár éve egy hétvégi lapmelléklet tudományközpontú részében találtam a teljes megnyugvást ígérő patkánycsapdára. Azt hiszem, japán konstrukció. A patkánytalanítandó épületben körben egy csőrendszert helyeznek el, amit minden patkány imádni fog, s megkívánja a benne való mászkálást. És most jön a harakirin nevelkedett japán agy konstrukciója. Amint a patkány teljes testével a csőbe mászik, fotocellás érzékelők villámgyorsan lezárnak minden menekülési útvonalat, majd megindul felé az egész cső keresztmetszetét betöltő, elektromágnesességgel gyorsított, félelmetesen nagy vasgolyó, zúg, csörög, zakatol, a patkány gyorsasági csúcsokat dönt, már-már repül, ám a pálya úgy van kiképezve, hogy a patkány csak egyetlen irányba menekülhet előle: előre. Pályafutása végén nagy, kongó tartály várja, benne folyékony hidrogén, ami, ha jól emlékszem, uszkve -252 Celsius.

Egy pillanatra dermedt csend.

Aztán, később folytatom, ha majd kétszer ennyi mákos gubát meg bírok enni.

Figyelmébe ajánljuk