Minden egybevág mostanában újra, egy irányba mutat. A hét elején ugyan még fölfelé haladtam, mivel látogatást tettem a MaNcs szerkesztőségében, ami már önmagában élményszámba megy; ha hozzád se szólnak, akkor is létesemény. Hozzám viszont hozzámszóltak, és akkor még nem is mondtam sokat. Nem csoda hát, hogy viszonylag ép önbizalommal silabizáltam azokat az egészen furcsa jeleket hazafelé a büfékocsi asztalánál, amik betűk voltak, nyilván, és nem is csak a rázkódás volt, ami az intellektuális típusú, töltekező időtöltésnek betett, és nem is csupán az, amire jó szaglással gondolni tetszenek, hanem az, hogy nagy hirtelen rám tört a felismerés, milyen sokára jön megint ilyen, hogy lesz erőm a Küküllő utcából kimozdulni, holott kimozdulni, ezek szerint, jó. És onnantól sajnos a csúszdán voltam újra, mélységesen osztva hasonlóképp nehéz sorsú asztaltársam egyetlen, szóismétlésekkel terhelt bővített mondatban feltörő bánatát: a nap végére, bazd meg, 40%-kal lejjebb vagyok, bazd meg, Lacikám, legalább, pedig igyekeztem bazd meg, Budapesten, bazd meg, elhiheted, úgyhogy azt gondolom, bazd meg, siessél egy sörért, mivelhogy mindjárt megérkezünk, onnantól meg, bazd meg, nincs remény egy szál se, mivelhogy várni fog az állomáson, bazd meg, Andreám.
A helyzetemet, hozzáteszem, egyáltalán nem könnyítette meg, hogy már Ebestől pisilni kellett rettenetes módon, de a felhalmozott koffer- s a leszállásra váró emberanyag okán akkor már a budiig történő eljutás egyik irányban sem volt realitás. Nem baj, gondoltam, úgyis erényem az önuralom: hazaviszem. Biztos voltak már így, amikor nagyon kell, de nem lehet; ilyenkor az ember minden külső impulzusba belekapaszkodik, ami a figyelmét, akár pillanatokra is, az ingerről elterelheti. Hát nekem a Szoboszlói út sarkán, ameddig, igaz, kissé furcsa testtartásban, de hősiesen, szélsebesen eljutottam, egyáltalán nem segített a kihalt utcán az a fénylő óriásplakát, melyen egy vicces kinézetű autó fölött a Találkozás a jövővel! Ezt megnézheti! felirat volt olvasható. Én ugyanis annak a tövében egy akkorát brunyáltam, mint maga az óriásplakát, ám ettől csak szervezetileg voltam beljebb, nem lelkileg.
Hogy lesz akkor ebből megint kibontakozás. A temető jutott másnap az eszembe, mint pozitív megoldás, kivittem hát a gyerekeket. Váratlanul feljött bennük is az érzés, és sírtunk a sírnál négyen egy rendeset: de olyan komolyat, felnőtteset, nem mint a szaros gyerekek, s meg kell mondjam, a legkisebb is felnőtt a feladathoz, mindösszesen ötévesen. Legyen akkor ennek a talaján a hétvégén az örökség a program, Bükkszentkereszt: menjünk lezárni a házat télire. Aigner szerint a késő nyárnak hétfőtől úgyis bevégeztetett. Hogy utáltam én ezt a cuccot a kamaszkor lázas évei alatt, menni a telekre mindig, édes jó istenem! Most meg minden satnya, sárguló bokorba, mintha azon függne minden, két kézzel kapaszkodok; ha javítani hozzáértés híján nem is lehet rajta, legyen a kert legalább szinten tartható, éppúgy, mint jómagam. És még azt szeretném, ne itt érjen engem a hívás, mint őt egy reggelen, agyvérzés képében, bár, ha azt veszem, stílszerű volt s adekvát, hol máshol, ha nem éppen itt; hogy lehet aludni itt, egy ilyen éjszakán, mondta hajnali négykor a köreit róva a csillagos ég alatt az utolsó éjjelek egyikén, a vadászatról hazatérő szomszédunk szerint.
Ha nem nyom a kezembe egy újságot a boltos, ezen a hétvégén, esküszöm, teljesen elkeseredek. Maga olyan sajtóember, mondta rábeszélve, miközben a Liptóról hozott juhtúrót a gyűrött sajtpapírba mérte, ezt még biztosan nem látta, Bükkszentkereszti sportmagazin. Ne fárasszon már, Marika, van nekem épp elég bajom, de ezúttal tényleg nem szívattak, dokumentálhatom. A Vidéki Sport nevezetű - újra hangsúlyoznám: bükkszentkereszti székhelyű -, a hónap első péntekén megjelenő újság Bábu vagy! fejléccel köszönti az új MLSZ-elnököt, ami a harmadik számhoz képest igen erős, ígéretes kezdetre vall, nekem pedig vészhelyzetben a gyógyszereknél feltétlenül többet ért; egy fél nap erejéig átsegített a holtpontokon. Az meg, hogy a Déli Hírlap éppen aznap közölte a régi miskolci villanyrendőr archív képét, maga volt a kánaán a mentális higiénia területén. De ettől még, hogy én adott esetben jobban vagyok, reménykedek - régen várt örömhír, muzsika a fülnek vagy érvágás az olvasói lélek horizontján -, ezeken a hasábokon a vége felé közeledünk, kedves emberek: közelesen megszakad a három éve tartó, kétheti ügymenet. Apám is meghalt, anyám is meghalt, a nyárnak is vége végképp, leperegtek a levelek - mér´ pont ez a sorozat legyen örökkévaló. Nem beszélve arról, hogy ezáltal e rovatban jelentős arányban csökken a pánikbeteg-hányados, ami majd az új évezredben a lakosság egészségi állapotára pozitívan hat.
