Semmi politika.
Csak azt szeretném elmesélni, hogyan töltöttem egy ragyogó őszi délutánon az időmet a városban.
Volt egy órám, várnom kellett, már reggel tudtam, hogy ez lesz, mi sem egyszerűbb, gondoltam, majd beülök egy presszóba, olvasgatok, úgy elszáll, hogy csak hipp-hopp. Más emberek, fővárosiak, ezt naponta megteszik, ha az embernek van egy szusszanásnyi ideje, iszik egy sört vagy kávét valahol, elnéz a messzibe, rágyújt, elvan.
A gyakorlat azonban kissé másként fest, mint keserűen tapasztalhattam. Három óra nulla-nullakor váltam szabaddá és kötelességektől mentessé (négy óra nulla-nulláig, ugyebár). A város legközepén voltam, számtalan üzlet, nyüzsi, a nagyváros csillogása és árnyai, forgatag, illatok és zajok, huszonöt fok. Elhaladok egy presszó előtt, kicsi és büdös, elég sokan is vannak, itt nem bírok ki egy órát; jó volna valahová kiülni, az idő remek, miért is aszalódnék a sötétben. Kiülős hely persze nincs sehol, ahol van, ott meg két asztal van összesen, igaz, hogy az egyik üres, de elég koszos, meg hátha nincs is kint kiszolgálás, csak a haveroknak adnak, az a pasi is, aki elfoglalja a másik asztalt, nagyon bennfentesnek látszik. Na, itt egy étterem, meg lehetne próbálni. De nagyon kihalt, a pincérek csak a nagyvadra lesnek, délután beeső, kimerült külföldi turistákra vagy valamelyik helyi keresztapára, mit keresnék én itt azzal a nyomorult kávémmal, na jó, maximum még egy tonik. Nem, ide sem.
Akkor most kerülünk még egyet, a háztömb tele jobbnál jobb helyekkel. Nem, ide sem: akik bent ülnek, mintha mind ismernék egymást, beszélgetnek, átszólnak a harmadik asztalon, betolakodónak érezném magam, máris kinéznek innen, pedig bent sem vagyok. Bámul ki az ablakon, úgy tesz, mintha nem engem nézne, pedig csak arra vár, hogy belépjek, és még jobban, alaposan szemügyre vehessen. Nem az én törzshelyem. Itt a másik: ez úgy elég biztató lenne, csak miért ilyen kihalt? Alig lézeng egy-két vendég, ezzel valami baj lehet, talán valami klub, vagy köztudottan rágós a szendvics, és híg a kávé, hát nem, engem ugyan leshetnek, be nem teszem a lábam.
És ekkor már úgy fél négy körül jár, el is múlt, gyorsan kell találni valamit, különben már nincs is értelme rendelni, meg amíg jön a fizető, szóval sürgős a dolog. Szomjas is vagyok.
Közben álmodozom: olyan presszót szeretnék, ahol elég távol ülnek egymástól az emberek, nem sértik meg a privát szférámat, egyáltalán: tágas legyen, ha lehet, akkor kiülős; ugyanakkor könnyedén észre lehessen venni - ha akarja az ember -, ha ismerős ül a másik sarokban. De mégse legyen nagyon nagy, ahol elvész az ember, és a pincér sem veszi észre, ha nem akarja. Senkinek ne legyen törzshelye: semmi összekacsintás, semmi bennfentesség; de bárki bármikor szívesen jöhessen. Teljes személytelenség és személyes szabadság. Hagyjanak engem békén, ne nézzenek rám, de legyenek velem jóindulattal és észrevétlen udvariassággal. A személyzet is, a vendégek is. A pincér gyors legyen és hangtalan, a kávé forró, a tonik hideg.
Közben persze háromnegyed van, olyan gyors kiszolgálás meg sehol nincs, hogy érdemes volna beülni. Veszek a sarkon, a boltban egy langyos ásványvizet, azt szopogatom.
Életem képe ez.
Most pedig, ha tetszik, kedves olvasó, bátran allegorizálhatsz, szimbólumot koholhatsz és áttételes, rejtett, titkos értelmeket kutathatsz, megfeleltethetsz és utalásokat bogozhatsz, ahhoz nekem már ugyan, mi közöm.
